SZALAY GÁBOR
SZALAY GÁBOR
SZALAY GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm szépen. Hónapok óta gyakorta halljuk, és a kormányhoz intézett igen éles kritikaként fogalmazódik meg, hogy ebben az országban teljesen leállt a privatizáció az elmúlt fél év során. Ez sajnos önmagában közel van az igazsághoz, bár azt azért mindig illene hozzátenni, hogy mindaz, ami ebben az országban könnyen volt privatizálható, könnyen volt eladható, az az elmúlt négy év során eladásra került; és mindaz, ami ennek a kormánynak megmaradt privatizálandó állami vagyonként, az vagy gyakorlatilag nem adható el, vagy igen bonyolult eljárás eredményeként adható csak el.
Ezen utóbbi kategóriába tartozik az energetikai vagyon, az a vagyontömeg, ami tulajdonképpen az utolsó megmaradt, homogén, állami tulajdonban lévő vagyontömeg. Ennek a privatizálása nagyon bonyodalmas és nehéz. Ezért valóban igaz önmagában az a kritika, hogy áll a privatizáció. Ugyanakkor látni kell, hogy ennek azért objektív oka is van - nagyrészt.
Ma itt több ellenzéki felszólaló tulajdonképpen vészharangot kongatott a privatizáció közelítő lehetősége ellenében. Úgy gondolom, hogy nem lehet egyszerre, egyidejűleg és ugyanazon képviselőknek azért aggódni, hogy megállt a privatizáció, másrészt ugyanakkor, amikor indulni látszik valami, azért verni és kongatni a vészharangokat, hogy megindulna a privatizáció - például az energetika területén.
Az energetika a világ különféle országaiban különféle fokig és mértékig privatizált. Van, ahol teljes egészében privatizált - vagy közel teljes egészében privatizált -, és van, ahol teljesen állami tulajdonban van. Mind a két rendszer működőképes, nem beszélve azokról a fokozatokról, amelyek ezen két szélső állapot között, szintén nagy változatosságban megtalálhatók a világban.
Az energetikai struktúra, infrastruktúra működőképessége tehát egyáltalán nem attól függ, hogy privatizált vagy teljesen állami tulajdonban van - egy jó rendszer mellett működtethető így is és úgy is. Nekünk azonban nagy okunk van és nagy kényszereink vannak, hogy az energetikát privatizáljuk. Nálunk nem merülhet föl annak a választásnak a kérdése, hogy vajon érdemes-e privatizálni vagy nem érdemes. Sajnos nem vagyunk abban a helyzetben, mint számos más, boldog ország, amely megengedheti magának azt a luxust, hogy ezt a kérdést tegye föl és döntse el.
Nálunk privatizálni kell, kötelező - nincs más lehetőségünk az energetika területén sem. Miért? Azért elsősorban - két okot említenék, több is van, de a két főbb okot említeném -, mert az energetikai infrastruktúránk - még akkor is, ha kívülről nem látszik annyira - lerongyolódott állapotban van, és szükséges azonnali modernizációja, megújítása. Ehhez pedig jelentős tőkeinjekcióra van szükség. Jelentős tőkeinjekció nélkül - kérem, tisztelt uraim, ellenzéki képviselő urak és hölgyek - ez az energetikai struktúra sajnos viszonylag rövid időn belül teljesen összeomolhat.
Ha ez evidencia - márpedig az -, akkor azt tudjuk, hogy itt nagy vagyonokról és nagy tőkékről és nagy tőkeinjekciókról van szó. Ez feltehetően ebben az országban nem található meg, valahonnan szereznünk kell. Ezt szolgálná a privatizáció, ezért várjuk a külföldi befektetőket.
A másik ok szintén - bizony, még ha szégyen is bevallani - igen jelentős ok: a költségvetés kényszerei. Tudom, nagyon divatos azt mondani - és én sem örülök, hogy ez az okok közt szerepelhet -, hogy az energetikai privatizációban meghatározó tényező vagy egyáltalán tényező lehet a költségvetés bevételi étvágya, de sajnos így van, ha nem akarunk újabb és újabb Bokros-csomagokat megélni és - mi mint kormánypárti képviselők - az országgal, a közvéleménnyel újabb és újabb Bokros-csomagokat elfogadtatni. A privatizációellenesség, ami bizony egy-két képviselőtársam észrevételéből - de különösen a Kisgazdapárt frakcióvezetőjének felszólalásából - volt kiérezhető, már-már páni privatizációellenesség vagy félelem a privatizációtól; nagyrészt abban csúcsosodott ki, hogy mi lesz itt - ez árrobbanást fog jelenteni. Árrobbanást fog jelenteni, ha magántulajdonba jutnak az erőművek, az áramszolgáltatók vagy az MVM egy része.
Kérem, árrobbanásról nincs szó, viszont szó van ellenőrzött módon történő áremelésről - és ez elkerülhetetlen. És áremelés - vagy áremelkedés - a villamos energia fogyasztói árában és a földgáz fogyasztói árában nem azért lesz, mert ezek a szektorok privatizálásra kerülnek, hanem azért, mert jelentősen szubszidált, támogatott fogyasztói árakról van szó, és ezt a támogatást a költségvetés nem tudja állni, nincs miből finanszírozni. A privatizáció tényétől teljesen függetlenül lesz bizony sajnos áremelkedés Magyarországon!
Nyugat-Európában, az Európai Unió tagországaiban jelenleg - a mostani árfolyamokkal átszámolva - átlag 20 forint körül van az elektromos energia kilowattóra-ára, a földgáz köbméterenkénti ára is a 30 forint körül van; ezek mind fölötte vannak a mi mai fogyasztói árainknak. Teljesen hamis és téves az az elképzelés, az az ámítás, amit egyesek megengednek maguknak, akik ugyanis azt gondolják, hogy - megfelelő kormánykézben, megfelelő miniszteri befolyásolás alatt tartva - mi olyan alacsony szintre tudjuk a fogyasztói árainkat szorítani, amennyire csak akarjuk. Kérem, ez egyáltalán nincs így!
Egy energetikai ár, mondjuk, a villamos energia fogyasztói ára miből áll össze? A tüzelőanyag árából, a tőkeköltségből, a hitelkamatok magasságából, a befektető vagy a tulajdonos hasznából és a munkaerő árából - durván. Ha tudjuk, hogy Magyarország egyre inkább és egyre növekvő mértékben tüzelőanyag-importra szorul sajnos, és ezt a tüzelőanyagot a világpiacokon kell beszerezni, akkor azt is tudjuk, hogy nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy mi olcsóbb tüzelőanyaghoz jutunk, mint mondjuk, a tőlünk nyugatabbra fekvő országok. Ha tudjuk, hogy a mi energetikai iparágunk nagyrészt nyugati gépeket használ - de ha magyar gépeket használ is, azok a gépek se olcsóbbak általában a nyugatiaknál -, akkor azt is tudhatjuk, hogy a magyar energetika tőkeköltsége sem olcsóbb, mint a nyugati országoké. Ha meg ismerjük, hogy milyenek a hitelkamatok Magyarországon, mondjuk, a nyugati országokhoz képest, akkor igazán nem gondolhatjuk azt, hogy ez a költségelem nálunk olcsóbb lehet, mint a nyugati országokban. Normál módon a befektető itt sem elégszik meg kisebb haszonnal, mint a nyugati országokban.
Mi marad költségelemként egyedül, ami esetleg nálunk, Magyarországon olcsóbb, mint másutt? Hát ez a munkaerő ára! Csak az a baj, tisztelt képviselőtársaim, hogy az energetikai költségszerkezetben a munkaerő ára körülbelül 8 vagy 9 százalékot jelent, ami más szóval azt jelenti, hogy ha a munkabéreket a felére csökkentenénk - a mostani felére, szörnyű belegondolni, tehát feltételezve, de nem megengedve, ha felére csökkentenénk -, ez összesen 4 százalék csökkenést engedne meg a fogyasztói árban.
Tehát azt gondolom, hogy míg egyrészt reális az az aggodalom és az a félelem, hogy bizony, Magyarországon további fogyasztóiár-emelkedésre kell számítanunk az energetikai iparágakban - különösen a villamos energiánál és a földgáznál, míg ez igaz -, addig egyáltalán nem igaz, hogy ez annak a következménye lenne, hogy a magyar energetika privatizálásra kerül vagy nem.
(21.50)
A kettőnek nincs köze egymáshoz, sőt mondanék valamit: ha elérjük azt a megfelelő szintet, ami mondjuk - nevezzük némi slampossággal -, világpiaci, akkor onnan kezdve a privatizált energetikai iparágban megindulhat az árak csökkenése, egyszerűen azért, mert a privatizáció nem mértéktelen és korlátlan áremelkedést jelent normál körülmények között, hanem versenyt, a verseny pedig árleszorító hatással van.
Azt gondolom, hogy ezt mindenképpen hozzá kellett tenni azokhoz az aggodalmakhoz, amelyek itt délben megfogalmazódtak.
Köszönöm szépen a lehetőséget. (Taps.)
