DR. SALAMON LÁSZLÓ
DR. SALAMON LÁSZLÓ
DR. SALAMON LÁSZLÓ (MDF): Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Június 16-án lesz 37 esztendeje, hogy Nagy Imrén és perének halálra ítélt mártírtársain végrehajtották a halálos ítéletet. Olyan évforduló ez, mely a mindennapok rohanásában legalább egy rövid megállásra kell hogy késztessen mindenkit, egy rövid megállásra az emlékezés és a főhajtás erejéig. Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás nagyságrendekkel felülmúlta minden korábbi önkényuralom bosszúhadjáratának mértékét.
E tény kapcsán eszembe jut az 1989. március 15-i tüntetésen látott sokféle transzparens közül egy, a fideszesek által készített felirat, mely a matematika ismert egyezményes jeleivel hirdette, hogy a kádári megtorlás több mint háromszáz áldozata sokszorta több, mint az ezzel összevetett Haynau-féle rémuralom nem egészen két tucatnyi halálos áldozata. Az 1956-os forradalomban és szabadságharcban az önkényuralom és a szovjet függőség elleni küzdelem különféle erői között tudott közös nevezőként nemzeti összefogást létrehozni.
1956 harcosai különféle társadalmi rétegekből verbuválódtak, többféle eszmeiséget hordoztak, képiesen szólva más és máshonnan jöttek és kapcsolódtak be a közös küzdelembe. Ez a sokféleség tükröződik a harcokban életüket áldozók névsorát nézve, és egyben világosan látható a több mint háromszáz halálra ítélt szomorú listájának olvasásakor is.
Úgy gondolom, egyetérthetünk abban és úgy gondolom, az méltó 1956 szellemiségéhez, hogy mindazokat, akik ugyan különféleképpen gondolkodtak és látták a világot, különféleképpen ítélték meg az ország jövőbeni felemelkedésének útját és akik közül egyesek korábbi pályafutásuk során akár csavarként is működtek abban a gépezetben, amellyel később volt erejük szembefordulni, de akik a vérbíróság előtt tanúbizonyságot tettek az őket összekötő '56-os eszmék mellett, és életüket a hatalom bosszúból és visszarettentésül elvette, vagyis a megtorlás valamennyi áldozatát hősként és vértanúként tiszteljük meg.
(14.20)
Ezen évforduló szétválaszthatatlanul egybekapcsolódott 1989. június 16-ának, a Nagy Imre-per halálos áldozatainak és a megtorlás több mint 300 áldozatának valóságos, illetve jelképes újratemetésének napjával, amikor több százezer ember rótta le kegyeletét a Hősök terén a forradalom és a szabadságharc kivégzett mártírjai előtt. 1956 szelleméhez volt méltó, hogy ez az újratemetés valamennyi kivégzett áldozat jelképes újratemetése is volt egyben, a különböző időkben kivégzett áldozatok halálukban való egységes megtisztelése. Ez a nap volt az, amely erkölcsileg végleg megroppantotta az egypárti diktatúra rendszerét, és amely megteremtette morális és lélektani feltételeit a demokratikus rendszert megvalósító rendszerváltozás kibontakozásának.
Tisztelt Képviselőtársaim! Tekintsünk most el az áldozatok neveinek megemlítésétől, hiszen egy-egy név kiragadásával csak a hiányérzet maradhat bennünk a többi név iránt. A teljességet úgyis csak az a névsor képezheti, ha az valóban felölelt mindenkit, amit a Hősök terén - gondolom, sokunknak még fülébe cseng - akkor felolvastak.
Milyen emléknap tehát június 16-a? Úgy gondolom: mindenekelőtt gyásznap. Hasonló október 6-ához. Azzal az eltéréssel, hogy nekünk 1956 után éveken át elaprózottan nagyon sok október 6-ánk volt. Június 16-a az 1989. június 16-i újratemetés által e sok-sok elaprózott, legújabbkori október 6-ánk gyűjtő október 6-ájává vált. Ha pedig június 16-át 1989. június 16-a, azaz az újratemetés napjának katarzisa oldaláról nézem, akkor ezt az egypárti diktatúrát erkölcsileg összeroppantó nap emlékeként ezt a napot a fellélegzés, a megkönnyebbülés emléknapjának is érezhetjük.
Tisztelt Képviselőtársaim! Erre az elmélkedésre, mármint hogy milyen ünnepnek tekinthető június 16-a, elsősorban az évforduló alkalma indított természetesen. De nem tagadom, hogy emellett elmélkedésemben szerepet játszik a Vasárnapi Hírek legutóbbi számának első oldalán szereplő híradása is. Ez "Megünnepeljük a független Magyarország napját" címmel arról tudósít, hogy: "Június 16-át az Országgyűlés a független Magyarország napjává nyilvánította. Ez az 1956-os forradalom és szabadságharc vértanúira, illetve a szovjet csapatok kivonulásának évfordulójára emlékezés napja."
Tisztelt Képviselőtársaim! Én általánosságban nem hiszem, hogy kell és szabad a sajtóban előforduló tévedésekkel kapcsolatosan a parlamentben megszólalni. A jelen esetet azonban olyan kivételnek érzem, amely mindenképpen szólásra indít és jogosít. Az emberben ugyanis felsejlik az aggodalom, hogy ha elmarad a helyreigazítás, a dátumok, események emlékei összecsúszhatnak, és rosszul rögzülhetnek a közvéleményben.
Ennek jegyében mindenekelőtt ki kell jelentenem, hogy nem felel meg a valóságnak, hogy az Országgyűlés június 16-át a független Magyarország napjává nyilvánította. Az Országgyűlés törvényben vagy országgyűlési határozatban soha nem foglalkozott június 16-ával. Hasonlóképpen nincsen olyan nap, melyet az Országgyűlés törvényben vagy országgyűlési határozatban az első szabad választást követően "a független Magyarország napjá"-vá minősített volna.
Külön hangsúlyozandó tény, hogy az Országgyűlés mind a mai napig nem örökítette meg annak emlékét, hogy a szovjet csapatok 46 évi megszállás után kivonultak az országból, és ezáltal Magyarország visszanyerte azt a korlátozás nélküli teljes függetlenségét, melynek Mohácsot követően az ország egészét tekintve csak ritkán és rövid ideig volt birtoklója.
Mielőtt feledésbe merülne, a történeti hűség kedvéért emlékeztetek arra, hogy a szovjet csapatok kivonulásának napja, értve ezalatt azt a napot, amikor az utolsó szovjet katona elhagyta az országot, nem június 16-a, hanem június 19-e. Ezen a napon került sor arra, hogy Silov altábornagy úr Záhonynál, miután a honvédség ott jelen levő vezetőinek bejelentette, hogy minden szovjet egység és fegyverzet már elhagyta az országot, maga is átlépte a határt.
Minderre azért is emlékszem ilyen pontosan, mert a Magyar Demokrata Fórum részéről én voltam az, aki részt vett Silov altábornagy úrnak Antall József miniszterelnöknél, illetve a köztársasági elnöknél történt búcsúztatásán, melyeken az egyes pártok is képviseltették magukat. Másrészről pedig Roszik Gábor volt képviselőtársammal együtt én voltam az, aki Roszik Gábor és a gödöllői önkormányzat korábbi felvetésének megfelelően törvényjavaslatot terjesztettünk elő az akkori Országgyűlés elé annak érdekében, hogy az Országgyűlés függetlenségünk teljes visszanyerésének napját nyilvánítsa emléknapnak.
A törvényjavaslattal kapcsolatban elképzelésünk lényegét képezte, hogy a függetlenség teljes visszanyerésének emléknapját, melyet a már kialakult néhány éves hagyománynak megfelelően "szabadság napjá"-nak neveztünk és nevezünk, az első szabadon választott Országgyűlés vita nélkül, működésének utolsó mozzanataként iktassa törvénybe. Azt szerettük volna, ha az első szabadon választott Országgyűlés történelmi jelentőségű munkáját a két törvény, egyrészt az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékének törvénybe iktatásáról szóló és legelsőként alkotott törvény, valamint a nemzeti szuverenitásunk teljes visszanyerését emlékbe iktatandó és utolsóként megalkotandó törvény mintegy keretbe foglalja.
Eleve abból indultunk ki, hogy ennek a törvényjavaslatnak az elfogadása csak akkor lesz méltó az ünnephez, ha arra - hasonlóan a forradalom és a szabadságharc emlékbe iktatását tartalmazó törvényhez - vita és ellenvetés nélkül kerül sor.
Sajnos az akkori ellenzéknek ma kormánykoalíción levő része ellenezte a törvény megalkotását. Ugyan egyszerű törvényről lévén szó, többségi szavazással az akkori kormánykoalíció keresztülvihette volna az elképzelését, de ha ilyen áron született volna meg a törvény, az már nem lett volna igazán méltó tárgyához. Így letettünk a többségi akarat érvényesítéséről.
Mindezt nem azért mondtam el, tisztelt képviselőtársaim, mert ünneprontó akarok lenni, hanem azért, mert ezek a tények. És mert szembe kell néznünk azzal, hogy bizonyos évfordulóink, melyek egy szerény emléknapot megérdemelnének - nem is munkaszüneti napra gondolok, csupán szerény emléknapra -, noha az emberek számon tartják és megünneplik azokat, a törvényhozás útján nincsenek hivatalosan törvénybe iktatva. Persze ha arra gondolok, hogy 1848. március 15-ének emlékét csak majdnem nyolcvan évvel a történelmi március után, 1927-ben iktatta hivatalosan törvénybe és nyilvánította hivatalosan ünneppé az akkori Országgyűlés, akkor nem késtünk sokat. (Derültség.)
Még egyszer hangsúlyozom, hogy nem az ünneprontás szándéka vezetett. Méltatlan lenne az is, hogyha valamiféle különösen negatív következtetést akarnék levonni az akkori ellenzék magatartásából. Lehet, hogy csábító a gondolat, hogy a politikai adok-kapok stílusának talajára állva azt állítsuk, hogy a törvényjavaslattal szembenállók az emléknap gondolatával való érdemi ellenérzésből állták volna útját a javaslatnak. Én ellenállok az ilyen csábításoknak, és tartózkodom az ilyen magyarázatoktól. Nem idézgetem az akkor elhangzott különféle hivatalos kifogásokat sem.
Az akkori ellenzéki ellenállást betudom annak, hogy túl közel volt már az 1994-es választási kampány ahhoz, hogy ez az eredendően MDF-es javaslat a maga szimbolikájával az akkori ellenzéki pártok támogatása mellett a törvényhozás révébe érkezzék.
(14.30)
Befejezésül néhány, valóban méltató szót szeretnék szólni június 19-éről, az ország függetlenségének, szabadságának, szuverenitásának teljes visszanyerése évfordulójáról is.
Már érintettem, hogy az utóbbi öt évszázadban történelmünknek ritka ajándéka volt a korlátlan függetlenség. Az sem vitatható, hogy egy nemzet csak önakarata érvényesítésének teljes lehetősége birtokában tud minden tekintetben a jó értelemben vett nemzeti öncélnak megfelelő politikát megvalósítani. És hogy napi aktualitást is érintsek, bár az integráció óhatatlanul együtt jár a szuverenitás egyes elemeinek bizonyos mérvű korlátozásával, ez független országnál csak önkéntes és csak visszavonható lehet.
Utóbbi félévezredes történelmünkben a szabadságküzdelmek sora folyt függetlenségünk megszerzéséért vagy a megszerzett függetlenség megőrzéséért. Az utoljára 1944. március 19-én elvesztett szuverenitásunkat, melyet követő időszakban a német megszállást a szovjet váltotta fel, a történelmi körülmények szerencsés alakulása folytán 1991. június 19-én visszanyertük. A történelmi körülmények szerencsés alakulása valóban nagyon fontos, alighanem meghatározó szerepet játszott e kedvező sorsfordulóban. Mégis, június 19-e nem képzelhető el 1956 nélkül, és nem képzelhető el azoknak a mártíroknak az önfeláldozása nélkül, akik életüket adták az ország szabadságáért, és akikre 1989. június 16-án együttesen fájdalmas szívvel, de felemelő lélekkel emlékeztünk. Ennyiben valóban szoros kapocs van az említett dátumok, október 23-a, a sok elaprózott legújabbkori október 6-át egy csokorba fogó június 16-a és június 19-e között.
Bízom abban, hogy előbb-utóbb a magyar törvényhozás is megtalálja az utat ahhoz az egyetértéshez, amelynek jegyében minden vitát félretéve, törvénybe tudja majd iktatni legkiemelkedőbb emléknapjait. (Taps.)
