DR. CSAPODY MIKLÓS
DR. CSAPODY MIKLÓS
DR. CSAPODY MIKLÓS (MDF): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Mostani tárgyunk a magyar-szlovák alapszerződés megerősítése, amelyről annak címe szerint kívánok szólni, tehát a jószomszédság és a baráti együttműködés értelmezése, lehetőségei és az ezek megvalósítására, a megtartásra irányuló politikai szándékok komolysága és őszintesége mérlegelésével.
Hosszú hetek óta, hetek és hónapok vitái során, a külügyi bizottság nyílt és zárt ülésein, itt a plenáris ülésen és a sajtóban elhangzott már számtalan pro és kontra érv. Ezek után önkéntelenül adódik a kérdés, lehet-e és egyáltalán szükséges-e kísérletet tenni az összegzésre.
Kedves Képviselőtársaim! Már csak azért sem érdemes és nem lehet, mert hiszen a vita még folyik. Másrészt pedig az összegzés nyilván egy szavazatban fog megvalósulni. Összefoglalásra ezért különösebb szükség véleményem szerint nincs.
Most, amikor álláspontomat kifejtem, erre magam sem vállalkozom. De véleményemet mégis igyekszem tézisszerűen, néhány kritikus csomópont köré csoportosítva összefoglalni.
Előre szeretném bocsátani, hogy az eddigi viták - többek között a mai nap - egyik lényeges tanulságaként is, képviselőtársaim eddig előadott éveinek és álláspontjainak osztályozásától és minősítésétől tartózkodni kívánok. Levonva továbbá az eddigieknek egy másik konzekvenciáját is, nem kívánok sem pro, sem kontra orákulumként, valamilyen megfellebbezhetetlen idézeteket hozva hivatkozni a felvidéki magyar politikusok bizonyos megnyilatkozásaira sem. Akkor sem, ha természetesen az álláspontok egy-egy elemének ide idézése értelemszerűen nem kerülhető meg, hiszen szorosan a tárgyhoz tartozik.
Ezt azért emelem ki, mert véleményem szerint a Magyar Országgyűlés egyetlen tagja sem hivatkozhat ezekre a véleményekre ultima ratióként, nem bújhat közülünk senki sem az ő álláspontjuk tetszés szerint összeválogatott elemei mögé, éppúgy nem, mint ahogy bizonyos nyugati vélemények mögé behúzódva sem lehet hiteles egyikünk vagy másikunk érvelése. Természetes ugyanakkor, hogy ezen álláspontokra figyelemmel kell lennünk.
A szlovákiai magyar politikusok véleményének pajzsként való fölmutatása azért sem szerencsés, mert igaz ugyan, hogy volt vagy húsz találkozás köztük és a magyar kormány között, ám ezek a találkozások jószerivel nem érdemi egyeztetést, inkább puszta tájékoztatásokat jelentettek. Legelőször ugyanis nem az a minden továbbit eldöntő kérdés merült föl, kell-e egyáltalán alapszerződés, hanem a tájékoztatás és a meghallgatás során annak közlése történt, illetőleg a meghallgatások, a kontaktus tartása, beszélgetés annak közlése után folyt - valóban több menetben -, hogy alapszerződés lesz.
Ide kapcsolódik a külügyminiszter úrnak a vita legutóbbi szakaszában teljes joggal fölvetett utólagos kérdése: ha a szlovákiai magyarság helyzete rendezhető alapszerződés nélkül is, vagy ha rendezhető volna, minek egyáltalán a szerződés? A válasz az volt, hogy ez nem a magyar félen múlott, a szerződést a szlovák fél szorgalmazta, egy, a számunkra döntő kérdés, a szlovákiai magyarság helyzete rendezésére is elvben lehetőséget kínáló keretként.
Csak utalok arra, hogy míg a kormány értelmezése szerint az alapszerződésnek alapul kell szolgálnia, alapul a jószomszédsághoz és a baráti együttműködéshez - és természetesen távlatilag a magyar-szlovák történelmi megbékéléshez, melynek céljaival magam is maximálisan egyetértek -, addig sokakkal egyezően személyes véleményem ma is az, hogy a megbékélés valóságos, belső, természetes alapjai nem bilaterális szerződéssel, elsősorban nyugati nyomással létrejött dokumentummal teremthetők meg. Ellenkezőleg: a szerződésnek egy hosszú és kölcsönös tisztességen, jóakaraton, korábbi szerződések és ígéretek betartása nyomán kialakult bizalmon, magyarán: valóságos és létező elemeken kell nyugodnia, a kitartó gyakorlati lépések sorozatának mintegy a megpecsételéseként.
Megfordítom tehát a külügyminiszter úr által fölvetett kérdést: ha a szlovákiai magyarság helyzete alapszerződésen kívül nem rendezhető, akkor vajon a szerződéssel rendezhető lesz-e? Szlovákiában valóban meg kívánják-e valósítani, biztosítani kívánják-e a benne foglaltakat? Ez már a politikai szándék, akarat és bizalom kérdése, amelyet rögtön érintek, előtte azonban vissza kell még utalnom a vita legutóbbi szakaszára, a két héttel ezelőttire. Akkor számosan, ultima ratióként a szerződés mellett, hangsúlyosan kiemelték a nemzeti érdeket, mondván, hogy a szerződés megkötése magyar nemzeti érdek.
Első tézisem tehát a nemzeti érdek értelmezése. A nemzeti érdek, tisztelt Országgyűlés, furcsa dolog, mert mindenki hivatkozik rá, és sokan ezzel a jelszóval kívánnak indokolni bizonyos politikai, pártpolitikai lépéseket ahelyett, hogy azt az érvelők vagy pártjaik megfogalmazták volna. Legelőször is tehát a nemzeti érdek fogalmát és nagyon is valóságos gyakorlati tartalmait kellene meghatározni, aztán azt megnézni, mindehhez hogyan is viszonyul a magyar-szlovák alapszerződés. Nem tudni ugyanis pontosan ma sem, hogy annak megkötése a tervezet tartalmának és a szlovákiai politikai valóságnak az ismeretében mennyire és mitől magyar nemzeti érdek.
Éppen ezért álláspontom szerint nagyon fontos volna, hogy törekvéseinek, pártpolitikai céljainak kivitelezése érdekében ne egyik, másik, harmadik vagy negyedik párt jelentse ki kategorikusan, hogy mi a nemzeti érdek, illetve, hogy a szerződést megkötni márpedig nemzeti érdek. A magyar törvényhozás legtöbb tagja ugyanis véleményem szerint lelkiismerete, történelmi ismeretei és talán neveltetése, talán személyes tapasztalatai alapján is képes fölismerni a nemzeti érdeket. Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, mert nem tekintem igazságosnak, méltányosnak és tisztességesnek, de még csak logikusnak sem azt az érvelést, mely szerint a szerződés, ex cathedra, magyar nemzeti érdeket szolgál - és pont. Aki pedig ezt bármilyen okból nem támogatja, nem tudja támogatni vagy elutasítja, az nem szolgálja a nemzeti érdeket, sőt kárt okoz annak.
Lehet persze - és ez a természetes - jól is érvelni a szerződés mellett, sok ilyet hallottunk, de nem ebben a logikai rendszerben, hiszen ez a szembeállítás a kirekesztés klasszikus metódusa volna, amit szerencsés volna elkerülni mindenkinek, mindannyiunknak, hiszen tisztelnünk kell egymást legalább ennyire.
Visszatérve a bizalom kérdéséhez: azt hiszem, bizalomról beszélni csak kölcsönösség esetén értelmes dolog. Ha a külügyminiszter úr állításából indulunk ki - márpedig ez szerencsés -, már tudniillik, hogy Szlovákia volt az, és nem a magyar fél, amelyik ragaszkodott a szerződéshez - és ez tény, mégpedig a határklauzula miatt -, akkor itt fölvetődik a bizalom vagy éppen a bizalom hiányának a kérdése. Ha ugyanis a határklauzula miatt kellett ennyire a szerződés a szlovák fél részéről, egy olyan kérdésben tehát, amelyben Magyarország magatartása nem adott okot semmiféle bizalmatlanságra, nos, akkor ez a szándék Szlovákia részéről nem a bizalom jele Magyarország irányában.
(14.50)
A továbbiakat ennek fényében kell megvizsgálni, ugyanis ez volt az első tézis, az a kiindulópont, melynek tartalma önmagában is bizonytalan. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy a szerződést Szlovákia szorgalmazta, mégpedig - ellentétben a helsinki záróokmányban is rögzítettekkel - bizalmatlanságból.
Második tézisem az 1201-es ajánlás kérdése. Tartalmát jól ismerjük, és hála a magyar kezdeményezés sikerének, ezt az Európa Tanács is megerősítette, ismeri tehát a világon mindenki, akit úgymond alulról, a benne foglaltak betartásának hiánya felől érint, és ismeri mindenki, akinek azt felülről - ha már tagsága elnyerésekor felvétele feltételeként egyszer aláírta - be kellene tartania. Amennyire örvendetes, hogy az 1201-es ajánlás benne van a magyar-szlovák szerződésben, éppen olyan súlyos mulasztás, hogy annak egyértelmű közös magyar-szlovák értelmezése nincs. Nemcsak hogy benne nincs, nincs ilyen értelmezés! Amíg pedig közös - hangsúlyozom még egyszer: közös - értelmezés nincs, voltaképp azt sem tudni, hogy pontosan, valóságosan, ténylegesen mi is van a szerződésben, mi annak az igazi tartalma.
A magyar kormány az aláírás után kinyilvánította - igen helyesen -, hogy a szerződésben szereplő 1201-es azt jelenti, amit a világ minden nyelvének pontos, egyértelmű, világos fordításában mindenkinek jelent, leszámítva azokat, akik ezt tudatosan félre akarják értelmezni. Ezt jelenti és nem mást. Tehát az autonómiát jelenti, és nem azt, amit az aláírás előtt átadott szlovák értelmezés tartalmaz. Ebben tehát a magyar kormánnyal teljes mértékben egyetértek, hiszen az ajánlás épp ezért került be kötelező jogi normaként a szerződésbe. Enélkül az égvilágon semmi értelme nem lett volna a szerződésnek akár még a gondolatát sem felvetni. Azután, hogy megkezdődtek a piruettek az értelmezésben a magyar kormány azt is kinyilvánította, hogy nem kíván értelmezési vitába bocsátkozni. Igen ám, csakhogy itt következett be a mulasztás! Mint mondtam, nincs tehát közös értelmezés, a magyar kormány a maga értelmezésében kívánja velünk ratifikáltatni a szerződést, tudván tudva, hogy azt a túloldalon nem így értelmezik. Kérdezem tisztelt képviselőtársaim, hogy lehet-e, értelmes dolog-e, szabad-e így nekifutni a ratifikációnak.
Először tehát közös értelmezés kellene, enélkül hiba a kormány részéről idehozni a szerződést. Ha ezzel rendelkeznénk, más volna a helyzet. Ráadásul a mi értelmezésünk, a magyar fél felfogása annak minden igazsága mellett csakis akkor hiteles, ha a számunkra világos, egyértelmű és fontos ajánlás valóban elvi kérdés. Akkor is az, ha nem magyar kisebbségekről van szó, ha szerepelne például a magyar-moldáv alapszerződésben is - ahol pedig nem szerepel. Erre akkor - ez csak kitérő - az volt a hivatalos magyar válasz, hogy azért nem, mert a moldávok nem kérték.
Eszembe jut itt Rudolf von Wudigessnek, a német a szociáldemokrata gondolkodónak egy mondása, mely szerint az elv olyan, mint a szüzesség, nem lehet felfüggeszteni.
Úgy állunk tehát tisztelt képviselőtársaim, hogy jóváhagyni készül a Ház többsége egy olyan szerződést, melyről mi Magyarországon, a magyar fél tudjuk ugyan, hogy jól és helyesen értelmezzük, de annak tudatában készülünk ratifikálni - szemünket behunyva kéne hozzájárulásunkat adni -, hogy a másik szerződő fél nemcsak hogy bizonyosan egészen másként, de totálisan ellenkezőképpen értelmezi azt. Ráadásul van a történetnek, mintegy a bizalom című fejezet függelékeként egy kellemetlen szlovák-román fejezete is. Ugyanis a Horn-Mečiar találkozót követően, ahol is megállapodás született arról, hogy igenis benne lesz a szerződésben az 1201-es, egy romantikus éjszakán Pozsonyban másnap megesett egy Mečiar-Melescanu találkozó is, ahol megállapodás született arról, hogy a szerződésben igenis nem lesz benne az 1201-es. Innen érthető a párizsi nyilatkozat, a szlovákok külön nyilatkozata is, és innen érthető a szlovák-román kapcsolat legújabb, tegnapi fejezete: Gasparovič szlovák házelnök Bukarestben nyugtatgatja a hűlt kedélyeket, mondván: az ajánlásból épp az ajánlás megvalósításának szlovák szándéka hiányzik, nyugalom tehát, Romániának nem kell attól tartania, hogy a szlovákiai magyar közösség önrendelkezése kényszerítően kellemetlen példát fog állítani majd Románia elé. Még olyan hírek is hallatszanak, mintha Magyarország olyan szlovák biztatásokat is kapna, melyek szerint, ha lesz egyáltalán, akkor a magyar-román szerződésből most már nehogy kimaradjon az 1201-es, mert akkor Szlovákia kerül úgymond lehetetlen helyzetbe Romániával szemben. Mindezt tudjuk, tisztelt képviselőtársaim, mégis úgy tennénk, mintha nem tudnánk? Lehetséges és tisztességes volna ez?
A szerződés 15. cikkének (2) bekezdése g) pontja kimondja a két országban élő kisebbségekről, hogy a hozzájuk tartozó személyeknek - idézem - "joguk van szóban és írásban a magán- és közéletben szabadon használni anyanyelvüket". Joguk van továbbá - amilyen vastagon csak lehet, úgy húzom alá és ennyire hangsúlyozom - a belső jogrenddel és a két szerződő fél által vállalt nemzetközi kötelezettségekkel megegyezően - figyelem, a belső jogrend van először és a nemzetközi kötelezettségek másodszor! -, tehát ezekkel megegyezően használni anyanyelvüket a hivatalokkal való kapcsolatban, beleértve a közigazgatást és a bírósági eljárásokat stb. "A belső jogrenddel megegyezően." Kérdés tehát, hogy melyik lesz az erősebb: ez vagy a nemzetközi kötelezettségek. Mindebből világos, hogy a szabályozás patikamérlegen kimért tudatos homályossággal fogalmaz, illetve világos, hogy a szlovák jogérvényesítés a belső szlovák jogrendnek van alárendelve.
Harmadik tézisem, tisztelt képviselőtársaim, a belső jogrenddel összefüggő általa is tükrözött szlovák belpolitikai folyamatokra vonatkozik. Milyenek ma Szlovákia belső fejleményei az alapszerződés betartandóságát tekintve? Álláspontom szerint ezek a folyamatok alapvetően ellentétesek a szerződésben foglaltak szellemével, és a mai gyakorlat már is tételesen megsérti a tervezet 15. cikkely 1. §-át, a 2. § (2) bekezdésének a), b), c), d), f), g) pontjait.
Idézem az Együttélés serkei politikai nyilatkozatát: "Az Együttélés Országos Tanácsa nyugtalanítónak tartja a magyar-szlovák alapszerződés körül kialakult szlovákiai helyzetet. Az alapszerződés nagyon hiányos, de a szerves részét alkotó négy nemzetközi dokumentum révén lehetőséget teremt a magyar-szlovák viszony pozitív rendezésére. Az említett dokumentumok közül vitathatatlanul ilyennek minősíthető az Európa Tanács parlamenti közgyűlése által 1993-ban elfogadott és - teszem hozzá másodszor, nagy örömmel - most megerősített 1201-es ajánlás, amely - mondja a szöveg - lehetővé teszi a Szlovákiában élő magyarság autonómiaigényének részbeni teljesítését is. Ezen lehetőség miatt a szlovák politikai erők ezt a nemzetközileg rendkívül kedvező fogadtatásban részesült alapszerződést - lám, pozitívumokat is idézek - szinte kivétel nélkül elutasítják, miáltal Európa-ellenes magatartást tanúsítanak. Az alapszerződés legnagyobb hiányossága - mondja a nyilatkozat -, hogy a benne foglalt elvek egy részének gyakorlati érvényesítését az adott állam belső jogrendjének függvényé teszi - nem én mondom, ők mondják -, amivel megsérti azon jogi elvet, hogy a nemzetközi szerződés a belső jogrend fölött áll. Ez az ellentmondás nyit teret Szlovákiában azoknak a törekvéseknek, hogy az alapszerződés esetleges szlovákiai ratifikálása előtt olyan törvényeket fogadjanak el és egyéb jogi normákat adjanak ki, amelyek veszélyeztetik a magyar közösség identitását. Az ilyen jogi normáknak kívánják alárendelni az alapszerződést és így akarják meghiúsítani a magyar-szlovák kiegyezés lehetőségét. Ez a törekvés azonban az alapszerződés gyakorlati értelmét vonja kétségbe."
Melyek azok a jelek, tisztelt Ház, amelyek az alapszerződés szellemével ellentétes gyakorlatra mutatnak.
1. Az államnyelvtörvény, mely a nemzetállami alkotmányra hivatkozik, s amely érinti az anyanyelven történő művelődést is. Az Együttélés képviselőjétől épp a Külügyi Társaságban hallhattuk: jog és lehetőség arra van, hogy valaki tudhatja például Petőfi "Nemzeti dal"-át vagy a "Szózat"-ot, rendelkezhet a "Szózat" tudásával, mert erre joga van, de magyarul magyar iskolában és magyar kulturális intézményrendszerben megtanulni a "Szózat"-ot, elsajátítani a magyar kultúrát, erre a szlovák törvény ilyen aktuális értelmezése nem ad jogot.
2. Ezzel összefüggően a szép nevű alternatív iskolarendszer bevezetése az egyik legfőbb akadály. Ez ugyanis nem azt jelenti csupán, hogy van magyar és van szlovák iskola, lehet választani alternatív módon a kettő közül, hanem azt, hogy a magyar iskolákban szlovák osztályok szerveződnek, illetve hogy a közismereti tárgyak többségét szlovákul tanítják más egyéb megszorítások mellett.
3. Negatív elem a korlátozott magyar helységtábla- és személynév-használat, melynek gyakorlata máris megsérti a tervezet egyik idézett pontját.
4. Ilyen az egyházi nyelvhasználat korlátozása, épp az államnyelvtörvény egyik következményeként, ami sérti az egyházi autonómiát.
(15.00)
5. Ilyen az ugyancsak figyelemre méltó elnevezésű úgynevezett horizontális harmonizáció, vagyis a közigazgatási beosztás etnikai megfontolásból történő tervezett megváltoztatása.
6. Ilyen a magyar kultúra kulturális intézményrendszerének támogatása, pontosabban annak megvonása az anyagiak hiányára való hivatkozással;
és meg kell említenem a lassan általánossá váló kettős jogrendszer jellemzéséül - kettős jogrendszerről van szó, hiszen más jogok gyakorlata vonatkozik a magyarokra, mint a többségi szlovákságra - azt is, hogy büntetőjogi módosításokat terveznek a köztársaság védelméről szóló törvényjavaslatban;
valamint hogy a bécsi haderőcsökkentési tárgyalások előírásaival ellentétesen új, úgynevezett területvédő fegyveres erők felállítását is tervezik. A szlovák hadsereg gyakorlatain olyan déli irányból várható támadások kivédését gyakorolja, amelyek esetén a támadók támogatást kapnak a helyi lakosságtól.
E tézisem összegzéseként csupán annyit, számos negatív tapasztalat mellett és ellenére az elmúlt években bizonyos gyenge javulás is bekövetkezett a szlovákiai magyarság életében, ez azonban nem a magyar és a szlovák politika egymásra hatása és nem a szlovák politika tartalmi módosulása miatt következett be, hanem a nemzetközi politika és a szlovákiai magyarság jogvédő küzdelmeinek eredményeként.
A szlovákiai magyarság túlsúlyára, pontosabban szerintük állított túlsúlyára, tényleges politikai jelentőségére azonban fontos adalék, hogy a magyar koalíció az ország harmadik legnagyobb politikai erejét alkotja, a Nemzeti Tanács 150 tagja között 17 magyar képviselő foglal helyet, és Trianon óta először kormányközelbe is került a koalíció, hiszen hét hónapon keresztül - '94 márciusától októberéig - támogatásától függött Szlovákia kormánya. Ám mégis hiába kerültek ebbe a háttérből támogató helyzetbe, Szlovákiában sajnos ma sem akad olyan politikai erő, amelyik nyíltan is vállalná az együttműködést a magyarokkal, nem is szólva a közös kormányzás esetleges gondolatáról. A tavaly ősszel megtörtént választások után létrejött koalíció kormányzati stílusa pedig még ehhez képest is hatalmas visszalépést jelent és leginkább a harmincas évek Németországából ismert hatalom politikai stílusához fogható.
Itt jegyzem meg, hogy volt olyan érv a ratifikáció mellett, mely szerint "nem engedhetünk teret Szlovákiában a szélsőségeseknek azzal, hogy mi itt most Magyarországon nem támogatjuk a szerződés ratifikálását." Halkan kérdezem: lehet a szélsőségeseknek, a magyarellenes nacionalistáknak akár Szlovákiában, akár Romániában nagyobb tere annál, hogy éppen tagjai a kormánykoalíciónak?
Negyedik tézisem egy kérdés: Mi az alapszerződés hozadéka, mi valósult meg benne a magyar célkitűzésekből a tervezettekhez képest?
Véleményem szerint a belpolitikai hozadék csak annyi, hogy egyértelmű kormányzati sikernek lehet beállítani. Úgy tűnik, egyáltalán nem segíti elő NATO és EU csatlakozásunkat sem, a szép elismerések mellett vegyes álláspontok is hangzanak el integrációnkat illetően a nagyvilágból, melyek közt kétségkívül vannak igen jólesőek és biztatóak, jószándékúak és elismerőek, de vannak ennél rusztikusabb, világos és kemény vagy éppen visszafogottabban kecsegtető nézetek is. Lehetséges volna, hogy a szerződés kipipálása után a Nyugat most majd újabb indokokat fog esetleg keresni, újabb küszöböket fog állítani elénk?
De nézzük a siker kérdését! Milyen kompromisszum köttetett?
Az alapkérdés: milyen szerződés az, amelyben az egyik fél, úgymond, mindent elért, a másik fél pedig, úgymond, csak a töredékét annak, amit szeretett volna. Mennyivel kevesebb valósult meg az alapszerződésben a magyar célkitűzésekből a tervezettekhez képest?
Eörsi Mátyás találóan fogalmazta meg a Slovenska Republikaban május 5-én: "Már akkor is megérte aláírni - mondta - a szlovák-magyar alapszerződést, ha az abban foglaltaknak fele megvalósul." Hozzáteszem ehhez: nem a fele, hanem talán a negyede látszik teljesülni a magyar terveknek, és nehéz eldönteni, hogy e praktikus borúlátás mögött valamilyenfajta talán erőteljes pragmatizmus, racionális előrelátás fogalmazódott meg, ez beszélt-e Eörsi Mátyás képviselőtársamból vagy pedig az, hogy nagyon is ismeri a szlovákokat. Ha az utóbbiról van szó, akkor hiteltelen a magyar kormány néha lelkes, néha pedig kényszeres érvelése az alapszerződés előnyeiről, és csak azt igazolja, hogy belpolitikai céljai voltak vele.
Ezt a belpolitikai célt látszik igazolni a Szabad Demokraták Szövetsége másik jeles politikusának, Szent-Iványi István államtitkárnak május 5-ei Magyar Hírlap-beli nyilatkozata, amely érthető logika mentén fogalmaz: "Ha az ellenzéki pártok nem tanúsítanak kellő önmérsékletet a szlovák-magyar alapszerződés ratifikációs vitájában, akkor közös platformra kerülhetnek a szlovák szélsőségesekkel."
Bárki hallhatta az elmúlt hét vitáját, remélhetőleg annak stílusa nem támasztja alá államtitkár úr akkor megfogalmazott véleményét, és nagyon szeretném remélni, hogy ez a veszély a vita mai szakaszában most már a továbbiakban végleg elhárul.
Az, hogy a magyarellenességet tekintve szélsőségesek-e a szlovák kormány tagjai, áttételesen is, sajnos, bizonyítható. Gondolom, nem vitatja senki, hogy - eltekintve a magyarellenességtől és inkorrekt politikai gondolkozásról tanúskodó álláspontok mellett voltaképpen attól a ténytől, hogy ebben az idézetben milyen belső motivációk szólalnak meg -, a pontos idézet a következőképpen szól:
"Az alapszerződés tartalmazza az Európa Tanács 1201-es ajánlását, amely a kollektív jogok elvének értelmezését is lehetővé teszi. Ezért itt az ideje annak, hogy a szlovák jogrendszerbe olyan mechanizmust építsenek be, amely kiküszöböli a kisebbségek kollektív jogainak elismerését. Csak ezután lehetséges az alapszerződés ratifikálása." Ezt a Prace prágai lapnak április 14-én nyilatkozta Jozef Moravčik, a szlovákiai liberális párt elnöke. Az a politikus, akinek néhány hónapos kormánya egyáltalán azért maradhatott uralmon, mert többek között a magyar koalíció háttértámogatását is élvezte. El lehet képzelni ezek után - hogyha ő a liberális -, akkor miképpen vélekednek a szlovákiai nacionalista kormánypártok ugyanerről a kérdésről. Nem kell azonban feltételezésekre hagyatkoznunk, mert bőven állnak rendelkezésre olyan nyilatkozataik, amelyek egyúttal arra is lehetőséget nyújtanak, hogy ismét elgondolkozzunk azon a problémán, hogy kiben bízhatunk meg.
Maga Michal Kovač államelnök például úgy nyilatkozott az államszerződésekkel kapcsolatban - idézet április 16-áról -: "Nehézségek csak akkor adódhatnak, ha a magyar kisebbség követeli az autonómiát az Európa Tanács 1201-es ajánlásának interpretációja alapján. Mi tudjuk, hogy ebben az ügyben a magyar kisebbség nem kapja meg sem a magyar kormány, sem a nemzetközi közösség támogatását."
Bár közismertek a magyar és a szlovák államelnök jó kapcsolatai, ez azonban mégsem magyarázhatja, hogy honnan ilyen magabiztosan jólértesült Kovač államelnök úr a magyar kormány szándékait illetően. Az eljövendő szlovák magatartásra azért legtöbb eséllyel mégiscsak Mečiar miniszterelnök nyilatkozataiból következtethetünk. Ezek eléggé közismertek, elég legyen talán a legjellemzőbbet idézni május elsejei ünnepi beszédéből: "A csökönyöseknek eszébe kell juttatnunk, hogy Szlovákia területe is sérthetetlen, és ezen a területen nem fogunk kísérletezni kollektív jogokkal."
A koalíció érvrendszerében, amellyel a magyar ratifikációt szorgalmazzák, hallható volt az is, hogy ezáltal elérhetjük a szlovák ratifikáció meggyorsítását. Ugyanakkor az is tudnivaló, hogy jelenleg csak Mečiar lenne képes ezt a ratifikációt kikényszeríteni, az ő érdeke, hiszen ez az egyetlen külpolitikai "sikere." Ha ellenzéke kerülne hatalomra, még az is könnyen elképzelhető volna, hogy rövidtávú belpolitikai sikerek érdekében Szlovákia esetleg felmondaná a szerződést. Olyan komplikált ez ügyben a szlovákiai pártok állásfoglalása, hogy érdemes egy igazi szaktekintély, természetesen ismét Mečiar véleményét figyelembe venni. "Amennyiben gyorsan a parlament elé erőltetnénk az anyagot, Szlovákiában kormányválság alakulna ki."
Úgy látom, a magyar kormánytöbbségnek nem áll szándékában ilyen gondot okozni a jövendőbeli "megbízható" partnernek.
De vissza a bizalomhoz. Hol és milyen területeken nyílik módja Szlovákiának, ha volna erre megfelelő és őszinte politikai akarat, ha volna politikai szándék a jószomszédság és a baráti együttműködés kinyilvánítására, milyen területeken volna szükség előrelépésre?
(15.10)
Az általános jogrendben a kollektív bűnösség elvének végleges kiiktatásával először is a '45-48 között elkobzott magyar magán- és egyházi vagyonok visszaadásával, másodszor a magyarság hatékony részvételének biztosításával a legalacsonyabb szinttől a legmagasabbig a hivatali és közéletben, harmadszor a magyar identitás fenntartásával kapcsolatos ügyek irányítására autonóm szervek felállításával. Továbbá: természetesen a szlovákiai magyar tannyelvű állami egyetem létesítésével, a szlovákiai magyar kultúra részarányos - hangsúlyozom: részarányos - támogatásával az állami költségvetésből, az alternatív oktatás bevezetése helyett a magyar iskolaházak bővítésével, 10 százalékos magyar lakossági arány fölött a hivatalos kétnyelvűség bevezetésével, az önálló közszolgálati média megteremtésével és finanszírozásával s a magyarság 50 százalékos részaránya fölött a közigazgatási és területi autonómia biztosításával.
Végezetül, tisztelt Országgyűlés, amit néhány párt jelent ki nemzeti érdeknek, az így önmagában nem lehet nemzeti érdek. Számos előnye lehet a szerződésnek, többek között az is, hogy hosszú távon segítheti a két ország részvételét a közép-európai integrációban, elősegítheti, hogy Szlovákia ne csábuljon vissza a Nyugat esetleges részleges elutasítása esetén újra Kelet felé.
A Nyugatról csak annyit, hogy 1921-ben, 75 évvel ezelőtt is egyetértettek, támogatták, szorgalmazták, végrehajtották a tervet Magyarországgal kapcsolatban; különösebb aggály a szerződéssel kapcsolatban azóta sincs. A Nyugatot kizárólag az alapszerződés ténye érdekelte és érdekli ma is, nem pedig valóságos tartalma, legkevésbé annak a szerződés szellemében történő végrehajtása.
Mečiar miniszterelnök Párizs után a szlovák televízióban, amúgy adomázva, elmesélte, hogy az asztalnál végig Horn Gyula miniszterelnök úr kezét figyelte, és csak azután írta alá nagy ravaszul a szerződést, miután azt a magyar kormányfő már megtette.
Tisztelt Ház! Úgy tűnik nekem, hogy most a szlovák parlament figyeli a magyar Országgyűlés kezét. Sok érv elhangzott a szerződés mellett, azok kisebb részét magam is megértem, de a kormánytöbbség ne várja el, hogy mi is támogassuk. Csak annyit várjanak el, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, hogy élesen ne támadjuk a szerződést, mert valóban nem ez a kormány tevékenységének leggyengébb oldala.
A szerződés többségi akarattal való ratifikálását magam is tudomásul veszem, de nem támogatom, sőt elutasítom azt. Támogatni e lépést a kormánypártok és a kormány felelőssége. Tisztelettel kérem tehát kormánypárti képviselőtársaimat, hogy ne kérjék az ellenzék támogatását, de ne is minősítsék az ellenzéket, melynek pártjai különféle stílusban, még különfélébb meggondolások, számtalan eltérő érv alapján, de a szerződés ratifikálásához egyetértésüket nem adhatják. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a jobb oldalon.)
