DR. HACK PÉTER
DR. HACK PÉTER
DR. HACK PÉTER (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Azzal szeretném kezdeni, hogy nagyon sok mindenben egyetértek Balsai Istvánnal, mindenekelőtt abban, hogy a most tárgyalt kérdés nagyon nagy horderejű és fontos kérdés. Ezért azt hiszem, nem vitatkozunk azon, hogy megérdemli azt, hogy a parlamentben alaposan, részletesen megvitassuk.
Hozzá kell tennem, hogy természetesen Balsai képviselő úr is, mint a plenáris ülésen az egyik legtöbbet jelen lévő képviselő úr tudja, hogy minden szakértőnek a saját témája a legfontosabb, tehát ilyen értelemben az elfogultságunk adott. Egyetértek abban is - és azt hiszem, ezt az álláspontot a kormány is osztja -, hogy a büntetőeljárás átfogó reformjára szükség van, és ebben az átfogó reformban a problémák egy részét koherens, szisztematikus és valóban megnyugtató módon rendezi majd az új büntetőeljárási törvény tervezete.
Amiben már nem értek egyet, az az, hogy ez olyan egyszerűen kidolgozható lett volna. Én a pontos dátumokra nem emlékszem, de úgy tudom, hogy maga az irányelv előterjesztése is legalább másfél évet vett igénybe a kormányhatározattól. (Dr. Balsai István: Egy évet!) Egy évet, igen, köszönöm szépen. Tehát egy év telt el azóta, hogy a kormány eldöntötte, hogy az elveket kidolgozza, és ettől számítva eltelt immár egy és negyed év az irányelvektől a törvényig. De azt gondolom, reálisan arra kell számítani, hogy ez egy hosszabb előkészítő munka, hiszen nem olyan egyszerű a helyzet, hogy a sommás eljárás bevezetése röviden megtörténhet. Ez alapvető koncepcionális változást is jelent a magyar büntetőeljárásban. Ne felejtsük el, hogy abban a sommás eljárásban, amiről ez a tervezet szól, az a feltevés, ami eddig a kontinentális büntető igazságszolgáltatás elve volt - és persze a polgári igazságszolgáltatásnak is -, hogy a bíróság az objektív igazságot kell hogy megállapítsa, ez a sommás eljárásban nem feltétlenül érvényesül. Tehát itt az alaki, a perbeli igazság az, amit a bíróság a sommás eljárás bevezetésével elfogadna.
Ne felejtsük el, hogy ez a sommás eljárás akkor működőképes, ha a jogásztársadalom felkészül ennek az alkalmazására. Ott, ahol ilyen elemeket átvezettek - néhány évvel ezelőtt Olaszországban -, megbénult pár hónapon belül a jogszolgáltatás, mert nem voltak felkészülve az igazságszolgáltatás szereplői a megváltozott körülményekre. Ezért én azt feltételezem, hogy az az átfogó büntetőeljárási reform, amiről itt beszélünk, leghamarabb a jövő év vége felé léphet hatályba. Tehát a legoptimistább becslés is az, hogy ez az átfogó, új eljárási kódex majd csak '97 végén, esetleg '98 elején lép hatályba, megint csak egy olyan törekvéssel, ami - szerintem - indokolt, hogy az elfogadás és a hatálybalépés között minél hosszabb idő teljen el, hogy az igazságszolgáltatásban szereplők fel tudjanak készülni erre.
Azt hiszem, ezek azok a pontok, amikben teljesen egyetértünk. A többi pontban már vitánk van.
Vitám van mindenekelőtt azzal az utolsó mondattal, ami azt hiszem, talán nyelvbotlás is lehetett, hogy ezen törvényjavaslat következtében a helyi bíróság előtt elbírált ügyek döntő többsége tárgyalás mellőzésével történne. Ez nem igaz, ez nem így van! Az, hogy a törvényjavaslat egyszerre tesz két, egymástól független lépést, tehát megteszi azt a lépést, hogy a vétségi eljárás feltételeinél a jelenlegi két évi szabadságvesztési tételt három évre emeli - ez az egyik lépés -, és ettől függetlenül a tárgyalás mellőzése intézményénél - amit klasszikusan célszerűség szempontjából szegényített vagy kevesebb garanciával ellátott eljárásnak szoktak nevezni - beemeli az alkalmazható szankciók közé a végrehajtásában felfüggesztett, legfeljebb egyéves szabadságvesztést.
(15.20)
Ez a két lépés nem jelenti azt, hogy az összes ügy, ami ettől kezdve vétségi eljárás alá tartozik, az mind automatikusan tárgyalás mellőzésével fog eldőlni, hiszen változatlanul megmaradnak a törvényben a tárgyalás mellőzésével kiszabott büntetéshez írt feltételek. Tehát változatlanul megmarad az, ami a hatályos büntetőeljárási törvényben benne van, hogy az ügynek egyszerű megítélésűnek kell lennie, hogy az elkövetőt tetten érték vagy a bűncselekmény elkövetését elismerte, és hogy a büntetés a tárgyalás mellőzésével is kiszabható. Tehát ennek a három feltételnek együtt kell jelen lenni, a tettenérés és a beismerés azok, amelyek alternatív feltételek. Ha ezek megvannak, tehát ha a bíróság úgy látja, hogy a büntetés célja tárgyalás nélkül is elérhető, akkor ez még mindig nem elegendő, hogy tárgyalás nélkül elrendezze az ügyet, hogy tárgyalás nélkül esetleg felfüggesztett szabadságvesztésig terjedő szankciót is alkalmazzon, hanem még kell az, hogy ez egyébként egy egyszerű megítélésű ügy legyen, s még kell az is, hogy vagy tetten érték, vagy beismerte a bűncselekmény elkövetését. Tehát ez az első pont, amit, azt hiszem, korrigálni kell.
A vétségi eljárás körének tágítása szintén egy vitára okot adó körülmény, amire szeretnék még visszatérni; de szeretnék beszélni a tárgyalás mellőzését ért kritikákról.
Ha nem is értek egyet Balsai István érveivel, el tudom fogadni azt a logikát, amely úgy szól, hogy nem helyes az, hogy valakivel szemben büntetőbíróság büntetést kiszabó ítéletet mondjon ki oly módon, hogy nincs közvetlen, szóbeli, nyilvános tárgyalás. Ha valakinek ez az álláspontja, ha ez egy következetes álláspont, ebben az esetben viszont választ kell adni arra a kérdésre, hogy mi van a tárgyalás mellőzésének intézményével, ami már 1973 óta benne van a büntetőeljárási törvényben, és benne volt az elmúlt négy esztendőben is. Ha tehát én azt az álláspontot vallom meggyőződéssel, hogy nem helyes, hogy valakinek a távollétében a bíróság úgy szab ki ítéletet, hogy egyáltalán nincs tárgyalás - tehát nem is a távollétében történik ilyenkor az ítélet kiszabása, hanem egyáltalában nincs tárgyalás, a bíró tulajdonképpen az iratok alapján mondja ki a döntést -, ha ez az álláspontom, akkor az egész tárgyalásmellőzési intézményt el kell vetnem. Az az álláspont nem következetes, hogy odáig elfogadom: két év alatt büntetendő szándékos bűncselekmények esetén, illetőleg öt év alatt büntetendő gondatlan bűncselekmények esetén, ha a cselekmény egyszerű megítélésű, az elkövetőt tetten érték vagy beismerte a cselekményt és a tárgyalás nélkül is elérhető a büntetés célja, ilyen esetekben lehet alkalmazni, de három évig büntethető szándékos bűncselekménynél már nem lehet alkalmazni, mert az már ütközik az elvekkel. Az elvek konzisztensek, azok nem függenek attól, hogy ez kétéves vagy hároméves feltételhez kötött; nem függenek attól sem, milyenek a szankciók.
Igaza van Balsai Istvánnak abban, miszerint sokan kritizálják azt is, hogy foglalkozástól eltiltást, járművezetéstől eltiltást szabhat ki a bíróság - szabhatott ki már eddig is, évek óta egyébként; azt hiszem, 1987-88 óta van ez, hirtelen nem emlékszem, mikor volt az a novella, ami beemelte a foglalkozástól eltiltást is a tárgyalás mellőzésével kiszabható büntetések közé -, de lássuk be, tisztelt képviselőtársaim, hogy az esetek jelentős hányadában ezek a szankciók, amelyek ma is hatályosan alkalmazhatók, nagyobb joghátrányt jelentenek mint egy felfüggesztett szabadságvesztés! Ha valakit például a megélhetését biztosító foglalkozásától tiltanak így el, ez nagyobb joghátrány, mint ha, mondjuk, hathónapos felfüggesztett szabadságvesztést szabnak ki rá. S gondoljunk bele, hogy az ilyen esetek döntő többségében gondatlan cselekményeknél, adott esetben súlyos gondatlan cselekményeknél alkalmazza ezt az eljárási módot a bíróság.
Ezzel én csak azt szeretném állítani, hogy lehet arra az álláspontra helyezkedni, hogy nem jó a tárgyalás mellőzése mint intézmény; akkor viszont magyarázatot kell adni arra, hogy az elmúlt időszakban ennek megfelelő javaslatok miért nem kerültek elő, illetőleg miért került bele 1994 januárjában a kormányzati elvekbe, hogy megmarad ez a tárgyalásmellőzési intézmény. Hozzá kell tennem, hogy ez nem a legszebb intézménye a jogtörténetnek, a világon sehol nem szeretik ezt az intézményt, de mindenhol egy nagyon praktikus megfontolásból alkalmazzák.
Ugyanezt a logikát tudom elmondani arra az érvre is, hogy nem helyes az - mondta képviselőtársam -, hogy ugyanaz a bíró bírálja el a tárgyalástartási kérelem után az ügyet, aki korábban tárgyalás mellőzésével kiszabta a büntetést. De ez eddig is így volt! Ez '73 óta így van, tehát ebben ez a mostani javaslat nem hoz változást, ez a rendszer megmaradt! A javaslat csak annyi változást hoz, hogy bevonódik a körbe a szándékos bűncselekmények közül a kétségtelenül nem csekély számú ügy, mivel a vétségi eljárás határa felemelkedik, illetőleg a kiszabható szankciók közé bekerül az egyéves felfüggesztett szabadságvesztés.
Miért van szükség ezekre a lépésekre? Azt hiszem, ebben azt a kulcskérdést, hogy a kormány lépése valóban alkotmányellenes, jogállamellenes és a többi vagy egyszerűen egy szükségszerű lépés, amit a helyzet diktál, annak alapján tudjuk megválaszolni, ha áttekintjük, milyen helyzetben van ma a magyar igazságszolgáltatás. Képviselőtársaim pontosan tudják, hogy az elmúlt esztendők folyamán folyamatosan kedvezőtlen jelenségek játszódnak a kriminalitás területén. 1988-89 óta radikálisan növekszik a bűnözés. Ezen segített az előző kormánynak az az előterjesztése, amely felemelte a szabálysértési értékhatárt, és ezzel a statisztikából kinyomott egy csomó bűncselekményt; de magunk között azt igazán bevallhatjuk, hogy ez a problémának csak a szőnyeg alá söprése, ez a kriminalitás helyzetén nem változtat. Akinek ma ellopnak az asztaláról 4500 forintot, az nincs attól megnyugodva, hogy mostantól őellene nem bűncselekményt követtek el, csak szabálysértést, ahogy ezt az értékhatár módosítása eredményezte.
A helyzet az, hogy a Btk. módosítása következtében beálló csekélyke visszaesést, amire egyébként sokat hivatkoztak 1994 elején, hogy beindult ez a pozitív folyamat a bűnözésben, ezt a csekélyke visszaesést már most látható, ha az előző évhez mérjük a statisztikákat, hogy nem lehet kompenzálni. A Btk. nem követheti az infláció ütemét, nem lehet valorizálni a bűncselekményi értékhatárt mindig az aktuális pénzügyi viszonyokhoz. A bűnözés újra növekszik, aminek az a következménye, hogy olyan nagy számú ügy kerül a bíróságokra, amely nagyszámú ügynek az időben való feldolgozása nem lehetséges - és ez a büntetőügyekre is igaz. Márpedig ha nem lehetséges ennek a nagyszámú ügynek a feldolgozása, akkor a kormányzatnak, amely az igazságszolgáltatásért felelős, keresnie kell azokat a módokat, hogy hogyan lehet ezt a problémát megoldani. Elvileg többféle megoldás van. Elvileg - nagyon hangsúlyozom: elvileg - megoldási lehetőség az, hogy növeljük a bíróságok számát, a bírák létszámát, igyekszünk vonzóvá tenni a bírói pályát - amely vonatkozásban nem szeretném elmulasztani ismételten méltányolni Balsai képviselő úrnak mint korábban igazságügy-miniszternek az érdemeit, aki ezt valóban megtette. De azt is be kell látni, hogy az ország mostani helyzetében, miközben minden területen elvonás van, a kormány nagyon nehezen vállalhatja azt, hogy a bíróságok tekintetében jelentős fejlesztéseket hajt végre, mert az a probléma, amivel szembenézünk, csak nagyon komoly, rendkívüli erőfeszítésekkel lenne orvosolható. Azok a jelentős lépések, amelyeket az elmúlt ciklusban a parlament egyhangú támogatásával a kormány megtett, szintén csak részben tudták orvosolni a problémát, egészében nem tudták azt a látványos fordulatot végrehajtani, amire igazából szükség lenne.
Tehát ez az út a kormány számára a mostani helyzetben sajnos nem járható.
(15.30)
A másik lehetséges út, amelyet egyébként Nyugat-Európában Olaszország követett a nyolcvanas években, hogy amikor az igazságszolgáltatás működőképességét veszélyeztető módon felhalmozódtak az elbírálatlan ügyek, akkor két-háromévenként eljárási kegyelmeket hirdetett, katasztrofális lenne a bűnözés növekedésének fázisában. A magyar lakossággal nem lehetne megértetni, miért van az - tekintettel arra, hogy viszonylag kisebb súlyú ügyek is évekig húzódnak -, hogy a már két éve húzódó vétségi eljárásokra eljárási kegyelmet mondana ki az Országgyűlés. Azt hiszem, ezt joggal támadná meg az ellenzék is a parlamentben, és joggal érné kritika a lakosság részéről is. Növekvő bűnözés mellett az Országgyűlés nem gyakorolhat közkegyelmet: ez a polgárokkal, a polgárok érdekeivel való szembehelyezkedés lenne.
Ilyen értelemben nem marad más hátra ennek az akut helyzetnek az orvoslására, mint olyan, a magyar igazságszolgáltatásban már lassan több mint két évtizede érvényesülő igazságszolgáltatási megoldások, mint a tárgyalás mellőzése, illetőleg a vétségi eljárás, amelyek az egyszerűsített eljárásoknak a körét bővítenék. Mióta elkezdtük ezt az általános vitát, lefolyt már a népiülnök-újraválasztás, képviselőtársaim is értesülhettek a sajtóból arról, hogy néhány vidéki várost leszámítva, az ország nagy részén komoly problémákat okozott a megfelelő számú népi ülnök megválasztása. Ez is átvisz egy átfogó problémába. Mindenesetre a tény az tény: a bíróságok egy részén nincs megfelelő számú népi ülnök. Azok között a népi ülnökök között, akik vannak - s akik ezért a tevékenységükért minden tiszteletet megérdemelnek -, többen vannak, akik időskorúak, megbetegedhetnek, ami a tárgyalásnak akadályává válik, hosszan húzódnak a tárgyalások. Márpedig ez semmiképpen nem lehet a társadalom és az igazságszolgáltatás érdeke, hiszen nem érdeke ez a sértetteknek, akik az ügyükben a megnyugtató igazságszolgáltatási döntést csak évek múltán tudják kézhez kapni; nem megnyugtató az igazságszolgáltatás egésze szempontjából, hiszen a töretlen bírói gyakorlat szerint a bűncselekmény elkövetése és a büntetés kiszabása között eltelt hosszú idő nyomatékos enyhítő körülmény - magyarán az elkövető javára enyhítő körülményként értékeljük azt, hogy az igazságszolgáltatás nem tudja kellő gyorsasággal elvégezni a feladatait.
Ebben a helyzetben, mindazokat a kritikákat komolyan megfontolva, komolyan mérlegelve és valódi kritikának érezve, amelyeket képviselőtársaim elmondtak, úgy gondolom, ez a mostani gyorsító csomag az eljárásjogi részében nem jelent olyan jelentős fordulatot, hogy ez már átvinné a büntető igazságszolgáltatást az alkotmányellenesség mezejére. Nem jelent olyan fordulatot, hogy ugyan lehet ellene érvelni, és lehet ellene tiltakozni, de hogy teljes mértékben elfogadhatatlanná, abszurddá és mindenféle erősebb jelzővel minősíthetővé tenné a büntető igazságszolgáltatásunkat, de jelent egy reményt arra, hogy még ebben az esztendőben a bíróságok valamilyen mértékben képessé tudnak válni annak az óriási ügytehernek a feldolgozására, amely rájuk nehezedik. Ilyen tekintetben a K. Csontos képviselő úr által említett érvet - hogy szignáljunk, illetve szignáljanak kevesebbet egy bíróra -, nem tartom igazán súlyos érvnek, hiszen ha egyszerűen jönnek az ügyek, s adott a bíróknak a száma, adott az ügyeknek a száma, ezeket az ügyeket valakinek el kell látni. Nem lehet pusztán a szignálással megoldani, mert ha egy bíróságon öt bíró és ötszáz vagy hatszáz ügy van, akkor ott nagyon nagy variációkra sajnos nincsen lehetőség.
Összefoglalva, a magam részéről azokat az indítványokat, amelyek részint a vétségi eljárás körének kiterjesztését, részint a tárgyalás mellőzésével kiszabandó büntetés körének bővítését elhagynák a javaslatból, nem tudom támogatni, hiszen ez a büntető igazságszolgáltatás vonatkozásában a javaslat egyik legfontosabb részét venné ki az előterjesztésből, és ez azzal az eredménnyel járna, hogy az ügyek változatlanul nagyon elhúzódnának, változatlanul az igazságszolgáltatási tevékenység minőségének rovására húzódnának el az eljárások.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)
