BOGÁRDI ZOLTÁN
BOGÁRDI ZOLTÁN
BOGÁRDI ZOLTÁN (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hetek óta tárgyaljuk azt a törvénycsomagot, amiről ma is folyik a vita, de azt hiszem, ha erről a törvénycsomagról akarunk néhány szót ejteni, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a törvényeket, amelyekről már döntött a Ház, illetve azokat, amelyek ezzel kapcsolatosan kerülnek a Ház elé, de később. Teljesen önkényes és nem is teljesen érthető, hogy miért ez a huszonegy törvénymódosítás került egy csomagba, és miért tárgyaltuk - teszem azt - a fogyasztási adót előtte, és nem tudom, hogy miket fogunk még ezután tárgyalni. Tehát ha erről ejtünk szót, akkor mindenképpen más törvényekről is szólni kell néhány szót.
Ha az ember végiggondolja a törvény hatását, akkor beleborzong, hogy milyen hatással lesz ez a törvénycsomag a magyar vidékre, a magyar falvakra. Én ezekről szeretnék néhány szót szólni.
Az Antall-kormány annak idején azért tartotta olyan rendkívül fontosnak a magyar falvak életben tartását és fokozott támogatását - holott, jelzem, akkor is rendkívül nehéz volt a gazdasági helyzet Magyarországon -, mert úgy érezte, hogy Magyarországon a vidék fellendítése nélkül nincs kibontakozás. Egyszerűen nem lehetséges az, hogy Magyarországon a falvak abban az elsorvadó állapotban maradjanak, mint amilyenben voltak a nyolcvanas években. Tehát egy nemzeti kibontakozás alapja a magyar falvak megmentése, és ez - úgy látszik - most megtörik.
Akik ott élnek, akik a falvakban laknak, azok tudják, hogy élet indult a romokon. A nyolcvanas évekre már teljesen reményvesztettek voltak aprófalvaink. Azt is tudnunk kell, hogy majdnem ezer falunak nem volt önálló önkormányzata; ezek önálló önkormányzatokat kaptak, és lehetőséget kaptak arra, hogy megmaradjanak. Természetesen fejlesztettek is, ez az ő érdekük volt, és felcsillant a remény: iskolák, önkormányzati épületek - jelzem, ezek sem voltak -, tornatermek, ivóvíz-, gázhálózat, szennyvízelvezetés és -tisztítás, telefonhálózat épült. Próbálták megteremteni a megmaradás lehetőségét, próbáltak esélyt nyújtani önmaguknak, ezáltal esélyt nyújtottak természetesen a vállalkozásoknak is, ugyanis tudták, hogy vállalkozások nélkül ezek a települések nem maradhatnak meg.
A mezőgazdaság és a nem mezőgazdasági jellegű vállalkozás együtt tud eltartani a falvakban egy színvonalas szolgáltatást, és ez a szolgáltatás besegít abba, hogy a falvak megmaradjanak. Ennek a reménynek, ennek az esélynek a megszűnését látják ma a falvak, és erről néhány szót részletesen is kell mondani.
Úgy látszik, a jelenlegi kormány, az MSZP-SZDSZ-koalíció nem osztja azokat a véleményeket, amelyekkel az Antall-kormány annak idején ezeket a falvakat újra életre lehelte. Teljesen érthetetlenek azok a kifejezések egy normális fül számára, amelyek arról szólnak, hogy rossz Magyarországon a településszerkezet. Mit jelent ez? Mit jelent az, hogy rossz a településszerkezet? Belegondolni se merek abba, hogy azt jelenti: a magyar falvak egy része fölösleges. Ha megnézem ezt a csomagot, akkor tulajdonképpen alátámasztva látom azt, hogy tényleg, a jelenlegi kormány úgy látja, a magyar falvak egy része fölösleges, és néhány száz falunak el kell tűnnie ahhoz, hogy egészséges településszerkezet legyen Magyarországon.
De lássuk részletesen! Az, hogy a céltámogatásokhoz a falvak nem, vagy nehezebben juthatnak hozzá, egyértelműen a fejlődés, a fejlesztés lehetőségétől vágja el őket, ezáltal nem alakulhat ki az az infrastruktúra, amiről az előbb már beszéltem, ezáltal nem telepedik meg a vállalkozó ezekben a falvakban, az ottlévők léte is veszélyben forog, nem lesznek versenyképesek a városokban - nem beszélve a fővárosban - megtelepülő vállalkozókkal, ebből adódóan ezek a vállalkozni képes és hajlandó emberek el fogják hagyni a falvakat. Akkor viszont annak a sokkal nagyobb tömegnek, amelyik nem vállalkozni akar, hanem munkát szeretne találni, fognia kell a sátorfáját és utána kell indulnia a vállalkozónak, hogy találjon munkát. Ez egy nagyon jó, kifinomult falurombolási módszer, ami nyilván sikerhez visz, mert egy idő után már nem lesz olyan állapotban ez a falutömeg, hogy egyáltalán fölvetődhessen az a kérdés: megmarad vagy nem marad.
Ugyanezt a célt szolgálhatja - remélem, nem tudatosan, csak véletlenül - az, hogy az önök terveiben az önkormányzatok költségvetési támogatásának, amit havonta utalnának az önkormányzatoknak, 20 százaléka visszatartható és ez a központi költségvetés nehézségeire hivatkozva adott hónapban nem kerül kifizetésre. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy az önkormányzatokat kényszerítjük arra, hogy kölcsönöket vegyenek fel; ezeket a kölcsönöket kamatostul kell visszafizetniük, forrásuk viszont nincs rá; ezek nélkül viszont nem tudják üzemeltetni az iskoláikat, intézményeiket, nem tudják fizetni az alkalmazottaikat és a számláikat; ebből adódóan szépen belehajtják magukat egy folyamatos eladósodásba, az intézményeiket le fogják adni, a második-harmadik faluban lesz majd összevont iskola; majd az önkormányzatukról is le fognak mondani, mert azt sem tudják eltartani, és így tovább.
Ebből az következik, hogy az előbb mondott elhalás szépen fölgyorsul, ezek a települések eladósodnak, és már nem fog odatelepülni senki. Ugyanis azt ne felejtsük el, hogy az ilyen elhaló falvakban ugyanannyiba kerül a cement és a mész, mint egy fővárosi Tüzép-telepen vagy egy nagyvárosban, ugyanannyiba kerül a fa is, a munkaerő majdnem - és a vége az lesz, hogy a kész eredmény, az épület éri töredékét a városinak. Tehát gazdaságilag sem lesz kifizetődő ezekben az aprófalvakban megtelepedni és ott beruházni.
Önök természetesen felelőtlenül gazdálkodó önkormányzatokról beszélnek, amelyek felelőtlenül elszórták a pénzt, meggondolatlanul vettek föl kölcsönöket. Természetesen lehet ilyen is, de ezt azért általánosságban kijelenteni több mint felelőtlenség.
Gondoljanak csak bele abba, ha egy falu az újonnan megszerzett önállóságát kénytelen lesz feladni, az újonnan épített vagy kijavított iskoláját kénytelen lesz bezárni, az önök által ajánlott támogatással iskolabuszt vásárol, és ezzel a busszal szállítják a második-harmadik faluba a gyerekeket, ennek hosszú távon milyen lesz az eredménye! Én most nem azt akarom kidomborítani, hogy egy depressziós állapotot teremt. Nem, nemcsak erről van szó. Arról van szó, hogy az a gyerek, aki nem a szülőfalujában jár iskolába, hanem a harmadikban-negyedikben, az nem gyökeresedik meg abban a faluban, az oda nem fog visszamenni, ha elvégezte az iskoláit, hanem valahol máshol keresi a megélhetését. Tehát természetes, hogy ezek a települések elhalnak - ezt viszont mindenképpen meg kell akadályozni. Természetesen a gyerek, az intézmény után megy a pedagógus, az értelmiség, a fiatalság, és szépen egy ideig nyugdíjastelepülés, majd pedig elhalt település lesz.
Azt hiszem, nem durva és kemény szó az, hogy ehhez képest a hetvenes-nyolcvanas évek falurombolásának kigondolói rossz kezdők voltak. Ezt sokkal színvonalasabban lehet ilyen formában csinálni.
A falusi élet természetesen eddig sem volt leányálom: eddig is nehéz volt. Nehéz volt, mert sok minden sokkal többe került, de ezek az emberek vállalták, mert volt remény. Volt remény arra, hogy emberi közösségben, jobb emberi kapcsolatban, jobb környezetben nőhetnek föl a gyerekeik, és lesz jövőjük a faluban.
(20.30)
Otthon akartak lenni valahol, de ezzel a csomaggal ezt az otthonlétüket fenyegetjük, kitesszük őket annak, hogy szedjék a sátorfájukat és valahová menjenek el.
Ezek az emberek vállalták a pluszköltségeket, pluszköltség volt régen is a kultúrát megvenni, mert nemcsak a jegyet kellett kifizetni, hanem az útiköltséget is, amivel oda- és visszautaztak. Ha a mostani támogatásokat megvonják a kultúrától, természetesen a jegyek árát is felsrófolják, tehát a vidéki embert ez is halmozottan érinti. Természetesen a gyerekek versenyképes helyzetbe hozása is többe került vidéken, mert a pluszórák, nem beszélve a különórákról - néptánc, zene, számítógép vagy középiskolai előkészítő - mind-mind felszorzandók az útiköltséggel. Nem beszélve arról, hogy az orvosi rendelő, a szakorvosi rendelő szintén többe kerül.
Mi lesz most? Mi lesz most például akkor, ha a fogászati rendelés a biztosítottaknak is fizető szolgáltatás lesz, ha a kiszálló mentőért fizetni kell, ha a komplett kórházak bezárása után nem 15, hanem mondjuk 60 kilométerre lesz a kórház a településtől, ha a kultúra támogatása csökken? Ez a falvakat rendkívül hátrányosan érinti, rendkívül keményen megsarcolja a pénztárcákat.
Gondoljanak csak bele abba - itt természetesen nem vidék és Budapest vagy vidék és nagyváros ellentétet akarok szítani -, hogyha a Vas utcai kórházat bezárják, akkor az oda járó betegek esetleg hosszabb utazással, de városon belül elérhetik a kórházat. Vagy ha Győrben bezárják a Honvéd kórházat, akkor a megyei kórházba át tud menni a beteg, és még mindig városon belül van. De ha a csornai, kapuvári kórházat bezárják, akkor a szili betegnek nem 15 kilométerre, hanem 15 plusz 31 kilométerre kell eljárni, és aki őt a kórházban meg akarja látogatni, annak ugyanez lesz oda-vissza a pluszköltsége - és folytathatnám. Vagy ha egy-egy kisebb régió rendelői elsorvadnak, ugyanez a helyzet: a bernecebaráti beteg 60 kilométerre, Vácra fog bejárni; vagy a másik: a szobi mentő, mivel nem tudják az ügyeletet biztosítani, nem hallhatja meg a telefonhívást, ebből adódóan Vácról megy ki a mentő Kemencére, 60 kilométerre és vissza. Ha ezért fizetni kell, ebbe belegondolni is rossz egy nyugdíjas esetében.
Már említettem, hogy nemcsak erről a csomagról, hanem az egyebekről is kell szólnunk, mert belejátszik a képbe. Másképp hat a vidéki emberre az a már elfogadott törvény, annak a bizonyos gépkocsi-fogyasztásiadónak a 30 százalékos emelése plusz a 9 százalékos leértékelés, a 8 százalékos vámpótlék, a casco- és egyéb biztosításemelés, ami 40 százalékkal dobhatja meg a gépkocsik árát. Arról beszélek, hogy a vidéki embernek a gépkocsi nem olyan luxuscikk, mint egy városi vagy fővárosi embernek. Sok esetben ettől függ az, hogy egyáltalán vállalkozhat-e, egyáltalán tud-e élni azon a településen, ahová esetleg még a busz sem jár, illetőleg nagyon ritkán. Tehát ez megint csak hátrányosan érinti a vidéki embert.
A teljesség igénye nélkül - mert számtalan ilyen hatás van - néhány szót a mezőgazdaságról mindenképpen szólnom kell. A mezőgazdasági érdekeltségem tulajdonképpen már többször hangot kapott ebben a parlamentben az elmúlt nyolc hónapban, ezen kívül még két költségvetés vitájában - egyébként ez akár rekordnak is nevezhető: nyolc hónapon belül három költségvetése volt az országnak; ez mindenesetre nem kelti jó hírünket a világban - elmondtam, hogy az a mese, miszerint a pótköltségvetés, illetve a költségvetés vesztesei ugyan más ágazatok, de a mezőgazdaság ezen nyer, nem igaz. Sajnos, nem igaz, nem is volt igaz, azóta már a szakemberek is elfogadták, hogy "igaz, igaz, neked volt igazad, amit mi erre mondtunk, az nem volt igaz."
Sajnos, most is azt kell mondanom, hogy az az ígéret, ami majd a pótköltségvetésben jelenik meg - az a bizonyos plusz 4 milliárd forint -, az abszolút nem segítség, hanem a veszteségeinket némileg mérsékli. Csupán arról van szó, hogy némileg, mert ezen retteneteset veszítünk. Persze, nem akarok arról beszélni, hogy milyen ígéretekkel indult a mezőgazdaság az új kormány működésében, emlékezzenek csak arra, hogy önök százszázalékos támogatásemelkedést ígértek annak idején a mezőgazdaságnak. De nem erről van most szó. Arról viszont igen, hogy amíg az elmúlt négy évben 150 termelőszövetkezet számolt fel, most 450 van felszámolásközeli állapotban, és nem tudjuk, hogy az évet mivel zárjuk.
Természetesen rosszul hangzana az én számból, ha itt most elkezdenék panaszkodni amiatt, hogy esetleg rosszul működő szövetkezeteket felszámolnak - nem erről van szó. Arról van szó, hogy önök megakasztottak egy átalakulást, azt mondták az embereknek, hogy maradjatok a szövetkezetekben, annak jövője van - és most több tízezer ember ott van a teljes kilátástalanság határán. A vagyonukat ugyanis már felélték a termelőszövetkezetben, onnan termelőeszközhöz nem juthatnak, ebből a forrásból nem tudják elkezdeni a termelést, pénzt viszont nem kapnak. Önök feltornázták a banki kamatokat közel 40 százalékra, forráshoz onnan sem juthatnak, mert ezt nem tudják kitermelni, így a kérdéseim: Mihez kezdjenek? Mi legyen a következő lépés? Mit ajánl a kormány ezeknek az embereknek? Akkor, amikor arról volt szó, hogy majd a forintleértékelés a mezőgazdasági exportot milyen mértékben támogatja, én már jeleztem, hogy álljon meg a menet, mert ez attól függ, hogy milyen inflációgerjesztő hatása lesz ennek a forintleértékelésnek, illetve milyen egyéb intézkedések lesznek. Nem a jóstehetség, hanem a mozgások ismerete mondatta velem ezeket annak idején és sajnos, igazam lett. Leértékeltük ugyan a forintot 9 százalékkal - akkor, a nagy leértékelésnél -, viszont azonnal 8 százalékos vámpótlékot vezettünk be, és közben pedig sajnos, 20 százalékra felfutott az infláció. Ez alatt az idő alatt sajnos, az alapanyagoknál ez tapasztalható és gyakorlatilag a mezőgazdaság vesztesen jött ki ebből a forintleértékelésből. Ezen csak vesztettünk.
Arra már nem is merek kitérni, hogy a fix összegű támogatásokat annak idején úgy számolták át, hogy egy dollár egyenlő száz forinttal, és fix dollártámogatást kap a mezőgazdasági exportőr - csak közben már 120 forint a dollár, és arra a 20 forintra a támogatást nem kapja meg. A kérdésem az, hogy ilyen támogatottság mellett kijuthat-e a magyar mezőgazdasági termék a világpiacra vagy egyáltalán esélye sincs?
Telik az idő, nem akarom húzni, de hallva a kormánypárti felszólalásokat ma délután, csak azt tudom ajánlani a kormánynak, hogy vonja vissza ezt a tervezetet. Nem attól félek, hogy esetleg a tisztelt parlament kormánypárti oldala nem szavazza meg - mert biztos vagyok benne, hogy megszavazza -, de attól félek, hogy a Bokros-csomag után, annak hatásait felismerve, bokros teendőink lesznek ezeknek a hatásoknak a helyrehozatalában. Ezt szeretném megelőzni. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a jobb oldalon.)
