DR. GÖTZINGER ISTVÁN
DR. GÖTZINGER ISTVÁN
DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Engedjék meg a képviselőtársaim, hogy egy közismert, de szélsőséges példát idézzek: a háborúban előfordulnak olyan helyzetek, amikor a megvert hadseregben teljesen felborul a rend, a katonák fegyvereiket eldobálva menekülnek. Ilyenkor a parancsnoknak döntenie kell: vagy beletörődik abba, hogy elpusztul a hadsereg, vagy pedig a rend azonnali helyreállítására kilátásba helyezi a legszigorúbb megtorló intézkedéseket, az azonnali agyonlövetést, a megtizedelést. Gondolom, hogy talán élete legsúlyosabb döntési helyzetében van, és akárhogy is dönt, soha nem tudja feloldani magában ezt a szörnyű döntést.
Ezt nem analógiának akartam a jelenlegi helyzetre elmondani, nem példa, hiszen a helyzet egészen más. Azt hiszem, a helyzet normális: hétköznapi rend van, az iskolákban folyik a tanítás, közlekednek a vonatok. Csupán a felelősség furcsa természetéről szerettem volna én magam is elgondolkozni, amikor ez a példa eszembe jutott. És természetesen, amikor a felelősségről gondolkozom, elsősorban magamnak fogalmazok meg intelmeket, hogy próbáljak meg tartózkodni minden egyoldalúságtól és az elfogultságtól - ami természetesen lehetetlen.
Két kérdéshez szeretnék hozzászólni: általában a törvénycsomaghoz, és a szociálpolitikai, illetve a jóléti részéhez. Úgy gondolom, hogyha az ember el akarja kerülni a szociális infantilizmus vádját, akkor - mielőtt a szociálpolitikai, illetőleg a jóléti rendszerekhez hozzászól - valamilyen véleményt kell kialakítania magában az egész törvénycsomagról, mert csak így érthetők azok az intézkedések, amelyeket valamennyien súlyosnak tartunk.
Gondolom, hogy abban valamennyien egyetértünk, hogy a gazdaság, a pénzügyi folyamatok hosszú ideje nagyon súlyos, tartós - és egyre súlyosbodó - válságba kerültek. Abban is egyetérthetünk, hogy ebben a helyzetben bármilyen beavatkozás, amely az egyensúly javítására, a növekedés feltételeinek javítására irányul, olyan mellékhatásokkal jár, amelyek nem kívánatosak, és amelyeket további beavatkozásokkal kell kezelni, - amelyek szintén nemkívánatos mellékhatásokkal járnak. Úgy tűnik, ez néha egy ördögi kör, de talán ez a válságkezelés megszokott, normális menetrendje, mechanizmusa. Az sem meglepő, ha ebben a helyzetben a parlamentben olyan munkamegosztás alakul ki, hogy a válságkezelési technikák pozitív oldalait hangsúlyozzák inkább a kezelési technikák javaslói, előterjesztői; az ellenzék pedig mindazokat a mellékhatásokat sorolja, azokat a nemkívánatos mellékhatásokat sorolja fel, amelyek valóban súlyosak. Ez olyan, mint némely civilizációs betegség gyógyítása, a daganatos betegségek gyógyítása: sokszor a gyógyítás, a terápia mellékhatásai szinte majdnem olyan súlyosak, mint a betegség.
Végül azt hiszem, hogy az egész vita a válságkezelési technikákról abban csúcsosodott ki, a polémia ott éleződött ki, vajon az egyensúly javítása vagy pedig a növekedés kap prioritást. Meggyőződésem szerint ez hamis alternatíva, inkább a polémia dialektikája következtében alakult ki ez a fajta szembeállítás, mert úgy érzem, hogy több képviselőtársam meggyőzően bizonyította, hogy a stabilizációs csomag - de már a megelőző kormányintézkedések - egyúttal a növekedést szolgálják.
Ezekről a lépésekről, a beruházási kedvezményekről, a forrásadó, a minimáladó eltörléséről - amelyek a vállalkozást, így a növekedést segítik - igen, többen szóltak már, és arról is többen szóltak, hogy a növekedés megalapozásában valójában ennek az intézkedéscsomagnak van a legnagyobb jelentősége, amely a hitelpiacot megfojtó költségvetési hiány csökkentésében látja elsősorban a növekedés feltételeinek megteremtését.
(16.40)
Úgy gondolom, ennek belátása nélkül nem szólhatok a szociálpolitikáról, azokról a valóban súlyos és sokféle problémával terhelt intézkedésekről, amelyeket ez a jóléti részt magába foglaló csomag tartalmaz.
Azt mondom, hogy problémával terhelt ez a csomag. Elsősorban azért, mert ezek a szükségintézkedések olyan körülmények között születtek meg, amikor nincsenek kiérlelt válaszaink egy számunkra lehetséges és szükséges jóléti rendszerről. Nemcsak a mai, hanem a holnapi jóléti rendszerről sem. Szeretném emlékezetébe idézni képviselőtársaimnak, hogy a makroközgazdászok és a szociálpolitikusok - leegyszerűsítve mondom ezt így - között évtizedek óta folyik egy vita, ami egy kicsit azt mutatja, hogy nem alakult ki valódi párbeszéd a szociálpolitikusok és a közgazdászok között.
Évtizedek óta szó van arról, hogy a mi szociálpolitikánk olyan mértékben túlterheli a gazdaságot, ami tarthatatlan. Ez a vita tulajdonképpen nem zárult egy olyanfajta megegyezéssel, nem zárult egy olyan kiegyezéssel, amelynek az eredménye kellene hogy megszülessen többek között a jelenlegi törvényalkotásunkban.
Mintha nem tudnák igazán megérteni egymást a közgazdászok, a szociálpolitikusok, amikor a szociálpolitikusok elmondják, hogy egy jóléti rendszer megváltoztatása, szűkítése milyen következményekkel jár a társadalom egészére; és ugyanakkor mintha a szociálpolitikusok időnként nem látnák be, hogy egy kialakult rendszer fenntartása ilyen gazdasági körülmények között a gazdaság ellehetetlenüléséhez vezet.
Azt hiszem, egy jóléti rendszer megfogalmazása, kiérlelése egy egész társadalompolitika keretében képzelhető el. Az elmúlt években, de az elmúlt évtizedben is - a nyolcvanas években - igen sok szó esett arról, hogy egészségi állapotunkban milyen nagyon negatív változások következtek be a hatvanas évek óta. Igen sok szó esett arról, hogy egyre inkább felborul a keresők és a nyugdíjasok közötti egyensúly. Egy negyedszázada évről évre szinte megállíthatatlanul növekszik a rokkantnyugdíjba menők és a rokkantnyugdíjra törekvők száma. Mintha megindult volna egy óriási menekülés a munka világából, amikor szinte karriernek számított a rokkantosítást elérni.
A szociálpolitika, amely a nyolcvanas években teljesedett ki, nemhogy nem tudta kezelni ezeket a dolgokat, hanem inkább egyfajta biztonsági szelepként működött; és emiatt is a szociálpolitika olyan mértékben túlterhelődött, aminek a mai napig is tanúi vagyunk.
Úgy gondolom, ha egy szociálpolitikai rendszer megváltoztatását célul tűzzük ki, elsősorban azt kell vizsgálni, hogy maga a szociálpolitikai rendszer rossz, vagy pedig az a társadalmi környezet, amelyben nem érvényesülhet megfelelően. És a rendszer megváltoztatásánál figyelembe kell venni mindazokat a hatásokat, amelyek közvetlenül a szociálpolitikában, de az egész társadalomban is bekövetkezhetnek.
Ezt elmulasztottuk. Azt hiszem, nem egyes pártok hibája ez, mert nem itt, a parlamentben érlelődik ki egy valódi szociálpolitika; mindezeket a vitákat nem lehet egy parlament keretében lefolytatni. Ez sokkal bonyolultabb kérdés, mintsemhogy a parlamentben megszokott vita keretében és stílusában ez igazán kiérlelődhetne.
Ez egy nagyon komoly mulasztás. Arra is szeretnék emlékeztetni, amikor a nyolcvanas évek elején megszületett a felismerés, hogy a szociálpolitikával valami baj van, a kormány mégis egy megrendelést nyújtott be az Akadémiához és kérte, hogy egy hosszú távú szociálpolitikai koncepció kidolgozásában működjön közre. Meg is született valami - tudomásom szerint -, de a helyzet azóta nagy mértékben megváltozott, és én azóta nagyon sok részvizsgálatról tudok, de nem tudok egy valódi megrendelésről egy lehetséges és szükséges jóléti politikáról.
Úgy tűnik, mintha néha mi magunk se mernénk igazán feltenni azokat a kérdéseket, amelyekkel szembesülünk. Ha nem akarjuk, ezek a problémák akkor is előttünk vannak. A társadalombiztosítás egész kérdésköre egy olyan kérdéskör, amelyre ma még nem mertük igazán megadni a választ.
Tudjuk, az aktív keresők és nyugdíjasok aránya hogyan alakul a következő években. Az egész nyugdíjrendszer átalakítására ma még nincsenek kiforrott elképzelések. Én ezeket nagyon nagy hiánynak tartom, mert mindaddig, amíg - még egyszer mondom - a lehetséges és szükséges jóléti politikáról nem alakítjuk ki az elképzeléseinket, addig minden intézkedés egy kicsit szükségintézkedés lesz.
Befejezésül annyit a jóléti csomagról: nekem magamnak is mindaz, ami itt felmerült a családi pótlékkal és a szociális intézményrendszerrel, a társadalombiztosítással kapcsolatban, szintén problémát okoz, és én is érzem ezeknek a súlyát. Remélem, bízom abban - és a jelenlegi munkánk erre utal -, hogy jónéhány olyan módosító javaslatot sikerül a Ház elé benyújtani, amellyel enyhíteni lehet ennek az intézkedéscsomagnak a nem kívánt mellékhatásait. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
