DR. OROSZ ISTVÁN
DR. OROSZ ISTVÁN
DR. OROSZ ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Azok közé tartozom, akik a stabilizációs törvénycsomag preambulumában foglaltakat nemcsak szólamnak, hanem valós célkitűzésnek tekintik. Úgy vélem tehát, a törvény megalkotásának valóban az a célja, hogy a külső és belső gazdasági, pénzügyi egyensúlyi helyzetet javítsa, ugyanakkor elősegítse a tartós gazdasági növekedés feltételeinek kibontakozását is. Felszólalásomban arra keresek választ, megfelel-e a törvényjavaslat e kettős célkitűzésnek, elsősorban nem az anyagi, hanem a szellemi szférában.
A nyugati világ, de Távol-Kelet példája nyomán is ma már közhelynek számít a közgazdasági irodalomban, hogy az emberi erőforrásokba és a produktív tudásba történő beruházások a tartós gazdasági növekedés legfontosabb megalapozói. Ha emberi tőkének azt a többletet tekintjük, amellyel a magasan kvalifikált, ezáltal termelékenyebb munkaerő különbözik a szakképzetlentől, akkor nem lehet kétséges, hogy az iskoláztatásnak, ezen belül is a felsőoktatásnak döntő szerepe van az emberi erőforrások fejlesztésében. Éppen ezért nem is kívánok mással foglalkozni, mint a törvénycsomag felsőoktatással kapcsolatos, meglehetősen kurta, de nem lényegtelen módosítási javaslataival.
A 122. § módosítja az 1993. évi felsőoktatási törvény 125. § (3) bekezdését és 1995. szeptember 1-jével hatályba lépteti a tandíjfizetést. Ezzel együtt a 31. § (6) bekezdése c) pontjának törlését rendeli el, amely a tandíj kompenzálásaként a hallgatóknak állami garancia mellett adható hitelről szól.
A tandíjra vonatkozó kormányrendelet még nem készült el, de a március 12-ei kormányhatározat tartalmaz a tandíjjal kapcsolatos döntéseket is. Nélkülük a törvénymódosító javaslat nem értelmezhető. Ugyanitt szerepel az oktatói létszámcsökkenésre vonatkozó utasítás is, amely szintén elválaszthatatlan a törvénycsomagtól és természetesen az azóta benyújtott pótköltségvetéstől is.
A hallgatói hitelkonstrukciót kiiktató törvényhellyel maradéktalanul egyetértek. Nem azért, mert ez nem lenne jó, hanem azért, mert a jelen körülmények között megvalósíthatatlan. Az átmeneti időszak nem kedvez hosszú távú hitelkonstrukciók megalkotásának. Nem volt realitása 1993-ban sem. Nem véletlen, hogy a bankokkal folytatott tárgyalások az elmúlt két év alatt egy lépést sem haladtak előre. Harminc százaléknál magasabb kamatláb és kétszámjegyű infláció mellett hosszú futamidejű hitelkonstrukció aligha valósítható meg, főleg, ha a reálbérek és a reáljövedelmek csökkennek és nem növekednek az inflációval egyidejűleg, hiszen így nemcsak pszichológiai gátja van az eladósodás vállalásának, a kamatos kamattal megnövekedett kölcsön valóban vállalhatatlan terhet jelentene egy pályakezdő diplomásnak, aki ráadásul abban sem lehet biztos, hogy nem munkanélküliként kezdi életét a tanulmányok befejezése után.
Tudomásul kell vennünk, hogy a bankoknak nem jó adós a főiskolai, egyetemi hallgató: nem tud megfelelő kezest állítani vagy hitelbiztosítékot nyújtani. Ezt helyettesíthetné az állami kamatvállalás vagy a hitelgarancia, csakhogy ebben az esetben, amit a tandíj-réven nyerhetne a költségvetés, azt a hitelgarancia-vámon nagyrészt elveszítené. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a hitelkonstrukció csak akkor szerepelne a tandíj kompenzáló tényezői között, ha a legszegényebb és legrászorultabb hallgatók vennék igénybe, holott a legkedvezőtlenebb szociális helyzetűek és az alacsony életkeresetűek merik legkevésbé vállalni az eladósodást.
Mindez indokolhatja az említett törvényhely hatálytalanítását, egy feltétellel azonban: ha a 6. pont egyéb elemei, a hitelkonstrukció nélkül is biztosítják - idézem a törvény eredeti szövegét - "a fizetendő tandíjnak esélyegyenlőséget célzó kompenzálását". Ezek - csak emlékeztetőül mondom - az egyeseknek biztosított tandíjmentesség, illetve tandíjkedvezmény a hallgatói támogatás és a személyi jövedelemadó-kedvezmény. A tandíj bevezetése 1994. szeptember 1-jei hatállyal, mint ismeretes, szerepelt már az 1993. évi törvényben is. Elhalasztására 1994 augusztusában azért került sor, mert a kompenzációs feltételek kidolgozatlanok voltak.
A tandíj 1995. szeptember 1-jei bevezetése problémamentesnek tűnik, bár felvet bizonyos etikai aggályokat. Ha a tandíjmentességet szerzett jognak tekintjük a már beiratkozott hallgatók esetében, akkor bevezetésére csak felmenő rendszerben lenne mód. Igaz, valószínűleg az 1993. évi törvény sem így képzelte. A kompenzáció rendszerének kidolgozása nélkül ma sincs több erkölcsi alapunk, mint kilenc hónappal ezelőtt. Ez természetesen megnöveli a konstrukció kidolgozásában érintett szakminisztérium felelősségét. Nem használt a tandíj ügyének a bevezetés időpontjával kapcsolatos tétovázás: az 1994. szeptember 1-jei elhalasztás a február 2-i kormányrendelet 1996. szeptember 1-jei bevezetéséről, s most az újabb dátum: 1995. szeptember 1-je.
Tisztelt Képviselőtársaim! A bevezetés jogosságát csak akkor tudjuk igazán megítélni, ha egyértelmű választ adunk arra a kérdésre, mi a tandíj célja. Nem mindenkit elégít ki az a válasz, hogy az oktatás olyan, mint más szolgáltatás, amiért fizetni kell. Ez így volt az eredeti tőkefelhalmozás korának liberális szemléletű Angliájában, de távolról sincs így napjaink polgári államaiban. A tandíj lehet többletforrása a költségvetésnek és többletforrása a felsőoktatásnak. A különválasztás egyáltalán nem értelmetlen, annak ellenére, hogy az állami felsőoktatás anyagi bázisát az éves költségvetésben kell megtervezni. Az érvényes felsőoktatási törvény szerint ugyanis az egyetemek és főiskolák feladataikat - megint csak hadd emlékeztessek a törvényszövegre - központi költségvetési támogatásból, az államháztartás más alrendszerébe tartozó forrásokból, tandíjból és más hallgatói térítések, igénybe vett szolgáltatások díjaiból, alap- és vállalkozási tevékenységek bevételéből, végül adományokból és állami vagy saját vagyon használatából látják el.
A felsoroltak egyértelművé teszik, hogy az az elképzelés, amely a tandíjat nem felsőoktatási célokra is használható költségvetési többletbevételnek tekinti, nemcsak nem támogatható, hanem nem is jogszerű. Csak a felsőoktatási célokra használható tandíj segítheti a fejlesztési feladatok megoldását, de szolgálhat a hallgatói támogatások egy részének kiváltására is. Azt, hogy a két cél közül melyik fog megvalósulni, bizonyára csak a születő kormányrendelet fogja eldönteni. Ha azonban a tandíjat általános fizetési kötelezettségnek tekintjük, mint a március 12-ei kormányrendelet, egységesen kétezer forintban állapítjuk meg és még az adható mentesség arányát is megszabjuk húsz százalékban, akkor csak a hallgatói normatíva egy részének kiváltására használhatjuk. A tandíj fejlesztésre történő felhasználásánál méltánytalan lenne a szakirányú képzéstől függetlenül mindenkire ugyanannyi tandíjat előírni, hiszen akkor a szakirányú képzés fejlesztési költségeinek egy részét kellene a hallgatókra áthárítani, az pedig intézménytípusonként meglehetősen különböző.
(17.40)
Természetes, hogy az orvosképzés vagy a fizikusképzés költségei - már csak a műszerigények miatt is - többszörösei például a jogászképzésnek. Az egy hallgatóra jutó éves állami támogatás intézményenként 200 ezer és 2 millió forint között szóródik. A hallgatói támogatás azonban - a kollégiumi férőhelyeket nem számítva - mindenütt azonos, így az ennek részleges kiváltására szolgáló tandíj egyenlő összege nem méltánytalan. Azt azonban látnunk kell, hogy ezzel a hallgatói létszámnövekedésből adódó költségvetési terhek egy részét magukkal a hallgatókkal fizettetjük meg.
A főiskolai hallgatók arányának 17 százalékról 30 százalékra növeléséhez - ami megfelel az európai átlagnak - a legfőbb bázist a tandíj fogja jelenteni akkor is, ha a teljes költségvetésben a tandíj nem a legjelentősebb tényező. A tartós növekedést megalapozó emberi erőforrásokba nem a társadalom egésze, hanem csak a felsőoktatásban részt vevők fognak beruházni, holott a beruházás hasznát a társadalom egésze fogja élvezni. A társadalmi igazságosság számomra, szocialista képviselő számára, olyan fontos érvényesülését nem biztosítja, hogy a felsőfokú végzettségűek egyéni életkeresete magasabb az alacsonyabb végzettségűeknél, mert egyáltalán nincs arányban a végzett munka társadalmi hasznosságával. Csak néhány évvel ezelőtti számításokat ismerek, amelyek szerint a szakmunkások és a magasan kvalifikált mérnökök keresete csak kevéssel a nyugdíj előtt egyenlítődött ki, és a pedagógusok esetében ez a kiegyenlítődés be sem következett. Félek tőle, hogy a helyzet napjainkban sem jobb, legfeljebb a bank- és APEH-tisztviselőknél.
Az elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy nem tudok azonosulni azzal a véleménnyel, vagy azoknak a véleményével, akik a tandíj bevezetését a méltányosság helyreállításával indokolják, mert úgy vélik, a felsőfokú diploma megszerzése olyan magánhasznot eredményez, amely közköltségen valósul meg. A kevés számú főiskolai hallgató képzési költségeit a társadalom egésze viseli, de csak egy szűk réteg élvezi eredményeit. Ilyen alapon természetesen méltánytalan a munkanélküli- vagy a szociális segély is, hiszen annak terheit is az egész társadalom viseli, nem is beszélve a gyermekgondozási segélyről, amelyhez - horribile dictu - a gyermektelenek is hozzájárulnak adóforintjaikkal.
A tandíj bevezetése - amellyel kényszerűségből, bár nem vagyok tandíjpárti, magam is egyetértek - felveti a tandíjmentesség kérdését és a már említett egyéb kompenzációs lépéseket is. A tandíjmentesség függhet a tanulmányi eredménytől vagy a szociális rászorultságtól, esetleg mindkettőtől. Érveket a tanulmányi eredménytől függő teljes vagy részleges tandíjmentesség mellett is fel lehet sorakoztatni, de ha előre kinyilvánítjuk, hogy öt hallgató közül csak egy lehet tandíjmentes, akkor mindkét szempontból méltánytalanok vagyunk. Lehetnek olyan intézmények, ahol a 20 százalékos tandíjmentességnél magasabb arány is indokolt lenne a hallgatóság szociális összetétele miatt, másutt esetleg a 20 százalék sem indokolt. A tanulmányi eredmények összevetése pedig - mondjuk a Műegyetem és az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkara között - ma is irreális. Az adóból leírható kedvezmény fontos kompenzációs elem lehet egy bizonyos jövedelemszint felett. Bizottsági vitánkon azonban a Pénzügyminisztérium képviselője még a tekintetben is bizonytalan volt, hogy kit illet meg a kedvezmény, a hallgatót vagy eltartóját, melyiket, ha mindkét szülője kereső foglalkozást folytat, hiszen a személyi jövedelemadó nem családi adó. Ugyanígy a ma még állampolgári jogon osztott hallgatói juttatás mindaddig nem lehet kompenzációs elem az egyenlően fizetett tandíjnál, amíg mindenki megkapja. Mindezen kérdések egyértelmű kidolgozása olyan előfeltétele a tandíjnak, ami nélkül fizetésében nem érvényesülhet a társadalmi igazságosság.
A tandíjhoz hasonlóan sok vita forrása - és ezzel szeretnék felszólalásom második felében foglalkozni - az oktatók, az egyéb alkalmazottak és a hallgatók aránya. A rossz oktató-hallgató arány gyakran úgy jelenik meg, mint a magyar felsőoktatás alacsony hatékonyságának a kifejezője. A márciusi kormányrendelet arról intézkedik, hogy "A felsőoktatásban az oktatói létszámot úgy kell alakítani, hogy a hallgató-oktató arány nemzetközi szinten alakult mértékétől való eltérése első ütemben 30-50 százalékkal mérséklődjék". Az oktatói létszámról mintegy másfél-két évtizeddel ezelőtt már lefolyt egy vita a magyar felsőoktatásban, akkor a Pártközpont korifeusainak volt az a véleményük, hogy a felsőoktatás oktatói sokan vannak és keveset dolgoznak. De akkor legalább nemcsak egy mutatóval, az oktató-hallgató aránnyal érveltek, hanem az egyetemen és főiskolán megtartott órák számával is.
A felsőoktatás magas fajlagos költségei és alacsony hatékonysága mellett a legfontosabb érvként szerepel, hogy az OECD-országokban egy hallgató képzési költsége az egy főre jutó GDP felét teszi ki, nálunk viszont 120-150 százalékát. Ez bizonyára igaz. Csakhogy például Ausztria 23 ezer dolláros nemzeti jövedelmének fele 11 500 dollár, a 4000 dolláros magyar nemzeti jövedelem 150 százaléka csak 6000 dollár. Azaz egy magyar diploma csak feleannyiba kerül, mint az osztrák.
A hatékonyság az oktatásban aligha mérhető csak a ráfordításokkal. Az igazi mérce a színvonal lehet. Ebben a tekintetben pedig a magyar diplomát - minden ellenkező híreszteléssel ellentétben - elég magasan jegyzik a nemzetközi porondon. Talán még azt is megjegyezhetjük, hogy a képzés ráfordításaiban az oktatói bérköltség alig egyötöde-egynyolcada a nyugatinak, vagyis, ha nem képezünk rosszabb hallgatókat, a hatékonyság magas színvonalú. Ha igényként fogalmazódik meg, hogy az oktató-hallgató arány közelítsen a nemzetközi mértékhez, akkor nem alaptalan az a kívánság sem, hogy az oktatói bérek is közelítsenek, különösen akkor, ha az oktatói munka végterméke nem alacsonyabb színvonalú a nemzetközinél.
Az összehasonlítás csak akkor lehet pontos, ha meg van határozva a viszonyítási alap. A nemzetközi mérce azonban az oktató-hallgató arány tekintetében meghatározatlan - szerintem meghatározhatatlan -, sőt a magyar adatokban is vannak bizonytalanságok. Az Állami Számvevőszék két évvel ezelőtti véleménye szerint egy oktatóra hat hallgató jutott Magyarországon, 1990-95 között a hallgatói létszám 100 ezer főről 150 ezerre nőtt változatlan, mintegy 17 ezer fős oktatói létszám mellett, azaz ma egy oktatóra átlagosan mintegy kilenc hallgató jut. Ez körülbelül megfelel a svájci vagy a portugáliai átlagnak, s mintegy néggyel kevesebb a dán, hattal az osztrák átlagnál. Igaz, van olyan európai ország is, Olaszország, ahol az arány harminckettő. Talán nem érdektelen egy történelmi példára is hivatkozni. 1938-ban Magyarországon 11 747 hallgató jutott 1724 oktatóra, azaz az átlag akkor sem érte el a hetet.
A nemzetközi összehasonlítással nemcsak az a gond, hogy nincs pontos viszonyítási alap, hanem az is, hogy össze nem vethető adatokat akarunk összemérni. Egészen más arányokat kapnánk, ha a diplomát szerzett hallgatókat és nem a beiratkozott hallgatókat hasonlítanánk össze. Nyugaton számos olyan hallgató van, aki nem négy-öt év, hanem nyolc-tíz év alatt szerez diplomát - ha egyáltalán szerez -, és a hosszú képzési idő alatt mindvégig hallgatónak számít. Az oktatók között viszont gyakran csak a habilitáltak szerepelnek, így az oktató-hallgató arány statisztikai bázisa mindkét tényezőjében különbözik a magyarországitól.
Az sem lényegtelen, hogy a főiskolai, egyetemi oktatók munkája a felkészülés, a kötelező tudományos tevékenység mellett ugyanúgy az óratartásban jelenik meg, mint a közoktatásban dolgozó tanároké.
(17.50)
Eddig még senki sem akarta mérni ez utóbbiak munkájának hatékonyságát azzal, hogy hány tanuló jut egy tanárra az általános és a középiskolában.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy kis országban olyan képzési irányok fenntartásáról sem szabad lemondani, amelyekben nagy létszámú hallgatóság nem képezhető. De ezekhez is teljes oktatógárdát kell fenntartani, ha tudomásul vesszük, hogy a polihisztorok ideje a felsőoktatásban is lejárt. Valóban van olyan tanszék Magyarországon, ahol a hallgatói létszám alig magasabb az oktatókénál, de ezért meg kellene szüntetni a latin nyelv, a finnugor nyelvek vagy a sinológia oktatását?
Még valamit az arányokról. Ha közelíteni akarunk a nem létező nemzetközi mércéhez és elbocsátunk körülbelül négyezer oktatót a felsőoktatásból, kialakulhat egy "egy oktató - tizennégy hallgató" arány, ami nagyon közel áll tizenöt európai ország egyszerű matematikai átlagához.
Ugyanakkor célkitűzéseink szerint - amint erre már utaltam - a jelenlegi 17 százalékról az ezredforduló utánra 30 százalékra kellene növelni a felsőfokú tanulmányokat folytatók arányát, hogy ebben is utolérjük a fejlett országokat. E 300 ezer hallgatóhoz nemzetközi mértékkel körülbelül 20 ezer oktatóra lesz szükség. Honnan veszünk az ezredfordulón körülbelül 7 ezer új oktatót? Visszahívjuk az elbocsátottakat?
A költőre lehet mondani a latin mondással, hogy "poeta non fit sed nascitur", egyetemi oktatóvá azonban igen kemény és hosszú önképzés által lesz valaki. Éppen fordítva: "professor non nascitur sed fit". Senki ne gondolja, hogy a most induló doktorandusz-képzés eredményeként pótolhatók lesznek az évtizedes tapasztalatokkal rendelkező s most elbocsátandó oktatók. Szűk fiskális szempontok nem vezethetik az egyetemi és főiskolai oktatókkal kapcsolatos kormányzati magatartást.
Tisztelt Képviselőtársaim! Egy képviselőtársam néhány nappal ezelőtt azt mondta, hogy az előterjesztés számos ponton még nincs készen. Úgy vélem, a felsőoktatásról szólón még valóban lehet dolgozni, hogy minden szempontból megalapozott legyen.
A gazdasági, pénzügyi egyensúly javítását kitűző célnak kétségtelenül megfelel, hiszen a kiadáscsökkentés, a bevételnövelés is - az elbocsátások révén - rövid távon megtakarításokat eredményez. Félő azonban, hogy távlati elképzelései nem mindenben megalapozottak, így a tartós növekedés feltételeinek kibontakozását kevésbé segítik elő. Csak remélni tudom, hogy a stabilizációs törvénycsomag más elemeinél ez a megalapozottság nem hiányzik. (Taps.)
