MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Nagyon nehéz helyzetbe került az ország, és ennek hosszú története van. A lényege az, hogy a nyolcvanas években - egy torz rendszerben, torz fejlődés következtében - rendkívüli módon eladósodtunk. Olyan rossz iparstruktúra jött létre, amelyen most nagyon nehezen tudunk túladni, nehezen tudjuk privatizálni. Teljesen nyíltan és őszintén meg kell mondanunk, hogy sajnos, olyan életszínvonalbeli normákat alakított ki az akkori rendszer, amely csak adósságokkal volt fönntartható. Mérhetetlenül eladósodott a nyolcvanas években a Kádár nevével fémjelzett rendszer, és ennek isszuk most a "görgetett terheit", a levét.
Szükséges, hogy takarékos, visszafogó intézkedések legyenek, de azt hiszem, hogy differenciálni kell ezekben; mint ahogy a kertész is nemcsak fűnyírót alkalmaz a kertjében - a fűnyíróval csak a füvet nyírja, gondosan kikerülve a palántákat, gondosan kikerülve a virágokat, sőt egyes növények mellé karót is tesz, védi, óvja azokat, a gazt pedig kikapálja. Úgy gondolom, hogy differenciálni kell; a differenciálatlan visszafogás koncepciótlan, és több bajt okozhat, mint amennyit remélünk tőle.
Igaza van Horn Gyulának, amikor azt mondja, hogy igazságosabb közteherviselésre van szükség. Nem vitás, hogy az országban a legnagyobb terhet azok a nagycsaládos szülők viselik, akik nemcsak a társadalom jövőjéről és megújulásáról gondoskodnak, hanem erejüket megfeszítve dolgoznak, akik munkájukban is eredményesek. Őket kellene segíteni, az ő terheiket csökkenteni. Ők, a három- és többgyermekesek - sajnos, már a háromgyermekeseket is nagycsaládosoknak kell számítanunk - tartják Atlaszként vállukon ezt az elöregedő, fizikailag is satnyuló, értékeit vesztő társadalmat; azok a nagycsaládosok, akik nem tartják a markukat, hanem ők adnak a közösségnek, akik legálisan keresik gyermekeiknek a kenyeret, akiknek élete, jövedelme, vagyona, gyermekeiknek a száma látható és átlátható, és akiknek a vállára mindig újabb és újabb terheket lehet róni.
Ez történt most is. A kormány csökkenteni kívánja az amúgy is szerény - és az infláció miatt egyre csökkenő értékű - juttatásokat, a családi pótlékot a gyermekgondozási segélyt, s - átalakítva - megkurtítani a várandóssági pótlékot, fura módon "anyasági támogatásra" átkeresztelve. De a legnagyobb hiba - amit retrográdnak és visszalépésnek tartok - a juttatások alanyi jogának megszüntetése. Alapvetően a gyermek jogának csorbításáról van szó, akkor, amikor a világon mindenütt növelik a gyermekek jogait, egzakttá és explicitté teszik. A társadalom önmaga jövőjét becsüli le, az állam pedig kibújik legfontosabb kötelessége alól.
Alapvetően helytelen az államvezetés szemlélete. A gyermekek nevelésének és eltartásának kérdését nagyrészt áthárítja a szülőkre, anélkül, hogy gondoskodna az ehhez szükséges javak megszerzésének lehetőségéről, vagy - a korábbi, túlzott redisztribúció helyett - megfelelő kanalizálásokat biztosítana, hogy a szülőkhöz eljussanak azok a pénzeszközök, amelyek a neveléshez szükségesek. Sőt: differenciálatlanul elvonja a nehéz munkával megszerzett jövedelmet, akárhány gyermeket nevel valaki - vagy éppen egyet sem.
A tervezett új rendelkezések a gyermekek anyagi megsegítését a szociálpolitika hálójára kívánják bízni, és szegénypolitikává, alamizsnaosztássá silányítják a legfontosabbat és a legnemesebbet: a családok megsegítését. A társadalom legalapvetőbb érdeke, hogy megújuljon, hogy egészséges, szeretettel várt gyermekek nagy számban szülessenek, hogy barátságos, segítő környezet fogadja őket, hogy értékes emberekké nevelődjenek azok, akik majd a mi jövőnk lesznek.
A családoknak köszönheti a társadalom, hogy fönnmarad. Ezért az állam alapvető feladata, hogy részt vegyen az anyák és apák erőfeszítéseiben.
(18.20)
Nem szociális juttatásról, nem segélyről, nem támogatásról van tehát szó, hanem elemi kötelességről. Ezt a kötelmét az állam eddig is csak részben és egyre csökkenő mértékben teljesítette. Zárójelben mondom: 1990-ben a gyermekek után 1000-1000 forintot lehetett havonta az adóalapból levonni, és átlagosan havi 2700 forint volt a családi pótlék. Ha valorizáljuk, akkor ma 2200 forintot kellene levonni az adóból, és 5800 forint lenne a családi pótlék.
Tavaly decemberben az Országgyűlés lényegében megszüntette az adólevonás lehetőségét, most pedig félmillió gyermektől tervezi a törvényjavaslat teljesen megvonni a családi pótlékot, és ehhez csatlakozva számtalan más "kedvezményt". Kivonul az állam a lakásépítésből, és drasztikusan csökkenteni kívánja a lakásépítések támogatását, tovább kívánja ezt kurtítani.
Igaza van Bokros Lajosnak, hogy a fontos beruházásokat, a vállalkozásokat kell koncentráltan támogatni. De van-e fontosabb beruházás, mint a társadalom anyagi megújulása? Van-e nehezebb és jövőbe mutatóbb vállalkozás, mint a családoké? Igenis, fogalmazzunk nyersen a bankember számára: gazdasági beruházásról van szó; a mai gyermekek fogják fenntartani az államot, a társadalom intézményeit; ők fogják viselni a terheket, és ők fogják majd termelni a jövő javait, amelyekből többek között a nyugdíjakat is folyósítani fogják. Vagyis a beruházás pár év, évtized múlva hasznot fog hozni.
A törvények - helyesen - kötelezik a szülőket, hogy eltartsák és felneveljék gyermekeiket. De mi kötelezi az államot, hogy ebben - legalább szerény mértékben - részt vegyen? Szerény részvételről beszélünk: a jelenlegi családi pótlék a létminimum negyedét, ötödét fedi csak le. Ha az állam - mint az több európai államban is szokásos - a gyermeknevelés költségeinek döntő többségét vállalná, akkor is a szülők adnának többet - kivéve a szociálabnormis családokat. E fontos és alapvető vállalkozásokban kellene csendestársként bennmaradnia, legalább az eddigi rendkívül szerény mértékben. A mérték valóban szerény: összességében nem éri el a nemzeti össztermék, a GDP 2 százalékát.
Úgy gondolom, a gondolkodásmódnak, a mentalitásnak kellene alapvetően megváltoznia. Nem adunk a gyerekeseknek, nem segélyt nyújtunk - a rászorulókon segíteni a szociálpolitika feladata -, hanem elemi érdekünkben álló alapvető kötelességünket teljesítjük akkor, amikor valamennyien szerény részt vállalunk a gyermeknevelés költségeiből.
Az alanyi jogon járó állami hozzájárulás elve európai norma. Európába tartunk, és ez nagyon fontos értéke társadalmunknak. Az nem lehet akadály, hogy az elmúlt rendszerben valósították ezt meg. Nem kell mindent differenciálatlanul kidobnunk, ami az elmúlt évtizedekben eredményként jelent meg, amire - őszintén szólva - büszkék is lehetünk. Nem szabad szűkkeblű, kicsinyes könyvelési szempontoknak alárendelni ezt az elvet és lemondani róla.
Mint a hozzáértő Csehák Judit is elmondotta e helyről, a legtöbb európai államban alanyi jogon jár a családi pótlék, s a rászorultaknak további támogatásokat is folyósítanak. Az ő becslése alapján - amelyet más szakértők is megerősítenek -, az alanyi jogosultság elhagyásával s a javasolt cenzus alapján legfeljebb 9 milliárd forint vonható el a családoktól a mintegy 100 milliárdnyi összegből, s az ehhez szükséges többletadminisztráció legalább 4 milliárdot emésztene fel. És akkor nem is beszélünk a közel másfél millió család többletadminisztrációjáról, szaladgálásairól, kérvényezéseiről, igazolásoknak a beszerzéséről, ami az ő energiájukat csökkenti feleslegesen, és a gyermekektől vonja el ezt az energiát. Azoktól, akik rengeteget dolgoznak, akik termelnek, akik produkálnak - és akiket adóztatni lehet.
Megengedhetetlennek tartom ezt, hiszen az elmúlt években csak bankkonszolidációra - ahogy ma hallottuk többször is - több száz milliárd forintot költött az állam, mégsem sikerült privatizálni a bankokat, még ekkora áldozat árán sem.
A közelmúltban a várható családipótlék-megtakarí-tásnál több pénzt utaltak át kormányhatározattal az egyik - egyébként veszteséges - banknak. Valószínűleg - és ezt el is hiszem - minden jogszerű és szabályos volt. A szituációt azonban alapvetően szerencsétlennek és az én etikai érzékemmel szembenállónak érzem.
Ne feledjük: az erkölcsi törvények a közösség hosszú távú, kikristályosodott alapérdekeit védik. De több át nem gondolt, megalapozatlan, számításokkal kellően alá nem támasztott adórendelkezés - például az átalányadó kellő körültekintés nélküli kiterjesztése, a befektetési kedvezmények joghézagai, a családi pótlék elvonása - sokkal nagyobb tömegű adóelmaradást eredményez. Óvatos szakértői becslések szerint csak az átalányadó-hiba miatt legalább 30 milliárdnyi adóveszteség keletkezik az idén.
Szabad-e csökkentő szándékkal hozzányúlni a családi pótlékok rendszeréhez? Azt gondolom, elvi alapon semmiképpen. Gyakorlatilag viszont nem éri meg. Nem szabad.
A pénzügyminiszter úr megnyugtató szándékkal közölte: a tervezett intézkedések csupán a családok 20 százalékát érintik. Ez a "csupán" 20 százalék félmillió gyermeket jelent. Félmilliót! Vajon van-e félmillió gazdag gyermek Magyarországon, akiknek nem számít a családi pótlék, szüleik könnyedén lemondhatnak arról? Kérdésünk szónoki. A kijelentés meghökkentő. A szituáció engem nagyon emlékeztet arra, amikor az Egyesült Államokban a hetvenes években polgári védelmi gyakorlatot tartottak - amikor olvastam ezt, álmomban sem gondoltam, hogy a honvédelmi bizottsághoz fogok tartozni, ezt a hetvenes években olvastam -, és a feltételezett atomcsapás elszenvedése után a rádióban megnyugtatásképpen közölték a stratégiai tervező szakemberek, hogy nagyon szerencsésen vészelte át az Egyesült Államok az atomcsapást, csupán 20 százalék ember halt meg. Ez nagyon kedvező szám - a vezérkari tervezők ezt így ítélték meg -, s csodálkoztak a szakemberek, miért döbbentek meg az emberek, miért tört ki a pánik.
De járjuk körül ennek a vélelmezett gazdagságnak a határait! A tervezet szerkesztői elfeledkeztek arról, hogy az adórendszer nonlineáris, nem arányos. Tehát minél több eltartott jut egy keresőre, annál nagyobb lesz fajlagosan az adóteher. Mégpedig aránytalanul nagyobb. Ezért a tervezett rendelkezések különösen és jobban sújtják a nagycsaládosokat. A 25 ezer forintos bruttó határ ugyanis egykeresős, ötgyermekes család esetén - ha a feleség otthon dolgozik a gyermekek körül, és azt hiszem, van munkája, elegendő - 175 ezer forint. Tavaly december 5-én dr. Békesi László aláírásával kaptunk egy táblázatot. Eszerint, ha a határt a család 350 forinttal túllépi, már nem kap családi pótlékot, az asszony nem kaphat gyest, a család nettó jövedelme egy főre vetítve havi 12681 forint lesz, vagyis jóval a létminimum alá kerülnek.
Ez a gazdag ember havi 64163 forint adót fizet be, amiből 21 gyermeknek lehet családi pótlékot nyújtani - csak éppen a ő gyerekei nem kapnak.
(18.30)
Esetleg olyanok is kapnak az ő pénzéből áttételesen, akikre jutó nettó jövedelem 15 000 forint. Csak az ő gyermekei nem kapnak.
Valószínűleg egy sor más szolgáltatás ára is a családi pótlék meglétéhez fog kötődni. A gazdag ember gyermekei többet fognak fizetni az óvodában a gondozásért, az iskolában az ebédért, s egyebekért. Ugyanakkor a nagy család minden mozgása, minden lélegzete, a szülők szokásos tevékenysége többletköltségbe kerül. Aki csinálta, az tudja ezt. A "gazdag család" halmozottan hátrányos helyzetűvé válik, ez bizony nem igazságos közteherviselés.
De átgondolatlan a vagyoni cenzus is. Nem kaphat az a család sem semmit, amelynek tízmillió forintot meghaladó ingatlana van, vagyis lakásuk, esetleg nyaralójuk, amelynek ennyi a fiktív összértéke, vagy kétmillió forintot ér a gépkocsijuk.
Egy másik gazdag ember, aki hét gyermekével és feleségével nem messze tőlünk, a Zugligeti úton lakik egy nem túl nagy, éppen hogy elegendő terű félkész házban, amely már hat éve készül. A telek értéke meghaladja ezt a cenzust, ezért nem kapnának semmit. Mit tehetnek? Eladják a házat? Akkor hol laknak? Menjenek el lakótelepre? Vegyenek ott két vagy három lakást, odaköltözzenek, valami kis különbözet maradna, ez után a különbözet után megint alaposan kellene adózni, s azt, ami marad, talán egy év alatt felélik vagy még annyi sem kell hozzá.
De baj van a kocsi értékhatárral is. Kilencen sajnos nem férnek be egy kocsiba, vagy ha igen, az többe kerül, mint a határ.
Mit tehet tehát a jó szülő, aki gyermekeinek a javát akarja, nem akar elszegényedni és szeretne jó szülő maradni? Bizony egy kiútja van, a harmadik gazdaság felé venni az irányt. Nem fog olyan állást vállalni, ahol az adóhivatal áttekintheti, ahol minden évben növelni lehet a terheit, hanem szükségszerűen ez lesz a menekülési útja. Nem lehet egyszerre küzdeni a feketegazdaság ellen és növelni az adóterheket. Ez egy libikóka. Nem megy. Vagy az egyiket, vagy a másikat, de összehangoltan. Nem lehet differenciáltan mind a kettő ellen küzdeni.
Akárhonnan nézem ezt a csomagot, sehonnan sem tűnik elfogadhatónak. Összefér-e ez a szociális érzékkel, a szociáldemokrata alapértékekkel, amelyeket én is osztok? Aligha. És a liberális alapelvekkel? Azokkal sem. Öntudatos, autonóm polgárok országává szeretnénk válni, olyan polgárokévá, akik fenntartják az államot, akik vállalják az adókat, a közterheket és ellenőrizni kívánják, mire is fordítják a pénzüket, s akik nem engedik, hogy kizárják őket és hozzátartozóikat azokból a közszolgáltatásokból és közjuttatásokból, amelyek fedezéséhez ők is hozzájárultak.
Hogyan jutottunk ide? Miként szánták rá magukat jószándékú és jóakaratú kormánypolitikusok, hogy a gyermekek jussához nyúljanak? Miért tértek el a közös kormányprogramtól, amelyben kiszámíthatóságot, stabil feltételeket ígértünk?
Meggyőződésem szerint eredeti akaratukkal s jobb szándékaikkal ellentétesen döntöttek a szorongatóan nehéz gazdasági helyzetben és a legkisebb ellenállás irányába mozdultak. Az amúgy is kiszolgáltatott családok felé a magyarázat nagyon egyszerű, nagyon durva, nagyon szomorú és nagyon is érthető. A lakosság közel 25 százalékát kitevő gyermektársadalomnak nincs érdemi érdekképviselete az Országgyűlésben, még egy árva biztosuk sincsen. A választásokon nem kell velük számolni, vagy csak évek, esetleg több ciklus után fognak szavazni. Az idős nyugdíjasokat azért figyelembe kell venni, mert csak eltipegnek az urnákhoz, de a gyermek társadalomnak nincs szakszervezete sem, amelynek érdekérvényesítő, nyomásgyakorló eszközei volnának. Nincs sajtójuk, a velük való törődést sokan tehernek érzik. Nem kell számolni velük a parlamenti és az érdekegyeztetési aritmetikában. Ez kegyetlen dolog, szomorú dolog, de így van. Reményeik kizárólag a jólelkűségre, az altruizmusra, a lelkiismeretre, a bölcs előrelátásra alapozódhatnak. Amint láthatjuk, ez pedig kevés. Intézményes és rendszerbeli garanciákra volna szükség ahhoz, hogy érdekeik, akár csak részben is, artikulálódhassanak.
Az országot kormányzó csapatoknak túl kell nézniük a négyesztendős választási kerítéseken. De meg kell jegyeznem, hogy egyes ellenzékiek szélsőséges és túl harsány reagálásai is ártanak az ügynek. Nem volna szabad kormány elleni támadásra felhasználni a gyermekek ügyét, hiszen az pártok feletti, együttes közös társadalmi, nemzeti ügy. Sokkal fontosabb dologról van szó. Nem engedhető meg, hogy ne higgadtan, tárgyilagosan, de határozottan és az igazságot világosan feltárva beszéljünk erről, hiszen a gyermekek igazsága megkerülhetetlen.
Javaslom a családi pótlék és a gyes alanyi jogának fenntartását, hiszen az általános vélemény szerint, amiben a kormány is osztozik, a családi adózás bevezetése és a juttatások adó alá vonása jelenti az optimális megoldást. A pénzügyminiszter úr is ígéretet tett arra, hogy megfelelő előkészítés után '96. január elsejétől megvalósítható. Addig viszont tényleg nem érdemes egy köztes, sokat bírált, sok ingerültséget, fáradságot, kellemetlenséget okozó, nagyon kevés haszonnal kecsegtető rendszert bevezetni. Pár milliárd forint megtakarításért nem szabad, nem érdemes. Maradjon az európai megoldás: az alanyi jog. Köszönöm a türelmüket. (Taps.)
