HAJDÚ JÁNOS
HAJDÚ JÁNOS
HAJDÚ JÁNOS (MSZP): Elnök Asszony! Hölgyeim és Uraim! Végéhez közeledvén a kormány stabilizációs programjáról folytatott általános vitának, úgy gondolom, helyénvaló kísérletet tenni egy olyanfajta összegzésre, hogy vajon a magyar kormány és a Magyar Országgyűlés erőfeszítéseit milyen környezetben teszi, mi a visszhangja ezeknek a törekvéseknek, és mire számíthatunk e törekvések megvalósítása közben.
Én szíves engedelmükkel felidézném, hogy amikor erről az egész kérdéskomplexumról elkezdtünk beszélgetni - ami egy politikai vitanap keretében indult meg -, akkor tulajdonképpen mivel találta magát szembe a kormánykoalíció.
(9.40)
Az egyik oldalon, a Fidesz frakciójának kezdeményezésére, és az általuk megadott normál A-hang jegyében, ők és a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt képviselői egy frontális támadást indítottak minden ellen, ami a közgazdasági racionalitás kategóriáiba tartozik. (Balsay István: Közgazdász vagy?) Nem ugyanez a tónus jellemezte az ellenzék két másik frakcióját, mert mind az MDF-ből, mind a KDNP-ből a közgazdasági ismereteikre, politikai felkészültségükre és az elmúlt négy évben szerzett tapasztalataikra adó és ennek alapján megfontoltan felszólaló hölgyek és urak természetesen differenciáltan és disztingváltan próbálták az egész problémát kezelni. Tehát a kép, enyhén szólva, nem volt egységes.
Ezzel egyidejűleg az egész világ reagált arra, amit Magyarországon a szocialista-liberális koalíció elhatározott, és ezek a reagálások sajátságos módon unisono New Yorktól Tokióig és Bonntól Londonig kivétel nélkül üdvözölték és méltatták azt a közgazdasági racionalitást, ami ebben az elképzelésben testet öltött.
Így tehát a koalíció pártjai számára az a dilemma adódott, hogy most döntsünk: kik képviselik a modern polgári társadalmi berendezkedés igazi elveit, ki Magyarország érdekeinek, a magyar társadalom törekvéseinek jobb kifejezője és megfogalmazója, Helmut Kohl, a konzervatív német kancellár avagy dr. Torgyán József, a konzervatív magyar politikus, Sir Ralf Dahrendorf, a liberalizmus egyik legnagyobb személyisége a korabeli Európában vagy dr. Orbán Viktor, aki magát továbbra is liberálisnak tekinti.
Ennek a dilemmának a feloldása azokra az emberekre várt, akiket egyébként politikai meggyőződésük - sokunk esetében politikai előéletünk okán - ebben a Házban még a második világháború befejezésének 50. évfordulóján is olyasfajta tónusban szokás az ellenzék részéről aposztrofálni, mint aminek ma korán reggel is élvezői lehettünk - amennyiben ez élvezetnek számít -, szóval mi kerültünk abba a sajátságos helyzetbe, hogy el kellett döntenünk, voltaképpen mi az igazi polgári értékrend.
Ezt a döntést meghoztuk, szabaddemokrata partnereinkkel együttműködve elhatároztuk, hogy az úton - még egyszer ismétlem: a közgazdasági racionalitás útján - következetesen végig fogunk menni, anélkül azonban természetesen - és ezt szeretném hangsúlyozni, hölgyeim és uraim -, hogy valamiféle euforikus öröm vett volna erőt rajtunk azoknak a biztató, dicsérő és támogató szavaknak a hallatán, amelyek a polgári világból - ismétlem: New Yorktól Tokióig - felénk áradtak. Semmiféle eufória nem vett erőt rajtunk, mert erre sajnos nincs is ok. Mert miközben az egypólusúvá vált világba való beilleszkedésünk egy ugyanolyan elkerülhetetlen kényszerpálya most, a huszadik század végén, mint amilyen kikerülhetetlen kényszerpályára ezt az országot a történelem egyszer már ötven évvel ezelőtt is állította - és ezt méltóztassanak még egyszer nagyon komolyan végiggondolni, ha befejeztem a beszédemet, mert kényszerpályáról van szó, nem lelkesedésből megtett lépésekről van szó -, tehát ezen a pályán ezért is végig kell mennünk, noha - és ettől nem vagyunk euforikusak - sajnos azt is tapasztalnunk kell, hogy az a világ, amelyik elvárja tőlünk ezeknek a lépéseknek a megtételét, legcsekélyebb jelét sem mutatja segítőkészségének.
A kor Közép-Kelet-Európájának - azt nem mondanám, hogy tragédiája, mert a pillanat végül is nem tragikus, de - rendkívül keserves ellentmondása, hogy ennek az országnak nem a segítségért, hanem csak a cselekvő együttműködésért tett felszólításait 1990 óta ugyanolyan hidegen utasították el akkor is, amikor ezeket a felszólításokat dr. Antall József eszközölte, mint ma, amikor ezt Horn Gyula teszi. Egyébként ezt is érdemes nagyon komolyan a fejünkbe vésni, mert vagy kiemeljük magunkat abból a helyzetből, amelyben ma vagyunk, és akkor talán nagyobb mértékben fognak szóba állni velünk és a kéréseinkre is hallgatni, vagy elmerülünk azoknak a problémáknak a halmazatában, amelyekben vagyunk.
Befejezésképpen szeretném még elmondani önöknek és a magyar nyilvánosságnak azt, hogy a szocialista frakció - amelynek szerencsém van tagja lenni - mélységes belső gyötrődések árán hozza meg ezeket a döntéseket. Hölgyeim és uraim, nekünk a legbelsőbb diszpozícióinktól idegenek azok az intézkedések, amelyeket most meg kell szavaznunk, de tisztában vagyunk vele, hogy ezen az úton - még egyszer ismétlem - végig kell mennünk. Ha úgy tetszik, ez a purgatórium.
Azt is szeretném még - és ezt már nem a frakcióm, hanem a saját nevemben - a tisztelt Ház tudomására hozni, hogy természetesen nem valamiféle gátlástalan magabiztossággal nézem én azt a folyamatot, amelynek részese vagyok. Aggodalmak élnek bennem, hölgyeim és uraim. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a kormány stabilizációs csomagjának egésze úgy, ahogy az ma előttünk van, elegendő lesz azoknak a feladatoknak az elvégzésére, amelyeket el kell végeznünk. Arra célzok, hogy a pénzügyi restrikció önmagában véve nem fog elvezetni a célhoz, ez nekem személy szerint meggyőződésem. Biztos vagyok abban, hogy a gazdaságba már most olyan impulzusokat kellene belevinnünk - hangsúlyozom: nem növekedési pályáról, nem valamiféle hurráfejlesztésről, de impulzusokról beszélek -, amelyek ha nem történnek meg, amelyekre ha nem sikerül a kormányunkat rávenni, akkor attól tartok, hogy ez a nagy nekirugaszkodás - ha nem veszik rossz néven, úgy mondanám, hogy hősies elszántság - nem biztos, hogy meg fogja hozni a gyümölcsét.
Mindenesetre úgy gondolom, hogy a külvilág nem fog ellenünkre cselekedni az elkövetkező hónapokban; rajtunk, a mi ügyességünkön, a mi talpraesettségünkön és nem utolsósorban elszántságunkon fog múlni, hogy végül is sikerre visszük-e ezt az ügyet vagy sem.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a bal oldalon.)
