DR. PÁLOS MIKLÓS
DR. PÁLOS MIKLÓS
DR. PÁLOS MIKLÓS (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársak! Amikor egy törvényjavaslathoz egy képviselő harmincvalahanyadikként kíván hozzászólni, azt hiszem, nem vállalkozhat arra, hogy sok újat tud mondani. Olyan részletes elemzések után, mint amik a felszólalásokból kicsengtek, nekem és talán az utánam szólóknak is már csak az a feladat marad, hogy nyomatékkal hívjuk fel a figyelmet a törvényjavaslat hiányosságaira, és a jobbítás szándékával szolgáltassunk adalékot egy jobb, hatékonyabb törvény megalkotásához.
Az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről szóló T/288. számú törvényjavaslat csak formailag tekinthető új privatizációs jogforrásnak. A jogalkotási folyamat tulajdonképpen már évekkel ezelőtt elkezdődött, és egy sor jogszabály szolgálta közvetve vagy közvetlenül azt a célt, hogy az állam tulajdonlási mértékének csökkentésével és a részben állami tulajdonban maradó vagyon működtetésének megváltoztatásával segítse elő a gazdasági rendszerváltást.
A privatizációt megelőző két legfontosabb jogforrás: a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény, valamint a gazdálkodó szervezetek átalakulásáról szóló 1989. évi XIII. törvény; mert ez a két jogszabály kívánta szolgálni a szocialista tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérést, és teremtett olyan jogi környezetet, hogy ez a folyamat elindulhasson.
A társasági törvény a jogi keretet biztosította az új típusú szerveződéshez, az átalakulási törvény pedig már a végrehajtás érdekeit lett volna hivatva szolgálni.
Több mint öt év tapasztalata után kimondhatjuk a kritikát: a bajok eredője 1989-ig nyúlik vissza. Azonban a magyar újramagánosítás ötéves története nemcsak öt év jogának és igazságtalanságának kronológiája, hanem ötven év erkölcsi nihilizmusának is. Tévednek azok, akik azt hirdetik, hogy a privatizáció vezénylésének minden hibája az 1990-ben hivatalba lépő Antall-kormány nyakába varrható. Az a kormány nem megkezdett valamit, hanem folytatta azt, ami már megkezdődött és aminek folytatása halaszthatatlan történelmi szükségszerűség volt.
A korábbi kormányt azért terheli felelősség, mert amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a privatizációs folyamatok irányítói és a résztvevők körének túlnyomó többsége olyan személyek közül kerültek ki, akik egy kontraszelekcióra épült társadalom kiválasztottai voltak és akiknek erkölcsi értékekről, a jog tiszteletéről egyetlen kifejezés sem szerepelt az értelmező szótárukban, csak látszatintézkedéseket tett a tisztább és az áttekinthetőbb privatizáció megteremtése érdekében.
Az új kormány hivatalba lépése után sajnos tovább folytatódott - és az utóbbi időben csak lelassult, de nem állt meg - az a folyamat, hogy a hézagosra sikeredett jogszabályok sajátos értelmezésével a torz és a piaci viszonyoktól elszakított vagyonértékelésekkel nagy értékű állami vagyont lehetett átjátszani személyek vagy ezeket szolgáló szűk csoportok tulajdonába.
Annak ellenére, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt résztvevője volt a korábbi koalíciónak, soha nem rejtettük véka alá, hogy a privatizációnak azzal a változatával, amit az ÁVÜ négy éven át vezényelt, soha nem értettünk egyet. A Független Kisgazdapárttal együtt mi voltunk azok, akik próbáltunk tenni a változtatások érdekében, de kísérleteink sajnos, sorra elhaltak.
Azt is meg kell mondani, hogy az akkor ellenzékben volt szocialista párt és a Szabad Demokraták Szövetsége is kritikával illette a privatizációs folyamatokat, de ez nem volt több retorikánál, hiszen egyik pártnak sem volt kedve ellen, hogy az MDF által vezetett kormánykoalíció olyan kárpótlási törvényt szavazott meg, amiben egyetlen reprivatizációs elem sem volt. Ez ugyanis azt jelentette, hogy az évtizedek alatt törvénytelenül állami tulajdonba vett vagyon már nem kerülhetett vissza egykori tulajdonosaihoz, így az újonnan kialakuló tulajdonosi réteg eredeti tőkefelhalmozásnak tekinthette a vagyonszerzésnek azt a formáját, amit a privatizáció biztosított részükre.
Azt is világosan kell látni, hogy a privatizáció legfontosabb produktumai, tehát maguk a privatizatőrök, nem a kereszténydemokraták és a kisgazdák köreiből kerültek ki, de talán még a demokrata fórumból sem sok. A privatizáció haszonélvezői azok voltak, akik pozícióban voltak, jól eligazodtak a jogi és a közgazdasági környezetben, ismerték az eljárási szabályokat - no meg egymást is -, ismerték a hitelpraktikákat, és akiknek jelentős része olyan személy volt, aki, ha közvetve is, részese volt Magyarország teljes gazdasági és erkölcsi lezüllesztésének.
Az eredmény mindenki előtt ismert. Az ÁVÜ minimális jogi kötöttséggel, tág teret biztosítva az improvizációnak és a kézi vezérlésnek, olyan magánosítást folytatott, aminek eredménye az idestova egymillió munkanélküli, a számtalan gyár, üzem és egyéb gazdálkodó szervezet bezárása, a munkahelyek százezres nagyságrendű megszűnése, a belföldi fogyasztás gyalázatos visszaesése, a piacon kialakult monopolhelyzetek népnyúzó hatása, az exporttermelés drasztikus visszaesése, a külkereskedelmi deficit csillagászati összege, az adóskonszolidációra fordított sok száz milliárd, a növekvő infláció - egyszóval: az egész magyar nép nyomorúsága.
(10.20)
Arra természetesen minden józanul gondolkodó ember számított, hogy egy olyan társadalmi átalakulás, amely ebben a térségben zajlott le, nem lesz sétagalopp, de szilárd meggyőződésem, ha nem kapkodja el a korábbi kormány a kárpótlást és nem engedi el ennyire ellenőrizhetetlenül a privatizációt, a társadalom sokkal kisebb megrázkódtatásokkal élhette volna át a változásokat.
Engedjenek meg még egy mondatot a kárpótlásról, már csak azért is, mert a kárpótlásnak sokkal több köze és nagyobb hatása van a privatizációra, mint ahogy arról ma beszélünk.
Az 1990-es évek elején függetlenné vált úgynevezett szocialista országokban kivétel nélkül mindegyikben volt kárpótlás. A kárpótlási koncepciók közül két uralkodó formával találkozunk ezekben az országokban. Az egyik a reprivatizáció, a másik a pénzbeli vagy értékpapír formájában történő kárpótlás. Helyenként a kettő kombinációja is megvalósult.
Mi, kereszténydemokraták sem voltunk egységesek ebben a kérdésben. De nem voltam egyedül azok közül, akik a reprivatizáció mellett szálltak síkra. Ennek indoka az volt, hogy amit és akinek még vissza lehet adni, azt egy bizonyos limitig meg kell tenni. Ezt kívánta a mindenek fölé rendelt erkölcs és az embernek a természetjogból fakadó elidegeníthetetlen méltósága.
Ma már tény, hogy a változásokat a legkisebb megrázkódtatással azok az átalakuló országok úszták meg, ahol a kárpótlás a reprivatizáció irányába mozdult el. Erre jó példa a volt Német Demokratikus Köztársaság, de talán még jobb Csehország.
Sokszor és sokan említik, hogy Magyarországra nem jön olyan mértékben a külföldi tőke, mint ahogy az kívánatos lenne; ami pedig jön, az nem mindig a legtisztább forrásból ered.
A hosszú távra berendezkedni akaró, maga mögött biztonságot és tisztességes profitot remélő befektetők pontosan azért óvatosak a magyarországi befektetésekkel, mert tudják, hogy a honi kárpótlás nem hozott társadalmi békességet, és nagy-nagy igazságtalanságok történtek. Ez mind szoros összefüggésben van a privatizációval.
A kárpótlási jegyek ilyen gyalázatos módon való elértéktelenítése már nagyrészben a jelenlegi koalíció számlájára írható. Amíg az Antall-kormány idején a kárpótlási jegyek alapul szolgálhattak a parasztságnak ahhoz, hogy legalább ősi jussuk egy részét, a termőföldet visszavásárolják, és esetenként más befektetésre is lehetőségük nyílt a kárpótoltaknak, addig mára a kárpótlási jegyek totálisan és megszégyenítő módon devalválódtak. S ma már mindenkiben rosszabb emléket gerjesztenek, mint a hírhedt terv- és békekölcsön-jegyzések, mert azokat az értékjegyeket legalább névértéken visszaváltotta az állam. A kárpótlási jegyeknek sokkal nagyobb szerepet kellett volna kapniuk a magyar privatizációs folyamatokban, hiszen a magánosításra váró vagyontárgyak jelentős részének pontosan azok voltak a tulajdonosai, akik vigaszdíjként csak kárpótlási jegyet kaptak, de részesei nem lehettek a vagyonszerzésnek.
Ezek előrebocsátása után felvetődik a kérdés: mit is remélhetünk a T/288. számú törvénytervezettől, ha majd elfogadásra kerül és törvény lesz belőle. Nagy kérdés: képes lesz-e orvosolni azokat az anomáliákat, amelyek talán a legjobban irritálják és ingerlik a társadalmat.
A törvény célkitűzéseivel természetesen egyet lehet érteni, hiszen ki ne akarná, hogy Magyarországon növekedjék a gazdaság hatékonysága, meghonosodjék a nemzetközileg élenjáró technika, megálljon a piacvesztés és új piacok táruljanak ki a magyar gazdaság előtt, bejöjjenek a külföldi befektetők, megóvjuk a munkahelyeket és újakat teremtsünk, hogy a felnövekvő nemzedék megtalálja élete értelmét, a munkát, hogy kialakuljon a nemzet továbbélését biztosító polgárság és a biztos egzisztenciát maga mögött tudó alkalmazotti réteg, stabilizálódjék belső és külső pénzügyi helyzetünk és hogy elinduljon az Európai Unióhoz való csatlakozás visszafordíthatatlan folyamata. Ezeket ugyanis mind célul tűzi ki a törvénytervezet és a javaslathoz benyújtott módosító indítványok.
Számomra az a legnagyobb kérdés, hogy benne foglaltatik-e a törvénytervezetben az a garanciarendszer, ha a törvény végrehajtásra kerül, akkor a célként megjelölt eredmény kerekedik-e ki belőle, és elérkezik-e végre már a várva várt társadalmi békesség.
Senki nem veheti rossznéven tőlünk, ha mi, kereszténydemokraták azt mondjuk, hogy ebben a kérdésben egy kicsit szkeptikusak vagyunk, és az előttem elhangzott felszólalásokból ez a kételkedés erőteljesen kiérződött.
Engedjék meg, hogy most röviden a törvény tervezetéről néhány gondolatot mondjak. Sajnos már a törvénytervezet preambuluma sem sikeresen fogalmazódott meg, és nem jól szabta meg a célkitűzéseket. Az állam vállalkozói vagyona értékesítéséről szóló 1992. évi LIV. törvényt az Országgyűlés a szociális piacgazdaságnak megfelelő tulajdonviszonyok létrehozása és az állam vállalkozói vagyona csökkentése érdekében hozta meg.
A javaslat a szociális piacgazdaságnak megfelelő tulajdonviszonyok kialakítását mint célt törli, és helyette alapvető célként magántulajdonra épülő gazdasági viszonyok erősítését jelöli meg. Mivel egy törvény preambuluma a legfontosabb üzenet kell legyen a társadalomnak, mindenkinek értenie kell, hogy a javaslat az eredeti célkitűzésektől el kíván térni, nem értünk vele egyet, ezért módosító javaslatainkkal a preambulum kiegészítését kívánjuk elérni.
A hatályos szabályozás a vagyonpolitikai irányelvekben rögzített, az aktuális gazdasági, politikai célokat szolgáló és azokból vezeti le a privatizációs követelményeket. Az új vagyonpolitikai irányelvek azonban nem születtek még meg, ennek hiányában a törvényjavaslat nem rögzíti a gazdaságpolitikai célokat, hanem több mint húsz privatizációs követelményt sorol fel, amelyekből egynéhányat már az imént citáltam. Sajnos ezek között nem szerepel a nemzeti tulajdon, a széles hazai tulajdonosi réteg, a polgárság vagy ezzel más, azonos jellegű célkitűzés.
Szomorúbb azonban az, hogy a törvény indokolása külön kitér arra, hogy e követelmények meg nem tartása nem szankcionálható. Ennek ellenére ilyen mennyiségű követelmény komolytalanná teszi azoknak a törvényben való szerepeltetését. Célszerűbb lett volna a törvénynek ezen a helyén inkább gazdaságpolitikai célokat szerepeltetni. A privatizációs követelményeket pedig beépíteni a pályázatok, az elbírálások szempontjai közé, ami azután átmehetne a versenyeztetés szabályzatába.
A jelenlegi szabályozáshoz mérten bővülést jelent az, hogy a törvényjavaslat a törvény hatálya alá kívánja vonni a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet vállalkozói vagyonát. Szűkítést jelent viszont az, hogy az állami vállalatok közül kivonja a törvény hatálya alól a közüzemi vállalatokat, amelyek részére a gazdasági társasággá történő átalakulás kötelezettsége ekként megszűnik, a törvény hatálybalépésével egyidejűleg.
Sem a hatályos szabályozás, sem pedig a törvényjavaslat nem vonja hatálya alá részben vagy egészben állami tulajdonban levő gazdasági társaságok által létesített társaságoknak a létesítő társaság tulajdonában álló társasági részesedését. Ez ma már igen jelentős összegű állami vagyont jelent és nagyszámú munkavállalót érint. További növekedésére pedig azért lehet számítani, mert a volt országos nagyvállalatok jelentős része változatlan szervezeti keretek mellett alakul át gazdasági társasággá, így a közeljövőben azok decentralizálása várható.
Mind a hatályos privatizációs törvény, mind pedig a javaslat kimondja, hogy e munkavállalók a társaság részesedéseinek értékesítése során kedvezményesen szerezhetik meg az állami tulajdont. Az MRP-ről szóló törvény alapján a munkáltató az adózatlan nyeresége húsz százalékáig adhat támogatást az MRP-szervezet részére állami vagyon megvásárlására. Ezt a kedvezményt a társaságok által alapított társaságokban is megkaphatják az MRP-szervezetek, ha a saját munkáltató társaságukban részesedést kívánnak vásárolni.
Mindezekből logikusan következik, hogy a törvényjavaslat hatálya terjedjen ki erre a vagyontömegre is, mert ez jelenleg a spontán privatizáció prédája, a visszaélések és a vagyonharácsolások talán legnagyobb területe, ami különösen azért irritáló, mert a kisember lehetőségét vonja meg a privatizációs folyamatokban való részvételtől.
A törvénytervezetnek a szervezeti változásokra vonatkozó része azon túlmenően, hogy hibás, talán már nem is igaz, hiszen a hivatalba lépett új pénzügyminiszter előre jelezte, hogy a szervezeti változásokkal nem ért egyet, legalábbis nem úgy, ahogy azt a javaslat tartalmazza.
(10.30)
A Kereszténydemokrata Néppárt sem tartja elfogadhatónak az új szervezeti modellt, ezért a változtatás érdekében javaslatokat nyújtottunk be. A tervezett szervezeti változások sem jelentenek azonban kellő garanciát arra, hogy a törvénybe iktatott döntés-előkészítések, versenyeztetések és érdemi döntések olyan zárt kört alkotnának, ami áttekinthető és főleg ellenőrizhető.
A privatizációt lebonyolító szervek belső ellenőrzése az Állami Számvevőszék elnökének a parlament felé fennálló jelentéstételi kötelezettsége, de még a parlament által választott bizottság kvázi betekintési jogosítványai sem jelentenek biztosítékot arra, hogy a privatizáció valóban a törvényben megkívánt cél irányába hasson, és elbírja a társadalom kritikáját. Akár összevonás lesz a privatizációt folytató szervezetek között, akár más felállásban, de külön-külön működteti az állam a magánosítással foglalkozó szervezeteket, úgy gondolom, a legfontosabb szempont a döntéshozó személyek kiválasztása kell hogy legyen.
Megengedhetetlen, hogy a döntéseket a legkisebb mértékben is a politika befolyásolja - erre az elmúlt öt év szomorú tapasztalata figyelmeztet bennünket. Minthogy itt az egész társadalom tulajdonát képező vagyon újraelosztásáról van szó, elengedhetetlen követelmény, hogy az új szervezetek vezető testületei ne politikai megfontolások alapján kerüljenek összeállításra, hanem minden érdekképviselet helyet kapjon abban.
Ugyanilyen megfontolások alapján át kell alakítani a privatizálásra kerülő vállalatok vezető testületeit is, és mindkét irányban hatékony ellenőrzést kell meghonosítani, ezért meglátásom szerint az egész privatizációs mechanizmust koncepcionálisan át kell dolgozni a javaslatban, amihez talán adalékul és segédanyagul szolgálhat a kereszténydemokraták által benyújtott módosítóindítvány-csomag.
A Kereszténydemokrata Néppárt nem ért egyet az értékesítés általános elveivel sem. Alapvető problémának tartjuk, hogy a törvényjavaslat - pályázat mellőzésével - lehetővé teszi a zárt körű pályáztatást, ugyanakkor a munkavállalók részére ilyen formában történő értékesítést mellőzi. Javaslataink ez irányban is változtatásokra irányulnak.
Az időlegesen állami tulajdonban levő vagyon hasznosításának különböző formáiról egyáltalán nem beszél a törvénytervezet. Foglalkozik viszont a kérdéssel az 1994. évi vagyonpolitikai irányelv, és az értékesítés mellett hasznosítási formaként megemlíti a kárpótlási jegyek ellenében történő vagyonátadást, valamint a társadalombiztosítás részére történő vagyonjuttatást.
A kárpótlási jeggyel szembeni vagyonkínálatról zengzetes szavakkal szólt már a kormány, de ennek kézzelfogható jelei a törvénytervezetből nem olvashatók ki, márpedig Magyarországon mindaddig nem lehet társadalmi békességgel privatizációt folytatni, amíg a kárpótoltak valamilyen formában nem juthatnak hozzá kárpótlási jegyeik ellenértékéhez.
A törvényjavaslat a készpénzes ajánlat előnyben részesítésére épül fel, olyannyira, hogy minden más szempontot elnyom.
Módosító javaslataink egy része arra irányul, hogy visszaállítsuk a különböző privatizációs technikákat és azok egyenrangúságát, mert a hazai kisbefektetők esélyegyenlőségét csak így lehet biztosítani. Szeretném emlékeztetni képviselőtársaimat arra, hogy az alkotmány 70/A § (3) bekezdése az állam kötelezettségévé teszi az esélyegyenlőség biztosítását.
Hamisnak tartom azt az állítást, hogy a törvényjavaslat nem csorbítja a munkavállalók jogosítványait: a hatályos törvényhez képest, valamint az 1994. évi vagyonpolitikai irányelvekhez képest igenis csorbítja. Az egyensúly megteremtése érdekében módosításokat javasolunk ezért a törvénytervezet szövegében. El szeretnénk érni, hogy pályáztatás nélkül senki ne kaphasson térítés nélkül állami vagyont - ennek a lehetősége ugyanis benne van a törvénytervezetben.
Néhány gondolatot a privatizációs technikákkal kapcsolatban. Az 1992. évi LIV. törvény még átalakulási és egyúttal értékesítési eljárásokat szabályoz, a törvényjavaslat már csak értékesítési eljárásokról beszél. Ennek ellenére jól felismerhető azonosságok vannak a meglévő és a hozandó törvényben.
Megítélésünk szerint az alkalmazott megoldások közül összeférhetetlenség miatt törölni kellene a társaság vezető tisztségviselője útján történő értékesítést - azaz az egyszerű privatizációt -, a nyilvánvaló vezetői érdekeltségre tekintettel, valamint azért is, mert a döntés a vagyonkezelő szervezeten kívül történik és főleg nem testületileg.
Az lenne a helyes, ha a kisebb volumenű ügyekben a privatizációs ágazati bizottság, a jelentősebb ügyekben, valamint a privatizációs ágazati bizottság döntést kifogásoló ügyeiben az Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsa járna el. Ma már mindkettő olyan személyi összetételű testület, amely leginkább garanciát jelenthet egy tisztességes privatizációra.
A törvényjavaslat csak akkor tekinti összeférhetetlennek a privatizált társaság tisztségviselői útján történő értékesítését, ha a munkavállaló vagy a vezetők többségi tulajdont kívánnak szerezni. Ez az eljárás meglátásom szerint a korrupció melegágya lehet, ha a társaság vezető tisztségviselői döntési jogosítványt kapnak. Számukra ugyanis sok megoldás kínálkozik az összeférhetetlenség kiküszöbölésére azzal, hogy saját maguk nevében nem tesznek ajánlatot, de később saját néven vagy esetleg más néven részesei lesznek és tulajdonosként léphetnek fel. Ezt megelőzendő, rájuk csak döntés-előkészítést szabad bízni, az érdemi döntést azonban a törvényjavaslat által létrehozott szervezetnek kell meghoznia.
A szakértői privatizációt a jelenleg hatályos törvény még tartalmazza, de annak kedvezőtlen tapasztalatai miatt az Állami Vagyonügynökség már 1993 végén megszüntette az úgynevezett önprivatizációt jelentő szakértői közreműködéssel folytatott gyakorlatot. A törvénytervezet ezt most ismét lehetővé tenné, jóllehet a korábbi szabályozástól eltérő - de nem lényegesen eltérő - módon. Úgy gondoljuk, hogy nemcsak a privatizációs költségek esetenkénti kétszeri felszámítása miatt volt helytelen ez a privatizációs technika, hanem ugyanazon okok miatt járhatatlan ez az út, mint amiért a privatizált társaság tisztségviselőit is ki kell zárni a döntésekből, tevékenységük csak döntés-előkészítésre korlátozódhat.
A törvényjavaslatban leginkább kedvezményezett technika a részletfizetéses privatizáció, amely lényegében az egzisztenciahitel szerepét hivatott átvenni. A javasolt szöveggel egyetértünk, de célszerűnek tartanánk, ha nem a jegybanki alapkamat szabná meg a fizetendő kamat mértékét, hanem az egzisztenciahitel kamatai érvényesülnének. Értelmetlen dolog lenne gazdasági átalakulásnál úgy juttatni tulajdont, hogy működtetését a kamatterhek azonnal megölnék.
A törvényjavaslat két oldalról is csorbítja a munkavállalók eddigi kedvezményeit. Az egyik az, hogy csak az egyszerűsített privatizáció részeként vásárolhatnak a munkáltatók kedvezményes privatizációs technikával, a másik pedig az, hogy a javaslat a korábbi szabályhoz képest csökkenti a kedvezmény mértékét, ezért ebben a kérdésben is módosításra tettünk javaslatot.
Röviden szeretnék foglalkozni az egzisztenciahitel kérdésével is, mert a törvényjavaslat 50 millió forintra korlátozza az egy vevő által ugyanannak a vagyonnak a megszerzésére felvehető hitel felső határát, legyen az természetes személy vagy szervezet. Módosító javaslatunk arra irányul, hogy ha olyan társaság vagy szövetkezet kíván privatizálni, ahol a munkavállalók legalább 25 százaléka vevőként jelentkezik, akkor az MRP-re ne vonatkozzon a felső határ, hanem a jelenleg hatályos rendelkezések érvényesüljenek, és a társaság vagy szövetkezet tagonként vehessen fel legalább ötmillió forintot.
A fentieken kívül módosítást indítványoztunk a vagyonkezeléssel és a vagyonvédelemmel kapcsolatban is. Ennek részleteiről én most már - az idő előrehaladottsága miatt - nem beszélnék.
Még egy záró gondolat, tisztelt képviselőtársaim. Magyarországon ezekben az években dől el, hogy kik lesznek a gazdagok és kiknek jut kevesebb a javakból. Meg kell akadályozni, hogy az erkölcstelenség, a féktelen kapzsiság, a mások minden áron való eltaposása legyen az uralkodó magatartási forma a privatizációs eljárásban, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy milyen törvényt alkot a tisztelt Ház.
(10.40)
Nagyon örültünk Bokros Lajos pénzügyminiszter úr pár héttel ezelőtt elhangzott azon nyilatkozatának, melyben kilátásba helyezte a kapcsolódó jogszabályok módosításának szükségszerűségét, és még jobban értékeltük azt, hogy a jogszabályok módosításával gátat kíván emelni a csalárdság ellen, mégpedig olyan szigorral, hogy a társadalmat becsapókat egyszer s mindenkorra kirekeszti a gazdasági életből. Egyetértünk vele, mert nagyon nem szeretnénk, ha a privatizációt a nemzetközi kalandorok és a tisztességtelen manipulálók uralnák, és olyanok adnák ki magukat befektetőknek, akiknek nemhogy befektetnivalójuk, tőkéjük nincs, hanem sokszor még bejegyzett és működő cégük sincs, egyikük-másikuk meg egyenesen a Sing-Singből érkezett a nagy lehetőségek országába: a gazdaságilag lassan már agonizáló Magyarországra.
Meg kell szabadulni a személyiségi jogok védelmének téves komplexusától, és nem szabad tovább megengedni, hogy erre hivatkozással olyanok bújjanak be a jog védőbástyái mögé, akik nem hogy védelmet nem érdemelnek, hanem egyenesen persona non graták az üzleti életben. A magyar népnek joga van tudni, hogy kik lesznek az ország gazdái, ezért aki részese akar lenni a most folyó új kisajátításnak, annak nem lehet titkolnivalója sem múltjában, sem pedig a szándékait illetően. A javakat megszerezni akaróknak láthatóvá kell tenniük vagyoni helyzetüket, és ne csak jogaik legyenek, hanem kötelezettségeik is, mégpedig számon kérhető felelősségi rendszer szerint. Átvilágítható és a kritikát minden tekintetben elbíró olyan új tulajdonosi réteg kialakítása lehet csak a cél, amely hosszú távra kíván berendezkedni, mégpedig olyan indíttatással, hogy a maguk tisztességes haszna mellett figyelemmel vannak a társadalom érdekeire is.
Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Befejezésül nyomatékkal szeretnék utalni arra, hogy a privatizációs törvény, akármilyenné alakuljon is, mindaddig nem lesz képes betölteni rendeltetését, amíg a kárpótoltak nem lehetnek részesei a privatizációnak, vagy valamilyen formában nem kaphatnak megfelelő ellenszolgáltatást kuponjaikért. A kárpótlási jegyeket ugyanis nem ajándékként kapták az országtól, hanem azért a jogtalanul elvett vagyonukért, amin most a privatizatőrök a miáltalunk megszabott feltételek szerint elosztozhatnak. Minden privatizálni akaró befektetőnek tudnia kell, hogy mindaddig törvénytelen úton jár, amíg olyan emberek százezrei élnek a társadalomban, akiknek vagyonán osztoznak, de akik ezideig a sajátjukból még morzsákat sem kaptak, legfeljebb ígérvényt, egyre halványuló reménnyel.
A törvényt nekünk, képviselőknek kell olyanná formálni, hogy a kárpótlásra jogosultak is részesedjenek a javakból, mert ezt nemcsak az egykoron kifosztott és megalázott emberek és hozzátartozóik méltósága követeli meg, hanem országunk és egyben egész újkori történelmünk hitelessége is.
Hölgyeim és uraim, köszönöm, ha figyeltek rám. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
