DR. TAKÁCS PÉTER
DR. TAKÁCS PÉTER
DR. TAKÁCS PÉTER (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Most, amikor a pénzügyminiszter kivetette az ország lakosságára a földesúri kilencedet, a szocialista frakcióvezető, majd finomabban a premierminiszter megfenyegette az ellenzéket, föl kell tennem a kormánynak néhány kérdést. Először is talán azt, hogy legalább 9 százalékkal csökkenti-e a pénzügyminiszter a maffiák haszonszerzését? Kevesebb lesz-e 9 százalékkal a bankkölcsönök csúszópénze? Adó alá vonja-e a feketegazdaságnak legalább 9 százalékát? És a teljesítményekkel össze nem függő magas jövedelmeket csökkenti-e a teljesítményekkel arányosan? A 9-11-szeres közalkalmazotti béreket hozzáigazítja-e a törvényes plafonokhoz? És a kamatjövedelmekre, tőkepénzekre, valutabetétekre is vonatkozik-e a rendelkezése?
Tudom, a fináncminiszter szerint ezek a kérdések badar kérdések - választ se várok rájuk. Bár kormányhoz illőbb feladat lenne megcselekedniük, mint a gyermekek szájából kikaparni a falatot, lábukról lerángatni a cipőt. Ehhez a középkori zsoldosok jobban értettek, és a civilizált kormányok le is szoktak az elmúlt száz év alatt ilyen cselekedetekről.
A jelen lévő képviselők alacsony száma, a parlamenttől magukat most is távol tartó miniszterek közönye önmagában bizonyítja, hogy pusztába kiáltott szó minden itt elhangzó érv, és a koalíció választási ígéretei csak a hatalom megkaparintásáig voltak érvényesek. A kérdéseimet mégis folytatnom kell:
Mi történt volna, ha az elmúlt kilenc hónapban a Horn-kormány a famulusi-vazallusi rendszerének kiépítése helyett az ország dolgaival foglalkozik?
(19.20)
Ha a miniszterelnök a pénzügyminisztere iránt felébredt hatalomféltésére nem pazarol el az ország életéből nyolc hónapot? Milyen következményekkel járt volna, ha az 1995-ben Ózdnak, Diósgyőrnek adott 20-25 milliárd forintos kegyelemkenyér helyett a leszakadt régiók infrastruktúrájának fejlesztésére, a munkahelyteremtő beruházások hitelkamatainak megfinanszírozására fordítja a kormány ezt a horribilis összeget?
Mi történt volna, ha az 1300-1500 milliárdos érintetlen vagyonnal rendelkező fővárosnak kiutalt 18 milliárd forintnyi összegből vasutat, utat korszerűsít, telefont, gázt fejleszt az országban a kormány?
Mi történt volna, ha a tulajdon biztonságán, a privatizáció folytatásán fáradozik a miniszterelnök, nem a népgyűlési ígéretek kimódolásával bíbelődik?
Mi történhetett volna, ha a Horn-kormány az eltelt kilenc hónapból legalább három hónapig képes lett volna egyszerre minden közjogi méltóságot betölteni? Ha civakodás és egymást kizáró koalíciós játék helyett az ország dolgaival foglalkoztak volna?
Mi történt volna, ha a miniszterelnök hetenként nem ígéretgazdag nagygyűléseket tart, hanem az ország és a határon túli magyarság megoldandó kérdéseivel foglalkozik?
Olyan kérdések ezek, amelyekre már a történelem sem adja meg a választ. Mert a letűnt kilenc hónap beleveszett a tehetetlen megsemmisülésbe. Az eltűnt idő visszahozhatatlansága kényszeríti ki belőlem ezeket a keserű szavakat.
Mert a felidézett káosz csúcsán, 1995. március 12-én, vasárnapi puccsot agyalt ki a kormány az ország és a nemzet ellen. A várható társadalmi és költségkihatások kalkulálása nélkül, a lehetséges alternatívák felvázolása nélkül elénk tárta a kormány a sub rosa tartott ülésének deklaratív intézkedéseiről a tények töredékét: a családi pótlék megvonását, a tandíj előkészítés nélküli bevezetését, a gyed és gyet megvonását.
Első hallásra ezeket az improvizációkat magam is cinikus és amatőr lépéseknek vélelmeztem. Naponként, óránként kiszivárgó újabb hírek, titkok aztán arra kényszerítettek, hogy a várható intézkedések gazdaság- és társadalomtörténeti összefüggéseit, várható társadalmi következményeit elemezzem.
A világban megvalósult hasonló intézkedések következményeinek számbavétele győzött meg arról, hogy itt nem cinizmusról, nem amatőrségről van szó. Alapos szakértelem, nagyon komoly elemzések, a következmények tudatos kiszámítása diktálta ezt az intézkedéscsomagot. A legtudatosabb vállalás késztette az ország főméltóságait arra, hogy március 15-én fütyülő hallgatóság előtt kórusban védjék csomagtervüket.
Nem átallották azzal ámítani a társadalmat, hogy az igazságos közteherviselés okán cselekszenek.
A Mercedesek, BMW-k, a polgári lét és a gazdálkodás szintjén mellőzhető luxuscikkek, félmilliós értékű ékszerek, bundák és egyéb csillogó kellékek luxusadója helyett a valóban gazdagok és magas jövedelműek személyi jövedelemadó-kulcsának a megemelése helyett, a feketegazdaság kifehérítése helyett, a túlfizetett rétegek fizetésének a törvényi keretek közé terelése helyett, a banki csúszópénzek, a korrupciós összegek adó alá terelése helyett, a feltűnően növekvő köz- és gazdasági bűnözés megfékezése helyett, a tőke- és kamatjövedelmek adó alá terelése helyett egyévenként 30-40 ezer halottal többet a koporsóba mint gyermeket a bölcsőbe tevő társadalomban a gyedet, a gyest a családi pótlékot megvonni, az esélyegyenlőtlenséggel leginkább kínlódó vidéki fiatalokat tandíjfizetési kötelezettséggel terhelni nem cinizmus, nem amatőrizmus: ez az ország lakosságának tudatos kasztosítása.
Ha már olyan szubjektív indokokkal érvel a Nemzeti Bank elnöke és a pénzügyminiszter, hogy számukra megalázó a családi pótlék, miért nem a jövedelmük magasabb adókulcs alá vetését indítványozták?
Miért nem a tőke- és kamatjövedelmeik adó alá vetését ajánlották gyógyírként?
Alternatíva is van, megoldás is, százegy jobb - csak azok nem kasztosítanak. Azok az igazságos közteherviselés irányába mozdítják el a társadalmat. Jól kifőzték ezt a miniszter urak, a Mikszáth Kálmán megénekelte pénzügyminiszteri reggeli közepette. Így lehet a magyarországi társadalmat feudalizálni, kasztosítani.
1947-1948-ban kezdődött ez a folyamat, az 1980-as évek ismét felerősítették, míg az elmúlt négy év megszakította - a vasárnapi összeesküvéskor totális diadalra jutott. Komoly szakértelemre volt ehhez szükség. A kormány és tanácsadó testülete szürkeállományának minden agysejtjére szükség volt, hogy kifundálja.
A tömegkommunikációs eszközök minden manipulációjára szükség lesz ahhoz, hogy keresztül is vigye ezt az akaratot a kormány. Megvalósításához szükség van a szocialista frakcióvezető fenyegetésére is. Talán még a liberálisok beígérte lágy drogokra is.
A sub rosa megtartott vasárnapi kormány-összeesküvés kapcsán meg kell fogalmaznom, hogy végzetesen kísért ma Magyarországon 1947, 1948 szelleme, reinkarnálódik Rákosinak, Gerőnek, Farkasnak a polgárság szétzúzására, a demokrácia felszámolására kiagyalt teóriája és cselekvésrendszere.
A Vörös Hadsereg távolléte miatt ma még nem recski, szovjetunióbeli deportálásokkal, nem a Hortobágyra való kitelepítéssel, csak a polgárság - amely nélkül nincs demokrácia - kiépülésének megtiltásával, a társadalmi középerők összezúzásával, az ország fővároson kívüli térségeinek látványos és visszafordíthatatlan afrikanizálásával, analfabetizmusra ítélésével, lezüllesztésével.
Finomabbak az eszközök, mint voltak anno, 1947-1948-ban, de a következmények ugyanazok. Részben a módszerek is. Tessenek csak hallgatni a deklarációkat, a megbélyegzéseket, a megfélemlítés frakcióvezetői és miniszterelnöki kinyilatkoztatását, a félárbocos tájékoztatáspolitikai módszereket, a kormánynak ellentmondó érvek lefitymálását, az ellenzék arroganciáját szajkózó frakcióvezetői szakértelmet! Tessenek visszaidézni a március 15-ei ünnepséget, amikor a hivatalos ünnepségeken, a Kossuth és Petőfi téren a köztársaság elnökén, a miniszterelnökön, a Ház elnökén, a belügyminiszteren, a főváros főpolgármesterén és az említettek rokonságán kívül, a biztonsági szolgálaton és a rendőrségen kívül alig vett részt valaki, legfeljebb a kormány és a koalíció két pártjának szűk famulusi kasztja. Ennyi lenne Magyarország? Ennyi lenne a nemzet?
Figyelmeztető lehetne ez a kormánynak. Ha a kormány ünnepségén alig valamivel többen jelennek meg, mint Szabó Albert politikai nagygyűlésén, az elárul valamit az ország közhangulatáról, még inkább közállapotáról. A társadalom leadta az első jelzését.
Kár lenne a kormánynak és a koalíciónak gőgösen nem tudomásul venni ezt a jelzést. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MDF padsoraiban.)
(19.30)
