DR. SIRÁLY PÉTER
DR. SIRÁLY PÉTER
DR. SIRÁLY PÉTER (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Azt hiszem, nem kell különösebben részleteznem, hogy a magyar államnak, Magyarországnak egy 500 milliárd forintos költségvetési alrendszere, az egészségbiztosítás alrendszere micsoda jelentőségű az ország egésze számára, és azt sem kell különösebben bizonyítanom, hogy egy ekkora összegű alrendszer a lakosság életében - tulajdonképpen az egész egészségügyi ellátás a lakosság életében - milyen tényleges jelentőséggel bír, és ennek következtében mekkora politikai jelentősége van.
Úgy érzem, hogy ez a rendszer - minden létező gondja és problémája ellenére - a kor színvonalán működik, ami a gyógyításban és a diagnosztikában tapasztalható. Ugyanakkor rengeteg gonddal, feszültséggel küzd az egész rendszer: egyszerre nagyon szegény és nagyon pazarló. Azt hiszem, meghökkentő megállapítás, amit én most teszek - és félre ne értsék: ez a pénz nem kerülhet ki ebből a rendszerből -, de úgy érzem, hogy ebből a rendszerből 30-50 milliárd forint egyszerűen elfolyik.
Ha végignézünk néhány tételt a költségvetés tervezetéből, akkor azt látjuk, hogy a gyógyító-megelőző ellátás 215 milliárd, a gyógyszer, gyógyászati segédeszköz 80 milliárd, a rokkantnyugdíj 78 milliárd, a táppénz 48 milliárd - mindez 421 milliárd. Ez a négy nagy tétel 80 százalékát teszi ki az egész egészségbiztosítás költségvetésének, ugyanakkor e mellett az ellenőrzés fejlesztésére egy 224 milliós kis tétel szerénykedik, amely az egész előbb felsorolt költségvetésnek kevesebb mint a fél ezreléke.
Mindnyájan látjuk azt mindennapjainkban, hogy hogy folyik el a pénz az egészségbiztosításban; ismerjük az országban a táppénzbevételi szokásokat. Nem először mondom el azt, hogy egy megfelelő gyógyító ellátás folyamán körülbelül az esetek 99 százalékában - de 95 százalékában biztosan - elegendő lenne nyolc hónap táppénzjog is, ha a táppénzesek zömét kitevő krónikus betegekkel az első két-három hónapban megtörténne az, aminek meg kéne történnie. Ugyanakkor érdeksérelmeket sem látok, mert ha ez megtörténik, akkor nyolc hónap alatt a betegsége eldől erre vagy arra: meggyógyul vagy rokkanttá válik - tehát a megoldás az egyén számára megmarad.
A közelmúltban egy kedves ismerősöm édesapja meghalt. Ideadták azokat a gyógyszereket, amik már szükségtelenné váltak, hogy használjam föl. Végignéztük a gyógyszerek - egyetlenegy ember gyógyszerkészletének - árát, a tb-támogatás nélkül, tehát a teljes árát. Kérem, ez 60 ezer forint volt! Nekem az az érzésem, hogy ez is a teljes ellenőrzetlenség következménye, miközben úgymond a társadalombiztosítás szabályai leírják az orvosok számára, hogy egy-, maximum kéthavi gyógyszerkészletet lehet az egyén számára felírni.
Hogyan ellenőrizhető ez a rendszer? Magyarországon van évente 140-150 millió orvos-beteg találkozás - ez természetesen tételesen ellenőrizhetetlen. Mi akkor a megoldás?
Mindenféle egészségügyi reformtörekvésben a buktatót idáig abban látom, hogy nincs egy használható, naprakész - de legalább hónapra vagy negyed évre kész - adatszolgáltatás, amely természetesen csak számítógépes adatszolgáltatáson alapulhat, ugyanakkor nincs egy minőségbiztosítási és minőségellenőrzési rendszer. Ezeknek a költségeit rettenetesen hiányolom az egészségbiztosítás költségvetéséből, és ez valahol az államháztartási reform része is kell legyen, ha nem is most, a konkrét költségvetés fogja meghozni ezekre a megoldást.
Amennyiben megvan a naprakész adatszolgáltatás, és amennyiben megvan a minőségbiztosítás és minőségellenőrzés rendszere, akkor már egy célzott ellenőrzés az, ami történhet, és oda kell nyúlni és oda lehet nyúlni, ahol a probléma van.
Hogyan lehet továbblépni? A jelen rendszerben nem ott oldódnak meg - részben az ellenőrzés teljes hiánya miatt is - a feladatok. Az elmúlt négy évben elkezdődött a háziorvoslás reformja, ezt folytatni kell. Vélhetően a szakellátásnak és a háziorvosi ellátásnak részben össze kell olvadnia, és csoportpraxis formájában meg kell jelennie - vélhetően degresszió nélkül -; vélhetően érdekeltté kell tenni a kórházi orvost, hogy lehetőség szerint szakellátás keretén belül oldja meg a feladatokat. Itt az érdekeltségi rendszer nagy valószínűséggel a szakellátás funkcionális privatizációja. Megint hiányolom - évek óta téma -: be kellene kerülni egyszer a költségvetésbe, legalább részlegesen, a működési költségekbe az amortizációnak is - ez is elemi módon a feltétele ennek -, és ez a funkcionális privatizáció tenné lehetővé azt, hogy az a tervezett ágylétszámcsökkenés ne hozzon létre feszültséget.
(Dr. Pusztai Erzsébet közbeszólására:) Így igaz. Meghallottam. Egy ilyen rendszer indításához pénz kell. De ez a pénz egy idő után - és azt hiszem, nem is hosszú idő után - megtérülne, mégpedig kettős vonatkozásban: a normálisabb működésben és az olcsóbb működésben. Ezeket végig kellene gondolni, és ki kellene dolgozni.
Még egy politikai vonatkozása is van annak, hogy az egész ország látja, hogy az egészségügyben nem nagyon ellenőriznek le semmit. Az állampolgár azt látja ebből - amit nagyon jól fel tud mérni -, hogy az egyik beteget nem veszik táppénzbe, vagy táppénzbe veszik egy időre, a másik beteget, aki nem beteg vagy alig beteg, táppénzben tartják. Érzi az állampolgár, hogy folyik szét a költségvetés pénze. Ez pedig a társadalmi közérzetet rontja, a kormány és a mindenkori kormányzat iránti bizalmat is csökkenti.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
