DR. CSIKAI ZSOLT
DR. CSIKAI ZSOLT
DR. CSIKAI ZSOLT (SZDSZ): Elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Az előttünk lévő törvénymódosítás kapcsán három dologról szeretnék beszélni. A törvénnyel szemben támasztott elvárásokról és a módosítás indokoltságáról, a módosítás néhány tartalmi eleméről és ezzel párhuzamosan olyan problémákról, amit nem old meg a mostani módosítás sem.
Az Országgyűlés 1991 szeptemberében fogadta el a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi IL. törvényt. Az új szabályozás indokai és a vele szemben támasztott elvárások a következőkben foglalhatók össze.
A korábbi jogszabály gyakorlati alkalmazása során szerzett tapasztalatokat a jogalkotás szintjén is érvényesíteni kellett. Külön kellett választani a fizetésképtelenség esetén követendő eljárástól a jogutód nélküli megszűnés egyéb formáinál érvényesülő szabályokat, a nyugat-európai országok gyakorlatában meghonosodott előzetes eljárásoknak megfelelő, olyan szabályozást kellett bevezetni, amely lehetőséget biztosít az átmeneti gazdasági nehézségekkel küszködő gazdálkodószervezetek reorganizációjához a felszámolás elkerülése érdekében, és a jogi szabályozásba a hitelezői érdekek védelmét fokozottabban szolgáló garanciarendszert kellett beépíteni, és olyan szabályokat, amelyek az egész eljárás gyorsítását célozzák.
A csődtörvény hatálybalépését követően azonban viszonylag rövid idő alatt kiderült, hogy a törvény korrekciókra szorul. A törvény módosítását elsősorban a nemzetgazdaságra gyakorolt negatív hatásai – többek között a csődhullám – indokolták.
Az 1993. évi LXXXI. törvénnyel történő módosítás teljesen újra-szabályozta a csődeljárásra vonatkozó korábbi rendelkezéseket. Az 1993. évi módosítás több, a hitelezők érdekeit fokozottabban védő rendelkezést is bevezetett. A módosítás óta eltelt három év tapasztalatai azonban egyértelműen bizonyítják, hogy még vannak megoldatlan problémák, amelyeket a törvény nem szabályoz kellőképpen, és amelyek jogi szabályozása elengedhetetlen. Ezért határozta el a kormány, hogy újabb módosító csomagot terjeszt az Országgyűlés elé.
E nagyobb terjedelmű módosítás most csak a felszámolásra vonatkozó szabályokat érinti, amelyek a likvidációs jellegű eljárások szabályait tartalmazzák. A felszámolási eljárás lényege, hogy a fizetésképtelen adós vagyonát értékesítik, és az így befolyt pénzből az adós hitelezőit kielégítik. A cég szerződéses kapcsolatainak rendezése, a vagyon értékesítése a bíróság által kijelölt felszámoló feladata. Az eljárás végén a bíróság dönt a gazdálkodószervezet jogutód nélkül történő megszüntetéséről.
Az előttünk lévő módosítás pontosítja a hitelező fogalmát. A hitelezői minőség annak a függvénye, hogy csődeljárásról, felszámolásról vagy végelszámolásról van szó. A felszámolás kezdő időpontja után csak az tekinthető hitelezőnek, akinek az adóssal szemben pénzkövetelése van és azt a felszámoló nyilvántartásba vette.
A nyilvántartásba vételnek viszont feltétele, hogy a hitelező a követelése egy százalékát, de – már ahogy említést nyert –, legalább 1000 forintot és legfeljebb 100 ezer forintot a bíróság gazdasági hivatala által kezelt elkülönített számlára befizessen és ezt a felszámoló igazolja.
Kérdéses azonban, hogy ez az egyszázalékos összeg tartalmát tekintve illeték, letét vagy díj. Hasznosnak tartanám e befizetendő összeg fogalmi tisztázását. A hitelezői követelések kielégítésére és a felszámolói díjra is elsősorban az adós cég vagyona, másodsorban a felszámolási díjfedezeti alap kell hogy fedezetet nyújtson.
Méltánytalanul súlyos hátrányt okoz a hitelezők rovására, ha elsősorban az általuk bejelentett követelésük után befizetett díjból kellene a felszámolói díjat kifizetni. Úgy gondolom, ez ellentétes a bevezetőmben említett céllal, a hitelezői érdekvédelemmel. A javaslat – mint már említést nyert – megszigorítja a hitelezői választmány megalakításának feltételeit oly módon, ahogy ez már elhangzott.
Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy én is – Farkas Imre képviselőtársamhoz hasonlóan – néhány kritikai észrevételt tegyek a hitelezői választmánnyal kapcsolatban. A csődtörvény által szabályozott felszámolási eljárás a hitelezői választmánynak csak általános tájékoztatási jogot biztosít. Ezenkívül a törvény csupán két helyen szól a választmányról, figyelemmel arra is, hogy a felszámoló gyakorlatilag teljes körben rendelkezik az adós vagyonával; továbbá, hogy a bíróság csak kifogás esetén bírálhatja felül a felszámoló tevékenységét; a csődtörvényben biztosított jogkör nem teszi lehetővé, hogy a hitelezői választmány érdemben kontrollálja a felszámoló tevékenységét, sem azt, hogy hathatósan képviselje és közvetítse a hitelezői érdekeket.
A hitelezői választmánnyal kapcsolatos szabályozás másik hiányossága, hogy a csődtörvény alapján a választmány jogállása dogmatikailag is kifogásolható. Hiába ad ugyanis a törvény a választmánynak is bírósági kifogásolási jogot a felszámolói intézkedések tekintetében, ha nem tisztázza, hogy a választmány vajon miféle perképességgel rendelkezik, ki jogosult a képviseletére, és egészében miféle jogállása, jogi státusa van.
(9.40)
Szólni kívánok a követelések kielégítési sorrendjéről is. A csődtörvény III. fejezete egyik legvitatottabb, ugyanakkor legnagyobb jelentőséggel bíró szakaszának minősül e követelések kielégítési sorrendjéről rendelkező szakasz. Ha a felszámolás befejezésével valamennyi felmerült költség maradéktalanul kifizetésre kerül és a hitelezői igények kielégítési aránya is teljes körű, a hivatkozott rendelkezés semmilyen jelenőséggel nem bír. A gyakorlat azonban ezzel szemben az, hogy a felszámolás alatt álló gazdálkodószervezet vagyona sokszor a felszámolási költségek fedezetére sem elegendő. Ha igen, a vagyon akkor is nagyon véges. Így a hitelezőknek nem közömbös, hogy követelésüket milyen sorrend tekintetében és milyen sorrendben elégítik ki, van-e rá egyáltalán fedezet.
Bár a kielégítési sorrendről szóló rendelkezések a törvénynek a felszámolási eljárás befejezése alcím alatt szerepelnek. A hitelezői igények 57. § (1) bekezdésében megjelölt sorrend szerinti besorolása a felszámoló feladatai közül az elsők közé tartozik.
A hivatkozott törvényhely rendelkezései azt jelentik, hogy a felszámolás kezdő időpontjától a hitelezői igények kielégítésének polgári jogban rögzített szabályai helyébe a törvény által előírt kielégítési sorrend lép.
Külön kell foglalkoznunk a biztosított követelésekkel. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a külföldi szakértők, illetve cégek részéről legnagyobb értetlenség az úgynevezett biztosított hitelezői kör viszonylag szerény voltát kíséri. A jog még csak két biztosítékot ismer, a zálogjogot és az óvadékot. Kérdésként vethető fel természetesen, hogy az előterjesztő miért nem vette számításba a Ptk.-ban rendelkezésre álló szerződést biztosító mellékkötelezettségek egyéb formáit, amikor ezeknek semmifajta előnyt a hitelezőkielégítési sorrend nem biztosít. Ugyancsak vitatható a zálogjog és az óvadék egy sorban való kezelése is. Az óvadék ugyanis – legalábbis a Ptk. szintjén – a jogosult birtokába kerül, aki a szerződés nem teljesítése vagy nem szerződésszerű teljesítés esetén követelését az óvadék összegéből közvetlenül kielégítheti. Ez tehát egy olyan direkt jogcselekmény, amit a jogosult saját hatáskörében azonnal végrehajthat. Ennek kapcsán felvethető az a kérdés, hogy az óvadék tárgyául szolgáló pénz, takarékbetétkönyv vagy értékpapír mi módon kerül a felszámolás megindításakor a felszámoló birtokába.
Ha a csődtörvény szabályait nézzük, akkor könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a hitelezőnek át kell adni az óvadék tárgyát a felszámolónak, majd meg kell várni a felszámolás végét, és akkor esetlegesen az óvadék mértékéhez képest kisebb összegű kielégítéssel kell megelégednie.
Ha viszont tartjuk magunkat a Ptk. szabályaihoz, akkor nyilvánvalóan a hitelező ezt nem fogja megtenni, hanem kielégíti magát, és amennyiben az óvadék teljes egészében fedezi a követelését, akkor hitelezőként meg sem jelenik. És ha nem, akkor a fennmaradó részre benyújthatja hitelezői igényét. Ha viszont az óvadék értéke nagyobb, mint a követelések összege, akkor a különbözetet beszolgáltatja a felszámolónak. Az eddig magyar gyakorlatban azt hiszem, még nem fordult elő ilyen eset.
A zálogjog vonatkozásában a csődtörvény nem tartalmaz megkülönböztetést, amelyből az következik, hogy a zálogjog mindegyik formája alkalmas arra, hogy a biztosított hitelezői körbe kerülhessen a jogosult. E vonatkozásban, tehát a kézi zálogjog, a bankhitelt biztosító zálogjog, a jogokon fennálló zálogjog és a jelzálogjog is ugyanúgy számításba jöhet.
Az 57. § (1) b) pont pusztán azt követeli meg előfeltételként, hogy a biztosítékot a felszámolási eljárás megindítása előtt legalább már hat hónappal kösse ki a későbbi hitelező. Ilyen kikötés hiányában ugyanis nagyon könnyű lenne az összejátszás, illetve a vagyon nagy részének átjátszása az adott hitelező számára, ami mögött esetleg maga az adós vagy valamelyik érdekeltsége áll. Amennyiben az adott zálogtárgyat több zálogjog is terheli, akkor az egymás közötti kielégítési sorrendre a Ptk. szabályait kell alkalmazni. A jogszabály értelmében ilyenkor a kielégítés joga a zálogjogosultakat zálogjoguk keletkezésének sorrendjében illeti meg. E vonatkozásban nincs szó aránylagos kielégítésről.
Az előzőekben felsorolt indokok alapján szükségesnek tartanám a biztosított követelések közül kiemelni és prioritást adni a bankhitelt biztosító zálogjognak úgy, hogy a felszámolás költségeit követően a kielégítési sorrendben a zálogjoggal biztosított bankhitel következzen. Ez az intézkedés a hitelintézeteket a jelenlegi tőkeszegénységgel küszködő vállalkozások bátrabb hitelezésére késztetné, és ezáltal a gazdaság élénkülését is elősegítené.
A törvénymódosítási javaslat nem foglalkozik a gyakorlati életben tapasztalt következő problémával sem. A felszámolási eljárás jogerős befejezése utáni kötelezettségek teljesítésében, ami legtöbb esetben csak a felszámoló díja, gyakorlatilag megoldhatatlan problémát jelent az esedékes kifizetésekhez kapcsolódó áfabefizetés, illetve a – visszaigénylés problémaköre. A zárómérlegben és a vagyonfelosztási javaslatban nettó, azaz áfa nélküli kifizetések vannak számszerűsítve, így az áfa kiegyenlítésére nincs fedezet. Amennyi az áfa tartalékolt összegből kerül kifizetésre, ennek visszaigénylésére nincs mód, tekintettel arra, hogy az adós cég a zárómérleggel együtt záró adóbevallást is készít, mely után áfa visszaigénylésére már nincsen lehetőség.
A felvázolt probléma megoldásaként megfontolásra javaslom a felszámolói díj nullakulcsos áfakörbe történő esetleges bevonását. A felsorolt problémák ellenére is a törvénymódosítást az SZDSZ-frakció szükségesnek tartja, azt módosító javaslatokkal is támogatni kívánja, és elfogadásra ajánlja. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
