FARKAS IMRE
FARKAS IMRE
FARKAS IMRE, a gazdasági bizottság előadója: Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! A gazdasági bizottság november 27-én megtárgyalta az érintett tervezetet, és azt szokatlanul hosszú vitában, végül is elfogadásra ajánlja, megtárgyalásra ajánlja az Országgyűlésnek.
Mi volt annak a vitának az oka, ami miatt ilyen sokat beszéltünk erről a törvénytervezetről? Néhány csomópontját szeretném kiemelni és az Országgyűlésnek a tudomására hozni.
Elsőként azt vitattuk meg, hogy a törvényben érintett téma milyen fontosságú és horderejű, egyáltalán, szükségessé teszi-e a tárgyalást. Megállapítottuk, hogy rendkívül fontos témáról van szó. Ez nemcsak azt jelzi, hogy napjainkig közel 3 500 csődeljárásra és 11 ezer felszámolási eljárásra került sor, hanem az is, hogy ennek a folyamatnak a során cégek ezrei szűntek meg és munkahelyek százezrei.
(9.20)
A meghozott törvények ellenére a csőd- és felszámolási eljárás során általában nem minden tekintetben az következett be, hogy tönkrementek, akiket ez érintett, hanem előfordultak olyan gyarapodások is, amik bizonyára nem felelnek meg a törvényalkotó szándékának.
Másrészt keletkeztek olyan behajthatatlan követelések, amelyek nagymértékben terhelik a hitelezőket és legfőbb hitelezőként az államot. Többféle számítás van erre vonatkozóan, az egészen biztos, hogy az államot ért eddig behajthatatlan és várhatóan később is részben behajthatatlan követeléseknek az állománya a 300 milliárd forintot meghaladja.
Megfelel-e a törvénytervezet a vele kapcsolatos rendkívüli várakozásoknak? El kell hogy mondjuk, hogy a tervezet meg kíván ennek felelni, más kérdés, hogy valójában eleget tesz-e ennek. A bizottságban az előterjesztő képviselője és most az államtitkár úr is korrekten értékelte, hogy milyen új elemeket tartalmaz ez a tervezet. Ezeket csak érinteném.
Nagyon fontos a hitelezői érdekekre tekintettel a hitelezői választmány jogosítványának a kiterjesztése. Másrészt több javaslat gyorsítani kívánja a felszámolási eljárás lezárását azzal, hogy korlátozza a felülvizsgálati kérelem lehetőségét, és az olyan perek esetében, ahol a hitelező anyagi igényének kielégítésére nincs esély, nem akadályozza meg a zárómérleg elkészítését.
A vagyonkimentések és más szabálytalanságok megakadályozása vagy legalább is tisztázása érdekében a szerződések megtámadhatóságát, a felszámolási eljárás megindítását megelőző 180 napon belül kötött szerződésekre is kiterjeszti. Új alapokra helyezi a felszámolók díjazását, amelynek a legfőbb eleme, hogy a bírósági végrehajtáshoz hasonlóan a követelés bejelentésekor a felszámolónak követelése egy százalékát be kell majd fizetnie. Nagyobb nyilvánosságot biztosít a felszámolási vagyon értékesítésének, és ennek keretében rendezi a pályázat és az árverés szabályait.
Végül – bár hangsúlyozom, sokkal több javaslatról van itt még szó – egységesíti az eljárási szabályokat. Bizottságunk ezen túlmenően is vizsgálta, hogy a tervezet rendezi-e a témával kapcsolatban felmerülő legfontosabb kérdéseket? Ad-e új koncepciót? Komplexnek tekinthető-e? Sarkall-e a csődeljárások eredményes lefolytatására, arra, hogy legyen-e egyezség? Megakadályozza-e a vagyonkimentést? Garantálja-e a felszámolók korrekt díjazását?
Sajnos, ezekre a kérdésekre nem nagyon tudtunk megnyugtató választ adni, azt mondtuk, hogy részben igen, több tekintetben pedig ez a tervezet ezzel nem foglalkozik. Rendkívül sok a tervezetben az új elem, de új koncepcióról mégsem beszélhetünk.
A törvénytervezetben persze az is megjelenik, hogy egy törvény módosítása során nem kell feltétlenül új koncepciót alkotni. De mégis úgy látjuk, hogy a törvény rendkívüli terjedelemben és szinte kizárólag csak a felszámolással foglalkozik a törvénytervezet. Igaz ez persze a törvényre is, amelynek a módosítását tervezi, hiszen az 1991. évi IL. törvényben is a 85 §-ból 15 érinti a csődeljárást, a többi döntően a felszámolási eljárást. A mostani tervezetben pedig a 36 § közül – a címével ellentétben – egyetlenegy sem foglalkozik a csődeljárással.
Nagy vita volt a bizottságban arról, hogy a csőd problémája, annak elkerülése, az eredményes lefolytatása rendezhető-e a törvénnyel egyáltalán. A gyakorlat ennek részben ellentmond. Részben a csődeljárás megkezdése előtt az adós és hitelezők többsége zárt körben egyeztet, és így megkerüli a csődeljárást.
Részben pedig – a rossz gyakorlatból kiindulva – a csődeljárást a hitelezők többsége csak egy állomásnak tekinti, igyekszik azon minél hamarabb túljutni, hogy a felszámolási eljárás keretében hozzájusson a vagyonnak egy részéhez.
Megállapítottuk, hogy ezeknek a kérdéseknek a többsége 1-2 beiktatott paragrafussal bizonyára nem lenne rendezhető. Ugyanakkor azt tartottuk volna fontosnak, hogy a csődeljárás lehetőségeinek kiszélesítésével, feltételeinek részbeli enyhítésével el kellett volna mozdulni ebbe az irányba. Meg kell állapítanunk, hogy a tervezet tartalmából adódóan erre most nincs lehetőségünk, de erről lemondani nem célszerű.
Megállapította a bizottságunk, hogy rendkívül nehéz a csődfelszámolás és végelszámolás tartalmát korrekten szabályozni, hiszen rendkívüli sok érdek jelenik meg. Megjelenik a hitelezők érdeke, a felszámolóké, a bíróságé, az adósé, az adós cég dolgozóié, és ebben szinte mindenütt ott van az állam. Sok esetben az állam tekinthető a fő adósnak, de egyben hitelezőnek is, az állam feladata a munkahelyek megszűnése után bizonyos ellátásoknak a biztosítása és új munkahelyek teremtése is.
Az előterjesztő ebben a helyzetben azt hangsúlyozta, hogy igyekezett figyelembe venni a különböző érdekeket. Minden érintett felet megkérdezett. Sajnálattal állapítottuk meg a bizottság ülésén, hogy ettől eltérően például kimaradt a gazdasági kamarák megkérdezése. Pedig ez nem egy önként vállalt lépése lenne a kormánynak, illetve az előterjesztő Pénzügyminisztériumnak, hanem törvényben megszabott kötelezettsége.
A vélemények az érdekek mentén rendkívül eltérőek és többirányúak. A több megkeresés – tehát az érintettek megkeresése –, véleményük figyelembevételével az előterjesztő próbálta oldani ezt a feszültséget. Sajnos időközben rendkívül sok észrevételt kaptunk, amiből arra lehet következtetni, hogy a javaslatok egy részét nem vették figyelembe, a kelleténél talán kevesebb kompromisszumot kötöttek meg.
A törvény teljeskörűsége is kifogásolható, nem akarok ezekbe a részekbe belemenni, de néhány hete fogadtuk el az áfatörvény módosítását, és most is vannak a tervezetben olyan gondolatok, amelyek annak ellentmondanak vagy konkrétan, vagy pedig a szellemét tekintve.
Végül a bizottság részben eltérve feladatától – hiszen a napirendre tűzés volt az egyetlen feladatunk – belement néhány részkérdésbe is. Ezeket csak érinteném a maga ellentmondásosságukat tekintve. A hitelezői választmányt létrehozásához a hitelezők egyharmadára van szükség, és a követelés egyharmadát minimum reprezentálniuk kell.
Nos, az új törvénytervezet – az új jogosítványokra tekintettel –, az új törvénytervezet a hitelezői választmány jogosítványait kiterjeszti, ezért meggondolandó, hogy elégnek tekinthető-e a követelések figyelembevételével ez az egyharmad? Nem fordulhat-e elő, hogy egyes hitelezők például kizárják akár a legnagyobb hitelezőt is, például az államot.
A másik. A hitelezői választmány dönthet arról, hogy tovább működjön-e az adós cég. Nem tudjuk, hogy ésszerű kompromisszumnak tekinthető-e. Tény, hogy eddig a hitelezők gyakorlatilag nem tudtak ebbe érdemben beleszólni. Most viszont kizárólag az ő kompetenciájuk lesz ez. Így aztán előfordulhat az is, hogy egy egyébként működőképesnek tekintett céget – persze az is nagy kérdés, hogy mi a működőképesség – arra fognak ítélni, hogy felszámolással minél hamarabb szétszedjenek.
(9.30)
Ehhez kapcsolódik, hiszen a hitelezői választmánynak több új jogosítványa lépett be, és a felszámolónak komoly tájékoztatási kötelezettsége keletkezik. Kérdés, hogy eleget tud-e tenni ezeknek a követelményeknek.
És végül nagy kérdésként fogalmazódik meg az egyszázalékos letéti garanciának a kérdése. A felszámolásban részt vevő hitelezőknek elvileg nem kötelező ezt befizetni, mérlegelhetnek, de tény, hogyha ebbe nem száll be az a hitelező, aki már kicsit elvesztette a bizalmát, akkor nem fogja élvezni az ebből adódó esetleges előnyöket. Ha nem fog beszállni, akkor bekövetkezik az a helyzet, hogy a törvénytervezet hiába várja el a felszámolók anyagi gyarapodását ettől, hiszen ugyanúgy nem történik meg ez a befizetés, mint ahogy eddig sem.
Végül ezzel kapcsolatban megjegyezzük még, hogy az 1000 forintos minimumösszeg és a 100 ezer forintos korlát is vitára adhat majd okot. A kishitelezőket ez kedvezőtlenül érintheti, végül az államot is, hiszen a 100 ezer forint önmagában nem sok, de amennyi eset van, ahol az állam az egyik hitelező, bizony tetemes összegre, tetemes kiadásra kell majd számítani. A vitában végül az az álláspont győzedelmeskedett, hogy a téma pontosságára tekintettel – és arra, hogy a törvénytervezet több kérdést korrekt módon igyekszik rendezni –, a bizottság a kormánypárti képviselők igen szavazatával, az ellenzéki képviselők hét tartózkodásával általános vitára alkalmasnak tartotta a tervezetet.
Rajtunk múlik, képviselőtársaim, hogy az itt számon tartott eltérő érdekeket, a törvénytervezet fogyatékosságait az általános és részletes vitában igyekezzünk kijavítani. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
