GELLÉRT KIS GÁBOR
GELLÉRT KIS GÁBOR
GELLÉRT KIS GÁBOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tekintettel arra, hogy azon ellenzéki képviselőtársaink, akik a vita eddigi szakaszában megnyilvánultak, személy szerint elég hosszas tapasztalatokat szereztek a kárpótlás ezen válfajáról is – Isépy Tamás képviselő úr államtitkárként, Sepsey Tamás képviselő úr pedig a Kárpótlási Hivatal államtitkáraként, illetve vezetőjeként, címzetes államtitkárként –, mindkettejüknek személyes és nagyon súlyos tapasztalataik vannak arról, hogy ezt a kárpótlási fejezetet hogyan lehet, miként lehet megoldani. Még akkor is igaz ez, hogyha ők maguk az előző ciklus végén szembesültek igazán ezzel a tétellel, hiszen a kárpótlási folyamat egy sajátságos gondolatmenetből kiindulva az időben visszafelé gördült. Ami azt jelenti, hogy – egyébként nagyon helyesen – először azokat kárpótolták, akik életüket, szabadságukat elveszítették a Rákosi-, Kádár-éra alatt, és majd ezután a vagyoni kárpótlásra, illetve először a vagyoni kárpótlást, majd a politikai kárpótlásnak ez a fejezete, és így ment vissza ez időben. És utoljára maradtak azok az emberek, azok a magyar állampolgárok, akik különböző fajüldöző törvények alapján életüktől és szabadságuktól fosztattak meg, és legvégül – ugye, itt van ez a törvény előttünk, ez a törvényjavaslat – azok, akiknek a vagyonát elvették, de ők maguk már nem azonosíthatók, vagy a vagyonból nem lehet visszakövetkeztetni a tulajdonosra.
Ez adja ennek az egész problémának a magvát, hogy itt van ugyanis egy kárpótlandó kör, de a kárpótlásuk ez esetben nem köthető ahhoz a vagyonhoz, amelynek alapján esetleg kárpótlandók volnának. Hiszen azok, akik igazolni tudták, hogy megfosztották ingatlanuktól, gazdasági javaiktól őket, korábban a vagyoni kárpótlás alapján már kárpótlásban részesülhettek; de akik nem tartoztak ebbe a körbe, nem identifikálható vagyonnal rendelkeztek, azok belekerülhetnek most a kárpótlás folyamatába. Ezek ugyanis kimaradtak sajátos módon. Ennél fogva azt gondolom, hogy mindazon szakmai meggondolások, amelyekre képviselőtársaim kitértek, ezek helyénvalók, és egyetlen azok közül, amelyek politikai természetűek, nem megalapozottak, hiszen az előző kormányzat, hogyha, mondjuk, kor szerint próbálja kárpótolni mindazokat, akik sérelmet szenvedtek el az elmúlt 50-60 esztendőben ebben az országban, akkor nyilvánvalóan nem ide kerül az ügy, és 1996 végén kell ezzel foglalkoznunk.
Ez mindjárt arra is rávilágít, hogy miért most került ide. Mert meg kell állapodni az érintettekkel. Nagyon jól tudják valamennyien, hogy nem olyan egyszerű az érintett körrel megállapodni a képviselet dolgában, abban az arányban, hogy ki milyen mértékben kapjon szót, beleszólási lehetőséget a kárpótlandók körébe, és így tovább, és így tovább. Ez egy nagyon érzékeny, nagyon bonyolult história. Ehhez idő kell. Rendkívüli türelem szükséges. Az előző kormányzatnak nem sikerült türelemmel végigcsinálni, mert időnek előtte bekövetkeztek a választások. Ennek a kormánynak pedig ennyi ideje adatott. Mostanáig jutottunk el addig, hogy a közalapítványi formában meg lehetett egyezni, a közalapítvány jellege, kuratóriuma nagyjából kialakult. A közalapítvány a természeténél fogva egy olyan intézmény, amely a saját hatáskörében ebben a kérdésben és másban is el tud járni. Van a törvényjavaslatban ugye erre létrehozott szervezetről szó, amely, ha úgy tetszik, a közigazgatási jellegű funkciókat gyakorolná, és nem hiszem, hogy ez különösebben aggályos volna.
Én azt hiszem, hogy akkor, amikor erről a vagyoni körről beszélnek, és arról, hogy nem tudjuk, mi tartozik ide – ez megint egy rendkívül nehéz ügy, egyrészt az Alkotmánybíróság vonatkozó határozatában ott föl van sorolva a saját kutatásaik alapján, hogy mely vagyonrészek jöhetnek szóba a közalapítvány vagyonánál, még akkor is, hogyha nem kereshető vissza az egykori tulajdonosok névsora. Akkor, amikor november 30-ig beterjesztette a kormány, akkor eleget tett annak a határozatnak, amelyet korábban, október végén hoztunk. Tehát én azt gondolom, hogy itt legalább önmagunknak nem tehetünk szemrehányást.
És most néhány dologra szeretnék közvetlenül reagálni az elhangzottak alapján. Nyilván nyelvbotlás volt Sepsey Tamás képviselő részéről, amikor azt mondta, hogy ingatlan itt szóba jöhet. Az ingatlannak lehet tudni a tulajdonosát. Hogyha itt olyan ingatlanok jönnek szóba, hogy a tulajdonos ugyan ismert, de elhalt, és ez a közalapítvány tulajdonának részét képezi, akkor ez tudható, ez nem tartozik az ismeretlen kategóriába.
És ami nagyon szíven ütött: Sepsey Tamás pontosan tudja, hogy mi ennek a törvényjavaslatnak a címe. Valóban magunk között és a nyilvánosság számára is érthetően és tisztán beszélni kell arról, hogy itt elsősorban a zsidó vagyoni kárpótlásról van szó. Valamennyien tudjuk, hogy itt faji, etnikai hovatartozás miatt nem csupán zsidók voltak érintve 1944-ben, hanem cigányok is. De azt gondolom, hogyha valaki ezzel az üggyel foglalkozik, akkor tudnia kell azt, hogy soha Magyarországon semmiféle írásos feljegyzés nem készült arra nézve, hogy honnan, hány cigányt vittek el. Teljesség, mindenfajta írásbeliség nélkül maradt a cigány-holocaust. A történészek ezt pontosan tudják. És nem azért nem szerepelnek itt a vagyoni kárpótlásban, mert elvileg nem lett volna lehetőség arra, hogy valamely cigány családnak nagyobb vagyonát akár a nyilas magyar hatóságok, akár a fasiszta németek elvitték volna. Elvileg volt erre lehetőség. Praktikusan nincs, nem volt semmiféle jele annak, ilyen nem lelhető föl, amely alapján a cigányságot ide lehetett volna hozni. És azt hiszem, hogy ez egy olyan tévútja volt Sepsey Tamás felszólalásának, amely vagy tudatos félreinformálásról, vagy szakmai hozzá nem értésről tanúskodik.
Nagyon pontosan idézte Sepsey Tamás a 60 éves korhatárral kapcsolatban az előző vagyoni kárpótlás jogszabályát, hiszen ez a törvényjavaslat megismétli ugyanazt. Miért kellene vagyoni kárpótlás körében két különböző jogszabályi tételt alkalmazni? Nem látom értelmét. Én ugyan nem vagyok jogász, de akkor, amikor ez a szöveg fogalmazott, akkor pontosan arra próbált irányt venni, hogy minél harmonikusabb legyen a korábban meghozott kárpótlási törvényekkel.
Végezetül: valóban azt ígértük, és az a feltett szándékunk, hogy befejezzük ezt a kárpótlási folyamatot. Én úgy remélem, hogy abban a sorban, ami még hátravan, ez a vagyoni kárpótlás, illetve a politikai kárpótlás jövő év első felében elfogadandó törvénye be is zárja ezt a sort.
De tisztelt ellenzéki képviselőtársaim, önök tudják a legjobban, hogy az első kárpótlási törvénytől kezdve egyetlenegy alkalommal a korábbiak során nem került ide a kárpótlási törvénnyel együtt hozzávetőleges számítás sem, hogy mennyibe kerül. Egyetlenegy alkalommal. Önök most azt kérik, hogy egy alig felleltározható vagyontömeget próbáljunk itt prezentálni. Ennek egy részét önök is ismerhetik. De legalább annyit, úgy gondolom, hogy elvárhatunk, hogyha már ez a múltja a kárpótlási törvényeknek, hogy soha fel nem méretett az, hogy milyen terheket ró a kárpótlás az országra, akkor ezt legalább ennek az ügyében ne tették volna szóvá. Ez álszent, ez hipokrita magatartás. Azt gondolom, hogy teljességgel illetlen mindahhoz, amiről mostanáig beszéltünk. Illetlen a szenvedéshez, illetlen a károkozáshoz, illetlen mindahhoz, ami a kárpótlási körben érintett.
Én azt kérem, hogy a továbbiakban próbáljanak egy kicsit önmagukba is nézni, amikor a kárpótlásról beszélnek. Az emberi szenvedés nem lehet itt az Országgyűlésben mérce témája, hogy ki mennyit szenvedett. Az ország vállalta azt, hogy kárpótolja a kárpótlandókat olyan mértékben, amilyen mértékben képes. De ezt itt bármi módon politikai csatározás tárgyává tenni, úgy gondolom, mélyen erkölcstelen dolog. Kérem, ehhez tartsuk magunkat a jövőben. Köszönöm.
(15.10)
