BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Én három kérdéskörről szeretnék beszélni, amelyek számomra lényegesek ebben a vitában.
Az első kérdéskör: szükség van-e egyáltalán erre a fajta megoldásra, a személyi jövedelemadó egy százalékáról való állampolgári rendelkezésre?
A második kérdéskör az, amiről a legtöbb vita folyt tegnap is meg ma is, és amit én egy nagyon fontos kérdésnek tartok, hogy, bekerüljenek-e a lehetséges kedvezményezettek közé – nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy erről folyik a vita, a lehetséges kedvezményezettek közé – a magyarországi egyházak?
És a harmadik kérdés az, hogy hogy is áll ez a törvény, indokolt-e, hogy most foglalkozzunk vele, előkészített-e kellőképpen ez a törvényjavaslat, és néhány ezzel összefüggő vonatkozás.
Kezdeném az első részével a mondandómnak. Azért érdemes erről is beszélni, mert a vitában, ami itt az Országgyűlésben folyt, volt néhány olyan hozzászóló, aki elvileg is elutasította magát ezt a gondolatot, magát ezt az elképzelést, hogy az állampolgárok szabadon rendelkezhessenek személyi jövedelemadójuk egy százalékáról.
Ezt az álláspontot képviselte a tegnapi vitában Torgyán József, az egész egy porhintés, nem kell. Ezt az álláspontot képviselte tegnap is és a Népszavában megjelent cikkében is Hegyi Gyula, aki azt mondta tegnap, hogy "ha a magyar demokrácia jól működik, akkor a választók olyan parlamentet választanak, amelyre rábízhatják a közpénzek elosztását. Ez történik előbb a költségvetési bizottságban, majd magában az Országgyűlés plenáris ülésén, és akkor természetesen minden nemes célra jut ebből a pénzből." Nincs tehát szükség arra – vonja le ismételten a következtetést Hegyi Gyula –, hogy ezt az egy százalék "butaságot", ahogy ő fogalmazott, azt, hogy a polgárok szabadon rendelkezhetnek a személyi jövedelemadójuk eme morzsájával, felhasználásával bevezessük. És ezt az álláspontot képviselte az imént Salamon László, részben azt állítva, hogy nincs rá módunk jelenleg, hogy a polgárok rendelkezhessenek, meg hát a polgárok nem is igazán tudják, nem eléggé informáltak, nem tudják jól megítélni, hogy mire kell felhasználni az ő adójukat.
Hadd térjek még vissza arra, amit Torgyán József mondott tegnap. Ő, ugye, azt mondta, hogyha rábíznánk a polgárokra azt, hogy döntsenek erről az egy százalékról, akkor azt mondanák, hogy végül is "az adózó szimpátiáján múlik, hogy bizonyos területeket milyen összegszerűséggel fog megtámogatni". Ez az, amit nem akar Salamon László, nem akar Torgyán József, és szemlátomást nem nagyon akar, legalábbis a ma esti vitáig nem nagyon akart Hegyi Gyula sem.
Még egy pillanatra hadd térjek vissza Torgyán Józsefhez, mert nagyon figyelemreméltónak tartom azt, hogy miközben ő hosszú hónapok óta ahhoz ragaszkodik, hogy az alkotmányról, sőt, az alkotmányozás fontos kérdéséről népszavazás legyen, és azt mondja, hogy amíg nincs népszavazás az egyes kérdésekről, addig elfogadhatatlan az új alkotmánykoncepció. Azt tehát át akarja engedni a polgároknak, az egy százalékról való döntést viszont nem bízná a polgárokra. Azt hiszem világos, hogy mennyire következetlen ez az álláspont, és ez az egy százalék vitájában most elfoglalt, mármint tegnap elfoglalt álláspontja bizony hiteltelenné teszi mindazt, amit Torgyán József és a Kisgazdapárt hónapok óta az alkotmánnyal kapcsolatos népszavazás követelésével képvisel.
No de ez a mai vitában egy mellékes kérdés, de talán nem ártott felhívni rá képviselőtársaim figyelmét. Én azonban visszatérnék arra, hogy miért indokolt, hogy az adózó szimpátiáján múljék az, hogy bizonyos összegeket mire használnak fel. Miért indokolt az – szemben Salamon László felfogásával –, hogy ne a mi informáltságunk, a képviselők informáltsága, hanem az állampolgárok informáltsága és véleménye alapján dőljön el ennek a 3,5 milliárd forintnak a felhasználása.
Azért, tisztelt képviselőtársaim, azért nem "butaság" ez az ötlet, mert itt olyan tevékenységekről van szó, amelyek nem állami tevékenységek, amelyekről nem helyes, hogy az Országgyűlés dönt.
Magyarországon az elmúlt 6 évben arról, hogy a civil szervezetek, az a bizonyos 400 millió forintos kör, hogy a civil szervezet közül melyik, mennyi pénzt kapjon, erről az utóbbi 6 évben – no, azelőtt is, persze – a politika dönt, holott erről nem lenne szabad a politikának dönteni. Erről van szó, tisztelt képviselőtársaim, és ha mi azt mondtuk néhány évvel ezelőtt, hogy döntsön a nép, valami más összefüggésben, akkor most azt mondjuk, hogy döntsön a polgár ezekben az ügyekben, és ne döntsön a politika ezekben az ügyekben. Erről szól, tisztelt képviselőtársaim, ez a történet, és ez az, amit Salamon László, amikor informáltság kérdésének tekinti ezt a dolgot, nem vesz észre.
És még annyit jegyeznék meg, hogyha az a véleménye Hegyi Gyula képviselőtársamnak, hogy először egy szűk körben kell a dolgot kipróbálni, akkor én ennek nem vagyok feltétlenül ellenfele. Csak azt gondolom – erre majd vissza fogok térni –, hogy ebben a szűk körbe azok a szervezetek legyenek benne, azok az intézmények mindenekelőtt, amelyek a dolog lényegénél fogva nem állami természetűek, függetlenek kell hogy legyenek a politika döntésétől. És azt gondolom éppen ezért, hogy – majd erre vissza fogok térni –, hogy bármilyen szűk is a kísérleti kör, abból semmiképpen sem maradhatnak ki az egyházak, de ez majd a második pontja lesz a gondolatmenetemnek.
Még Semjén Zsoltnak egy tegnapi gondolatához is szeretnék visszatérni. Azt mondta Semjén Zsolt, hogy egy ilyen finanszírozási szisztéma akkor életképes, hogyha erős középosztály van, erős polgárság, stabil középrétegek. Ezek nálunk nincsenek meg. Én azt szeretném mondani erre az érdekes gondolatra, hogyha nálunk igazán erős középosztály lenne, ha erős polgárság lenne, akik tudnak fizetni, akkor az egész egyszázalékos rendszerre valóban nem lenne szükség. Tudniillik, akkor a civil szervezeteket közvetlenül el tudnák tartani a polgárok. Sőt, továbbmegyek, akkor az egyházakat is közvetlenül el tudnák tartanák a polgárok, akkor nem állna fönn az az ellenvetés, hogy a hívőknek nincs rá pénzük. A hívőknek lenne rá pénzük, hogy eltartsák saját egyházaikat, a polgároknak lenne rá pénzük, hogy eltartsák saját civil szervezeteiket, akkor nem kellene ezt a kerülőutat választani, amit mi most javaslunk, de éppen azért, mert még nem olyan stabil a mi gazdaságunk, mert még nem olyan erős a magyar polgárság, mert még nem olyan erős a magyar kisember, a magyar adófizető, éppen azért van szükségünk erre a rendszerre, amit ez a törvényjavaslat javasol.
És még egy ellenvetés, általában az egyszázalékos rendszerrel kapcsolatban, ami itt a tegnapi vitában Kelemen képviselőtársunktól elhangzott, de nagyon gyakran elhangzik. Az az ellenvetés, hogy nem lehet olyan helyzetbe hozni az állampolgárt, hogy vagy ide adja azt az egy százalékot, vagy oda adja azt az egy százalékot. Én azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy dehogynem. Hát mi is ebben a helyzetben vagyunk! Minden egyes költségvetési forint odaítélésénél, hogy vagy ide tesszük azt a pluszforintot, vagy oda tesszük a pluszforintot. Bizony, a polgárnak is a vállára tesszük annak a döntésnek a felelősségét, hogy vagy ide, vagy oda: egy százalék erejéig érezze át ő is azt, amit mi 99 százalék erejéig kell hogy minden költségvetési vitában átérezzünk.
(20.50)
És végül még egy általános megjegyzés: elhangzott itt a Házban a tegnapi javaslatindoklások során – korábban a sajtóban is – a Fidesznek az az ötlete, hogy kezdjük kísérletképpen azzal, hogy csak a Nemzeti Színház.
Szeretném felhívni tisztelt képviselőtársaim figyelmét arra, hogy ezzel pont a lényege veszne el a dolognak, az, hogy a polgár választhat. Választhat a célok között, amelyeket ő fontosnak tart. Én azt gondolom – anélkül, hogy emellett tovább érvelnék idő hiányában –, hogy ez megcsúfolása magának ennek az ötletnek. Annak az ötletnek, amit – mint Varga Mihály más alkalommal fölhívta a figyelmet – tulajdonképpen a Fidesz elsőként vetett föl annak idején.
Úgyhogy én azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy igenis indokolt ezt a lehetőséget a polgároknak megadni, indokolt ezt a törvényt meghozni. És ezzel át is térnék a második, a vitánkban a legélesebben tárgyalt vitakérdésre: szabad-e, helyes-e a kedvezményezettek között az egyházakat szerepeltetni?
Tegnap többen föltették a kérdést, hogy egyáltalán miért beszélünk erről, hiszen a kormány által benyújtott javaslat ezt nem tartalmazza. Vajon azért beszélünk erről, mert előkészületben vannak, illetve benyújtásra kerültek olyan módosító indítványok, amelyek ezt tartalmazzák. Hiszen az általános vitában nem a módosító indítványokról szokás beszélni.
Nem, tisztelt képviselőtársaim, nem ezért beszélünk. És bizony igazuk van azoknak, akik azt érzékelték, hogy ez biztos föl fog merülni, és ezért ódzkodtak is a dologtól.
Azért beszélünk erről, mert a kormányprogram, annak a két pártnak a közös kormányprogramja tartalmazza ezt, amelyek kormánya magát a javaslatot benyújtotta. Meg kell mondanom, hogy ezzel a kérdéssel, hogy hogy is állunk a kormányprogrammal, erről a kérdésről Hegyi Gyula képviselőtársunk többször beszélt, de az az érzésem, hogy egy kicsit hamisan, kicsit félrevezetve az Országgyűlést, és kicsit félrevezetve a közvéleményt. Két tekintetben is félrevezetve a közvéleményt.
Hegyi Gyula tegnap idézte a koalíciós megállapodást, azt olvasta föl belőle, hogy "a két párt fontosnak tartja az egyházi tevékenység anyagi hátterének kiépülését, távlatilag azt tartják helyesnek, ha a hívek személyi jövedelemadójuk meghatározott részének terhére maguk gondoskodnak egyházuk fenntartásáról. Belátják azonban, hogy az egyházak ez idő szerint még állami támogatásra szorulnak, arra törekednek, hogy az egyházak költségvetési automatizmus révén jussanak állami támogatáshoz".
És amikor ma, újra felolvasta ezt a részletet, akkor hozzátette, hogy "idézet vége". Kár. Ugyanis érdemes lett volna tovább olvasni a koalíciós kormányprogramot. Ez a bekezdés ugyanis abból indult ki, hogy mi az, amit távlatilag tart a két kormánypárt fontosnak, és azzal végződik, hogy most ez még nem megy. Az idézetnek azonban folytatása is van, tisztelt képviselőtársaim. És ez a folytatás arról szól, hogy mi az, amit ez a két párt ebben a négyéves ciklusban akar megcsinálni, amely négyéves ciklusról a kormányprogram szól.
A következőképpen hangzik a folytatás: "Annak érdekében, hogy a támogatásra elkülönített költségvetési keret hitéleti támogatást szolgáló részének egyházak közötti felosztása tükrözze az állampolgárok akaratát is, a kormány lehetővé kívánja tenni, hogy az állampolgárok a személyi jövedelemadójuk jelképes hányadát az általuk tetszőlegesen választott egyház vagy más, meghatározott társadalmi szervezet javára fizethessék be. Az elkülönített költségvetési keret egyházak közötti felosztásakor a befizetések alapján tükröződő támogatottsági arányszám szolgáljon irányadóként."
Ez szerepel a kormányprogramban, amelyet Hegyi Gyula is megszavazott, és én is megszavaztam, mint ebben a parlamenti ciklusban megvalósítandó, átmeneti megoldás iránya felé, a távlati megoldás felé, amikor majd már a költségvetés kisebb vagy még kisebb szerepet fog játszani. Ez az, amit nem idézett Hegyi Gyula, sem most, sem a korábbi vitákban erről a kérdésről, holott a kormányprogram ezt is tartalmazza.
Az a javaslat, amit korábban az SZDSZ nyújtott be, amiben benne vannak az egyházak, és vegyük észre a szöveget, azt mondja a szöveg, ismétlem, még egyszer idézem: "...amelynek jelképes hányadát az általuk tetszőlegesen választott egyház vagy más, meghatározott társadalmi szervezet." Tehát együtt van a kormányprogram szövegében a többi társadalmi szervezet és az egyház.
Tehát ez az, amit ez a kormányprogram erre a ciklusra – és nem távlatilag – tartalmaz. Teljesen természetes tehát, hogy a vitában szerepel az a megoldás, amit a kormányprogram, közös kormányprogramunk – mondom Hegyi Gyulának – tartalmaz. Azután van még egy probléma azzal, amit Hegyi Gyula képviselőtársunk itt tegnap is és ma is elmondott. Legyen szabad ismét a tegnapi ülés jegyzőkönyvéből idéznem azt, amit Hegyi Gyula mondott, mert ma is megismételte, csak a mait még nem tudom a jegyzőkönyvből idézni.
Azt mondta Hegyi Gyula képviselőtársunk: "Ha megvalósul az egyház-finanszírozási törvény, utána 1997-ben vagy 1998-ban valóban lehetséges egy ilyen addicionális tételt is meghatározni, és biztos vagyok benne, hogy azok, akik most ellenzik – mármint az egyházak oldaláról –, nagy örömmel támogatják majd ezt a javaslatot. Valóban, ehhez idő kell..." és a többi.
Na most, azt szeretném elmondani ezzel kapcsolatban, hogy képviselőtársaim közül sokan nem tudják azt, amit én is tudok, és Hegyi Gyula is tud, hogy elkészült az a törvényjavaslat, nem került benyújtásra, de elkészült az a törvényjavaslat egy olyan munkabizottságban, amelyben eleinte még Hegyi Gyula is részt vett, amelyik pont ezt tartalmazza. És amiben egy addicionális elem ez az egy százalék.
Tehát annyiban is félrevezette Hegyi Gyula a közönséget, hogy ez a javaslat kész van, ez a tervezet kész van, tehát semmi akadálya nem lenne annak, hogy azok is, akik ma ellenzik, azok "örömmel támogathassák" azt. És én azért örülök ennek, hogy ez így van, mert Hegyi Gyula, aki néhány napja a Népszavában még kerek perec elvetette az egész egyszázalékos rendszert, ma már elmondta, hogy magát a rendszert elfogadja, csak az egyházakat nem.
Na most, tekintettel arra, hogy ez a törvényjavaslat-tervezet, amit Hegyi Gyula képviselőtársunk az előfeltételnek tekint ahhoz, hogy örömmel elfogadhassa az egy százalékot is mint addicionális elemet az egyházak finanszírozásában, ez is kész van. Tehát megvan az alapja annak, hogy Hegyi Gyula megtegye a következő lépést is, ne csak az egyszázalékos rendszert fogadja el, ami már egy nagy lépés volt a Népszavában kifejtett álláspontjához képest, hanem megtegye a következő lépést is, és azt is elfogadja, méghozzá örömmel, ahogy tegnap fogalmazta, hogy az egyházak is szerepeljenek a kedvezményezettek között.
Túl vagyunk ezen. És most visszatérnék magára a kérdésre, túl azon, hogy Hegyi Gyula képviselőtársunk álláspontja miképpen fejlődik, hogy mi is legyen azzal, hogy az egyházak szerepeljenek a kedvezményezettek között. Igaza van persze Semjén Zsoltnak, igaza volt tegnap abban, hogy ez egy olyan lekváros bukta, ez a törvényjavaslat, amiben az egyik lekvár valóban az egyházak szerepeltetése; valóban, de nem csak az egyházaké.
Én azt hangsúlyoztam az imént, hogy a lényeg az, hogy olyan intézményekről van szó, amelyek nem állami jellegűek. Ahol a feladat nem állami feladat, és erre van szabva ez az egy százalék. És nem csak az egyházak ilyenek. Ilyenek azok a civil szervezetek is, amelyeknek azt a 400 milliót évről évre majd kínosan, keservesen osztja el egy parlamenti bizottság, holott ezt nem parlamentnek kellene elosztani.
Tehát kétféle lekvár van keverve ebben a buktában, és ha az egyik lekvárt szeretnénk belőle kivenni, akkor még mindig – talán – ehető marad annak, akinek az ízlése olyan, hogy elég neki, ha csak egy lekvár van a buktában. Én jobban szeretném, ha két lekvár is lenne benne, de erre majd még visszatérek. Ilyen a mákos-almás rétes, talán ez a jobb hasonlat.
De – visszatérve a tárgyra – nézzük azokat az ellenvetéseket, amelyek az egyházak kedvezményezettek között való szerepeltetésével kapcsolatban felvetődtek. Itt három része lesz ennek a gondolatmenetemnek. Az első, ez az alapvető ellenvetés, ami itt nagyon sokszor elhangzott, hogy tudniillik nemzetközi kötelezettséget sértene, hangzik el, mert hiszen vannak a Vatikánnal megállapodásaink, és azokat sértené az, hogyha lehetővé tennénk a magyarországi egyházaknak azt, hogy a kedvezményezettek közé a felvételüket kérjék.
Én nagyon szeretném hangsúlyozni, igaza volt Mészáros Istvánnak abban, amit az illetéktörvényre hivatkozva elmondott. Itt arról van szó a törvényjavaslatban, hogy egy kedvezményt egyházak is igénybe vehessenek, és nem arról, hogy ebben a törvényben az Országgyűlés bármire is kötelezné a Magyar Katolikus Egyházat. Erről nincs szó a törvényjavaslatban, pontosabban abban a változatában sem, amit mi korábban benyújtottunk, illetve akár a mi módosító javaslatunkban, amit benyújtottunk, akár Donáth László és Gellért Kis Gábor módosító javaslatával ez kiegészülne.
(21.00)
A mi javaslatunk még egyértelműbbé teszi, mint a korábbi szöveg, hogy az egyházak esetében is ugyanúgy, mint minden lehetséges kedvezményezett esetében, akkor válik valaki kedvezményezetté, ha kéri, ha bejelentkezik. Tehát semmilyen értelemben nem sért ez semmilyen megállapodást akár a Vatikánnal, akár a magyarországi katolikus egyházzal; mert ha nem akarja, akkor nem fog jelentkezni, és akkor nem érinti a törvény életbelépése semmilyen értelemben a katolikus egyház finanszírozását és működését. Érinti viszont más egyházakét, amelyek esetleg ezt akarják.
Én azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy azt nem teheti meg a Magyar Országgyűlés, hogy akár egy, akár négy egyház tiltakozása miatt megfoszt másik 30 magyarországi egyházat attól, hogy részese lehessen ennek a rendszernek, hogy bejelentkezhessék a kedvezményezettek közé.
Ha a baptisták, a metodisták, az adventisták, vagy akár a Krisna-hívők, akik esetleg jobban rá vannak erre szorulva, mint a katolikus egyház – nem tudom, nem vagyok járatos a magyarországi egyházak pénzügyeiben –, ha ők úgy ítélik meg, hogy ez nekik kell, hogy erre nekik szükségük van, akkor van-e joga a Magyar Országgyűlésnek, amelyet kötnek a magyar törvények és az a magyar alkotmány, amely nem engedi meg nekünk, hogy különbséget tegyünk az egyházak között, függetlenül attól, hogy mekkorák. Van-e jogunk ahhoz, hogy ne tegyük lehetővé, hogy az egyházak ott szerepeljenek, azok, amelyek akarják, a kedvezményezettek között? Meggyőződésem, hogy nincs. Nincs erre jogunk.
Én azt gondolom tehát, hogy mindazok az ellenvetések – amelyek a Magyarország és a Vatikán közötti megállapodásokra vagy akár a folyamatban lévő tárgyalásokra hivatkoznak – alaptalanok, mert hiszen itt semmi sem lenne kötelező semelyik egyházra sem, amit ő maga nem akar.
A második ellenvetés, gyakran elhangzó félelem, hogy nem azt jelenti-e ez, hogy az egyházak támogatása emiatt csökkenne. Szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy nem. Nem azt jelenti ez a javaslat. Ez a javaslat azt jelenti most és itt, hogy ez egy plusz ahhoz képest. Egyébként látszik az, hogy ugyanaz az egyházak tekintetében egyértelmű plusz, hiszen ugyanaz a Pénzügyminisztérium, amelyik – tekintettel a rendszer bevezetésére – a társadalmi szervezetek támogatását valóban csökkentette, mert abból indult ki, hogy oda megy innen pénz, az egyházak támogatását ugyanebben a költségvetésben növelte, jelentősebb mértékben, mint bármely évben eddig ennek a kormánynak a működése során.
Tehát világos az üzenet, hogy az egyházak tekintetében itt plusz van, és majd ha a dolog elkezd működni, s majd ha egyértelművé válik, hogy árad a pénz az egyházakhoz ebből a rendszerből, akkor esetleg el lehet gondolkozni azon, hogy anélkül, hogy az egyházak működésének pénzügyi alapjait bármilyen mértékben is veszély fenyegetné, a növekedést milyen mértékben lehet részben az egyszázalékos átutalásokból fedezni.
De hangsúlyozom: a növekedést. És aki, mint Hegyi Gyula, ismeri azt a törvényjavaslat-tervezetet, amelyik elkészült, egyébként a történelmi egyházak is ismerik, az tudja, hogy itt a növekményről van csak szó, és mindenki abban gondolkodik, hogy a költségvetésből egy százaléktól függetlenül átutalt összeg is tovább növekedjék. Tehát szó sincs arról, hogy bárki bármit el akarna venni az egyházaktól, miközben azt nem szeretném tagadni, hogy a társadalmi szervezetek esetében valóban azt szeretnénk, arról ábrándozunk, hogy az egyszázalékos rendszer néhány év alatt kiválthatja ezt az eddigi gyakorlatot, hogy a parlament osztogat pénzt társadalmi szervezeteknek, és a mindenkori kormánytöbbség politikai preferenciái alapján válogat a parlament a civil szervezetek köréből. Gondolom, abban egyetértünk, hogy ezen mielőbb túl kellene lépni. Ennyit tehát erről az ellenvetésről.
Most ezek után jutnék el azokhoz az ellenérvekhez, amelyek fölmerültek, hogy miért nem. Mik az ellenvetések a javaslattal szemben, hogy az egyházak számára lehetővé váljék az, hogy ezt igénybe vegyék?
Az egyik ellenvetés, amit a legvilágosabban Torgyán József fogalmazott meg egyértelműen: a közcélok finanszírozását, beleértve az egyházak finanszírozását is a központi költségvetésből kell megoldani. Teljes mértékben. Tehát más forrás ne legyen az egyházak finanszírozásában meg a civil szervezetek finanszírozásában, mint az, amit ez a parlament ad oda. Maradjon a jelenlegi rendszer, képviseli Torgyán József most és mindörökké.
Én nem tudom, hogy más is képviseli-e ezt az álláspontot. Azért nem tudom, mert Semjén Zsolt tegnap kétszer is, a tegnapi vitában azt mondta, hogy azért nem lehet ebbe a rendszerbe illeszteni az egyházakat, mert "az egyház nem egy karitatív intézmény, nem egy társadalmi egyesület". Ez következik szerinte "egész egyszerűen az európai történelemből és az ezeréves magyar kereszténységből".
Most én ezt elfogadom, hogy az egyház nem karitatív intézmény, nem társadalmi egyesület, ezen nincs vita. De az a kérdés, hogy mi. Állami intézmény-e, vagy nem állami intézmény? Ha ugyanis nem állami intézmény, és ez az alapkérdés, akkor nem magától értetődő, hogy a finanszírozását csak és kizárólag az állami költségvetésből kellene folytatni. Akkor nem magától értetődő, hogy a finanszírozásba ne vonhassunk be nem állami, nem a parlament által eldöntött forrásokat is.
Úgyhogy nem tudom, hogy abból, amit Semjén Zsolt tegnap elmondott, miért következnék az – mert ezt a gondolatmenetet nem vezette itt nekünk tegnap végig sem a felszólalásaiban, sem a kétperceseiben –, hogy abból miért következnék az, hogy nem kerülhet be ebbe a rendszerbe ez vagy az vagy amaz az egyház, amelyik ezt akarja.
Most a következő kérdés, itt fölvetette Semjén Zsolt, hogy azért nincs erre szükség, ha úgy tetszik, mert az egyházaknak a közcélú tevékenységeit teljes egészéből a költségvetésből kell finanszírozni, ugyanúgy, mint az állami intézményeket, mert kifejtette azt az ismert álláspontját, hogy ugyanolyan mértékben kell finanszírozni az egyházi iskolát is, mint az állami iskolát, az egyházi kórházat is, mint az állami kórházat, és így tovább.
Most azt gondolom, nem akarom ezt az oktatás-finanszírozási vitát itt újra lefolytatni, de azt gondolom, hogy ez az álláspont korántsem magától értetődő. Szerintem egy nem állami fenntartó tevékenységét egyáltalán nem indokolt, hogy teljes egészében az állam finanszírozza. Bárki Magyarországon átvállalhat közfeladatot, de ettől senki más, mint az egyház, nem gondolja azt, hogy akkor az ő tevékenységét teljes egészében az állami költségvetésnek kellene finanszírozni.
Ha én alapítok egy magániskolát, amelyik mondjuk minden foglalkozását a szabad ég alatt tartja, mert az egészséges környezethez való jogot akarom vele megvalósítani, akkor nem következik az, hogy ez egy sokkal költségesebb iskola, mint egy átlagiskola, nem következik az, hogy ennek az iskolának minden költségét az államnak a költségvetésből finanszírozni kell, csak a normatívát kell nyújtania ugyanúgy, mint minden más iskolának. S én azt gondolom, hogy ez nem meggyőző érv.
Most egy másik érv, amit Semjén Zsolt elmondott, mert az egyházak nem akarnak kampányolni, pláne egymással versenyezni. Amióta egyházak vannak, azóta az egyházak egymással versenyeznek. A reformáció is meg az ellenreformáció is, és még nagyon sok minden nem más, mint az egyházak versengése a hívekért.
De hát az új egyházak is versenyeznek a hívekért a régiekkel, és azt hiszem, hogy az új egyházakat a régi egyházak, a nem történelmi egyházakat – pláne a legújabbakat – a történelmi egyházak, hogy úgy mondjam, nem minden tekintetben támogatják. És nem lelkesen üdvözlik azt, hogyha elhódítják tőlük a híveket, inkább mást is hallani.
Tehát van kampány az egyházak között, csak nem az egy százalékért, hanem a hívek lelkéért. De lehet adott esetben, hogy ennek a kampánynak, amit a hívek lelkéért folytatnak, esetleg az is az eredménye, hogy a hívek az egy százalékot hogyan utalják át nekik.
Végül még egy ellenérv, amit Semjén Zsolt is elmondott tegnap, és rendszeresen elhangzik, ez a bizonyos nyilvántartáskérdés. Hát tudja Semjén Zsolt, és tudjuk valamennyien, hogy a javaslat nagyon szigorú adatvédelmi követelményeket tartalmaz, hogy ebből ne fakadjon veszély.
De azért legyen szabad itt valamire emlékeztetni. Volt 1990-ben egy nagy vita arról, hogy mennyire épüljön be a hitoktatás az állami iskolák és önkormányzati iskolák oktatási rendjébe, talán még emlékszik rá. Akkor az egyházak részéről nem merült föl ellenvetés azzal szemben, hogy az állami iskola papírjaiba, nyilvántartásaiba bekerüljön az, hogy ki milyen vallású hitoktatásra jelentkezett. (Hegyi Gyula: Az SZDSZ ellenezte.)
Az SZDSZ ellenezte, ez így van, mert nem akartuk, hogy beépüljön a hitoktatás az állami iskola normál tanrendjébe. De az egyházak nem ellenezték, hogy az állami iskola osztálykönyvében és osztálynaplójában ott szerepeljen az, hogy ki milyen hittanra jelentkezett. Ez egy sokkal keményebb nyilvántartása a vallási – hogy mondjam – kapcsolódásnak mindenféle adatvédelem nélkül, mint ami itt fölmerül.
(21.10)
Végül még egy utolsó dolog, amiről itt Salamon László beszélt, a bizalmatlanság kérdése. Hadd tegyem föl a kérdést. Jobban bíznak adott esetben egy MSZP-SZDSZ kormányban, kormánytöbbségben, hogy elfogadják azt, hogy az MSZP-SZDSZ kormány adja a pénzt az egyházaknak, mint az állampolgárokban? Az állampolgárok döntésével szemben bizalmatlanok? Azt hiszem, hogy erre nincs indok.
Végül azt gondolom tehát, hogy azok az ellenvetések, amelyek itt a vitában megfogalmazódtak, szerintem nem tarthatók. Ezért azt javaslom képviselőtársaimnak, hogy adják fel ellenkezésüket azzal szemben, hogy a törvény, amit majd meghozunk, hangsúlyozom, lehetővé tegye azoknak az egyházaknak a számára, amelyek erre igényt tartanak, hogy ott szerepeljenek a kedvezményezettek között és ezáltal azoknak az állampolgároknak, hívőknek vagy nem hívőknek, akik valamely ilyen egyházat szeretnék támogatni az egy százalékukkal, hogy ezt megtegyék. Szeretném mindjárt hozzá tenni, hogyha valamelyik ilyen tartalmú módosító indítványt, akár Gellért Kis Gáborét és Donáth Lászlóét, akár a mienkét nem fogadná el az Országgyűlés, számomra ez mindenképpen elfogadhatatlanná tenné az így kialakuló csonka törvényt. Nem azért, mert az én álláspontomnak mindenképpen győznie kell, hanem azért, mert ez azt jelentené, hogy a kormányprogramnak egy nagyon fontos tételének hátat fordít a kormánytöbbség. Ez számomra mindenképpen elfogadhatatlan lenne. Ezért, szeretném hozzátenni, ezért én nem tudom elfogadni Csizmár Gábornak azokat a módosító elképzeléseit, amelyek olyan irányban változtatnák meg magát az eljárást, hogy nemcsak most, de a jövőben is lehetetlenné válna ezáltal az, hogy azok az adatvédelmi követelmények megvalósuljanak, amelyek ma Magyarországon előfeltételei annak, hogy az egyházak akár később bevonhatók legyenek a kedvezményezettek körébe. Mert erről szólnak Csizmár Gábor javaslatai, amelyeket Hegyi Gyula is lelkesen üdvözölt, hogy ne csak most ne kerülhessenek be az egyházak, hanem a jövőben se kerülhessenek be, amikor a Hegyi Gyula által emlegetett kísérlet esetleg sikerrel végződik, akkor se kerülhessenek be. Úgy, hogy ezek a módosító javaslatok számomra – itt most nem tudok a frakció nevében beszélni – semmiképpen sem elfogadhatók.
Végül zárásul néhány megjegyzés azzal kapcsolatban, hogy ez a törvényjavaslat előkészítetlen volna. Nem, tisztelt képviselőtársaim. Nem előkészítetlen. A törvényjavaslat előkészítése gondolatilag több mint öt éve folyik, hiszen a Szabad Demokraták Szövetsége az egyházi ingatlanokról szóló 1994-es vitában vetette föl először ezt az elképzelést. Azután belekerült ez az elképzelés a kormányprogramba. Azután, egy évvel ezelőtt, december 5-én tavaly elfogadta az Országgyűlés azt, hogy az egyszázalékos lehetőség legyen. A személyi jövedelemadóban benne van, ezt már megelőzte olyan módosító indítványok benyújtása az Országgyűlésben, amelyek ennél részletesebben is tartalmazták a dolgot és éppen azért hagytuk ezt az egy évet, hogy legyen idő még jobban végiggondolni és egyeztetni ezt a kérdést. Ezt az utóbbi másfél évben folyamatosan egyeztettük a történelmi egyházakkal, különböző csatornákon, különböző módokon. Az egyeztetés folyt, természetesen megismertük a véleményüket. Ebből az is következik, hogy szó sincs semmiféle visszamenőlegességről, hiszen már egy éve tartalmazza a jóváhagyott törvény azt, hogy ez a lehetőség megvan és az sem volt titok, hogy kik a lehetséges kedvezményezettek, hiszen a két és fél éve közzétett kormányprogram ezt tartalmazta, tehát semmiféle probléma a visszamenőlegességgel nincs, mondom Hegyi Gyula képviselőtársunknak. Azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy a törvény semmivel sem kevésbé előkészített, mint az elmúlt hat év bármely törvénye, amit a két szabadon választott Országgyűlés elfogadott. Természetesen egy új forma, mondjuk olyan új forma, mint a kárpótlás, amivel kapcsolatban annak idején szintén rengeteg aggály volt, nekünk is volt aggályunk, azok is bejöttek, másoknak is voltak aggályaik, azok is bejöttek, de arra a feladatra, az akkori kormánytöbbség fontosnak tartotta, hogy ezt az aggályok ellenére megcsinálja.
Én azt gondolom, hogy mi, szocialisták és szabaddemokraták két és fél évvel ezelőtt úgy ítéltük meg, hogy a nem állami típusú közcélú tevékenységek finanszírozására ezt a formát érdemes megvalósítani. Ennek, a nem állami tevékenységek között mindenekelőtt a társadalmi szervezeteket, bizonyos kulturális tevékenységeket és az egyházakat említettük meg, nem hangzott el olyan érv a tegnapi és a mai vitában, ami miatt ezt az elképzelésünket föl kellene adni. Ezért ismételten azt javaslom, hogy fogadják el ezt a törvényjavaslatot majd azokkal a módosító indítványokkal, amelyek a kormányprogramnak részben hátat fordító kormány-előterjesztéshez képest visszafordítják a javaslatot oda, ahol a kormányprogramban ezt két és fél évvel ezelőtt meghatároztuk.
Még csak annyit szeretnék mondani Hegyi Gyula képviselőtársunknak, hogy Magyar Bálint képviselőtársunk nem a magánvéleményét képviselte, hanem a kormánykoalíció két és fél évvel ezelőtt nagy, 72 százalékos szavazattöbbséggel elfogadott álláspontját. Köszönöm szépen. (Taps.)
(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke foglalja el.)
