DR. MOLNÁR PÉTER
DR. MOLNÁR PÉTER
DR. MOLNÁR PÉTER (SZDSZ): Tisztelt Alelnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Itt többen remélünk különböző eredményeket a törvény vitájával és a végszavazásával kapcsolatban. Én azt hiszem, hogy egyértelmű, hogy az igazi jó eredmény az lenne, hogyha a polgárok szabadságát ez a törvény nem korlátozná önkényesen. És fölhívnám a figyelmet arra, hogy a szabadság nem valamiféle fölszeletelhető, feldarabolható vala micsoda, hanem egy ilyen törvény vagy biztosítja a polgároknak a választási szabadságát, hogy eldönthesse minden polgár azt, hogy milyen szociális, oktatási, környezetvédelmi, kulturális célt akar támogatni, milyen, e tevékenységeket folytató szervezeteket akar támogatni – és ebbe akkor értelemszerűen az egyházak ide tartozó tevékenységei, ilyen tevékenységet folytató szervezetei is beletartoznak –, vagy pedig nem kap a polgár ilyen szabadságot.
Azt hiszem, hogy csak magát minősíti annak az álláspontnak a kifejtője, aki egy ilyen civil szabadságot erősítő választási lehetőséget tevő javaslatról "egy százalék butaság" címmel ír cikket. Azt hiszem, hogy itt inkább egy százalék szabadságról, egy százalék autonómiáról, egy százalék polgárosodásról lehet beszélni ennek a javaslatnak a kapcsán. Ha megnézzük, hogy milyen vitatott pontok merülnek föl ezzel a javaslattal kapcsolatban, akkor azt hiszem, hogy nem nagyon juthatunk más eredményre, mint arra, hogy a polgároknak teljes körben meg kell adni a választási lehetőséget.
Három vitatott kérdés van szerintem ezzel a javaslattal kapcsolatban. Kezdem bizonyos szempontból a végén, a technikai kérdésekkel. A legjobb technikát – azt gondolom – közösen meg tudjuk találni, a Pénzügyminisztériumban már régóta folyik munka ezzel kapcsolatban, számos koalíciós egyeztetés lezajlott, a parlamenti vitában nyilván az ellenzéki pártok is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a legmegfelelőbb technikai megoldásokat tudjuk elfogadni. És amennyiben itt az adatvédelmi szempontok fontosságában is egyetérthetünk – különösen a lelkiismereti szabadság tiszteletben tartásának a szükségessége miatt –, akkor, hangsúlyoznám, hogy az adatvédelmi biztos irodájával is többfordulós egyeztetés folyt annak érdekében, hogy adatvédelmi szempontból is kifogástalan és ilyen szempontból a lehető legkorszerűbb legyen ez a törvény.
A tartalmi vitát – mint ahogy azt sokat elmondták már – két kérdés jelenti, amit viszont bizonyos szempontból csak mesterkélten lehet két kérdésként különválasztani.
Az egyik kérdés az, hogy a különféle szervezetek milyen körére terjedhet ki az egy százalék utalhatósága, a különféle szervezetek milyen köre válhat címzettjévé az egy százaléknak. Egyetértés mutatkozik lenni abban viszonylag széles körben, hogy ebben a tekintetben nem lehet olyan korlátozást bevezetni, hogy – mondjuk – olyan szempont alapján szelektáljunk a támogatható szervezetek között, hogy aki már kapott korábban támogatást a költségvetéstől, az címzettjévé válhat az egy százaléknak, más pedig nem. Ez nagyon önkényes szelekciós szempont lenne; és csak ennek a szelekciós szempontnak a teljes abszurditását szeretném hangsúlyozni, amikor mégis ezt a logikát továbbgondolom egy picit, és azt vetném föl, hogyha ez a szelekciós szempont, hogy ki kapott már támogatást a költségvetéstől korábban, milyen szervezet, és milyen nem, akkor logikusabb lenne azt mondani, hogy mindazok válhassanak címzettjévé az egy százaléknak, akik korábban még nem kaptak, akik nem tudták kilobbyzni a parlamentben azt, hogy kapjanak a parlament által elosztott pénzből. De hozzáteszem, hogy ezt csak azért mondtam még el, ezzel a törvényjavaslatban szereplő szelekciós technikával kapcsolatban, hogy ezáltal is kiemeljem az abszurditását.
(19.30)
De alapvetően nem tartom megfelelő és elfogadható szelekciónak azt, hogy a civil szervezetek egy bizonyos köréről mi azt mondjuk, hogy azt választhatják a polgárok, más szervezeteket meg nem választhatnak. Nem teremthetünk olyan helyzetet, hogy bármilyen településén az országnak valaki akar választani, mondjuk, egy kulturális egyesületet, vagy egy szociális egyesületet azt ne tehesse meg, és egy olyan társadalmi szervezetet viszont választhasson az egy százaléka címzettjéül, amelyik történetesen különböző okokból kifolyólag el tudta azt érni, hogy a parlamenttől korábban támogatást kapjon.
És itt jön a második tartalmi vitakérdés, ami viszont szerintem valójában megegyezik az első kérdéssel, hogy a támogatható szervezetek közé beletartozzanak-e azok az egyházi szervezetek is, amelyek egyházi oktatási, vagy karitatív, vagy más hasonló tevékenységet végeznek. Én azt hiszem, hogy eléggé egyértelmű az, hogy a kiindulópontunk az, hogy a polgárnak széles választási lehetőséget lehet adni, akkor – és ez kell legyen a kiindulópontunk, megítélésem szerint –, akkor ugyanolyan önkényes szelekció lenne, mondjuk, karitatív egyházi tevékenységet folytató szervezeteket kirekeszteni a lehetséges címzettek köréből, mint ahogy önkényes szelekció lenne kirekeszteni azokat a szervezeteket, amelyek nem tudtak a költségvetésből korábban támogatást kilobbyzni maguknak.
Én úgy gondolom, hogy a parlament, az Országgyűlés szuverén módon eldöntheti azt, hogy milyen szabályozást tart megfelelőnek ebben a tárgyalt törvényben, és ebben a szuverenitásában a parlamentet nem korlátozza az, hogy érintett szervezetek közül az egyházaknak vagy másoknak, esetleg mi a véleménye. Természetesen fontos az érintett szervezetek véleménye, én csak azt akarom mondani, hogy az én megítélésem szerint a parlamentáris demokrácia nem úgy működik, hogy érintett szervezetek megmondják azt a parlamentnek, hogy egyetértenek-e egy adott szabályozással vagy nem értenek egyet, és azután a parlament automatikusan – vagy esetleg némi mérlegelés után, de – gyakorlatilag tudomásul veszi az érintettek véleményét. A parlament szuverén döntéshozó testület, és a polgárok megbízása alapján eldöntheti természetesen azt, hogy az érintettek véleményével egyetért vagy nem ért egyet.
Én azt gondolom, hogy amikor ezeket a kérdéseket mérlegeljük, akkor nekünk nem annak alapján kell elsősorban dönteni, hogy olyan társadalmi szervezetek, amelyek esetleg attól tartanak, hogy az egyszázalékos lehetőség bevezetése révén, idővel – természetesen csak egy átmeneti idő után –, de idővel csökkenhet a parlamenti társadalmi szervezeteket támogató pénzosztás szerepe, és ezért azt gondolják, hogy rosszabb helyzetbe kerülhetnek, mert kevesebb pénzhez fognak az egy százalékból jutni, mint amit esetleg parlamenti kapcsolatukon keresztül ki tudnak lobbyzni. Én azt gondolom, hogy nekünk nem elsősorban az ilyen véleményre kell figyelnünk, és megkockáztatom azt is, hogy még csak nem is elsősorban annak alapján kell a döntésünket meghoznunk, hogy érintett egyházak közül a történelmi egyházak történetesen ellenzik azt, hogy az ő karitatív, oktatási és más hasonló szervezetei által folytatott tevékenységek is támogathatók legyenek; hanem nekünk arra kell figyelnünk, hogy a polgár érdekét mi szolgálja, és a polgár választási szabadságát mi valósítja meg diszkriminációmentesen.
Előbb elhangzott itt az a fölvetés, hogy ne a parlament mondja meg, hogy mi kell az egyháznak, az egyház jobban tudja, hogy mi kell az egyháznak. Én nagyon szeretném ráirányítani arra a figyelmet, hogy nagyon fontos az, hogy mi kell az egyháznak, senki nem vonja kétségbe azt, hogy az egyházakat támogatni kell – itt legfeljebb a támogatás módjáról vitatkozunk majd más törvény kapcsán is – arról, hogy nemcsak az a fontos, hogy támogatni kell az egyházakat, hanem az is fontos, hogy ezt úgy tudjuk megtenni majd a lehetőleg minél közelebbi jövőben, hogy az egyházak ne legyenek kiszolgáltatott helyzetben, hogy ne kelljen kuncsorogniuk a mindenkori kormánynál, kormánytöbbségnél azért, hogy ki tudják alkudni maguknak az adott évi támogatásokat, hanem biztosítékok legyenek arra, hogy mindig megkapják a kellő támogatást.
Nem indulhatunk ki abból, hogy éppen az adott helyzetben mit mondanak bizonyos érintettek, hanem nekünk a polgárok választási lehetőségét kell biztosítani, és ezért ennek a törvényjavaslatnak a tárgyalásánál nem az egyház vagy bizonyos társadalmi szervezetek jelentik a kiindulópontot. Én nagyon fontosnak tartom ezt hangsúlyozni. Fontos a véleményük, de ahogy beszélt róla Lendvai Ildikó, ővele is egy kicsit vitáznék, mert ő azt mondja, hogy a választási szabadságot két oldalról kell megadni. Egyrészt a polgárok számára, hogy ők mit választhatnak, de meg kell adni a lehetőséget az érintettek számára is, hogy ők akarják-e elfogadni, nem akarják elfogadni. Én azt hiszem, hogy mind a kettő fontos, és az érintettek véleménye is számít, de azért mégiscsak arról van szó, hogy a személyi jövedelemadónak az egy százalékáról szabad rendelkezést akarunk biztosítani a polgároknak.
A kiindulópont a polgár szabadsága. Tehát a kiindulópont az – mint ahogy kormánypárti és ellenzéki képviselőtársaim, ha jól értettem egybehangzóan hangoztatták, és ahogy a kulturális bizottságban is arról beszéltünk –, hogy a polgároknak meg kell adni a választás szabadságát, és ebből következően másodlagos az, hogy az érintett lehetséges címzettek mit mondanak, vagy a címzettek egy köre mit mond. Mert tudjuk, hogy nagyon sok társadalmi szervezet lehet, amelyek azt mondják, hogy ők nagyon szeretnének az egy százalék címzettjeivé válni, és sokan lehetnek, illetve szerintem kevesen lehetnek olyanok, akik azt mondják, hogy ők nem akarnak címzettekké válni; a fentebb feltételezett okokból tehetik ezt szerintem, mert jobban bíznak esetleg a parlamenti lobbizásban.
Az egyházak tekintetében ugyanígy megoszlanak a vélemények, és persze nem vitatható az, hogy a történelmi egyházak véleménye bizonyos szempontból súlyosabban esik latba, de nagyon sok más, kisebb egyház pedig nagyon határozottan szeretné ezt a lehetőséget megkapni. Őket sem lehet ettől megfosztani, de mondom, ez másodlagos szerintem, hogy az érintettek mit mondanak, bár nagyon fontos. A lényeg az, hogy a személyi jövedelemadójukról döntő polgárok között nem lehet diszkriminálni. Nem lehet azt mondani, hogy az a polgár odaadhatja az egy százalékát a neki kedves szervezetnek, ahol – mondjuk, egy oktatási intézményben, amit egy alapítvány támogat – a gyerekei tanulnak, azért mert az az oktatási intézmény kiharcolt a parlamenttől korábban költségvetési támogatást; de a másik polgár nem adhatja oda annak a szociális egyesületnek, amelyik, mondjuk, a szüleiről gondoskodik. Azért nem adhatja oda, mert az a szociális egyesület nem tudott a parlamenttől kiharcolni támogatást, vagy azért, mert az a szociális egyesület vagy szociális szervezet valamilyen egyházhoz tartozik.
Hát micsoda megengedhetetlen diszkrimináció lenne az, hogy némely polgárok választhatják a nekik kedves tevékenységet, illetve szervezetet, azt megjelenítő, azt végző szervezetet, ami esetleg az ő életükben közvetlenül is segítséget jelent, más polgárok meg nem választhatják!
Úgyhogy én összegezve tehát azt szeretném mondani, hogy én úgy látom, és erre szeretném a képviselőtársak figyelmét nagyon felhívni, hogy a kiindulópont nem az érintettek, nem a címzettek véleményének a figyelembevétele, bár természetesen nekünk azt is mérlegelnünk kell. Ebben az értelemben a törvényjavaslat lényegi megközelítési pontja az nem az, hogy a címzettek milyen előnyöket kaphatnak azáltal, ha ők is címzettekké válhatnak. Hanem a kiindulópont az, hogy a polgároknak választási lehetőséget kell adni, méghozzá olyan módon, hogy se hívőket, vagy nem hívőket, és más módon sem ilyen polgárt, meg olyan polgárt ne hozzunk egymáshoz képest hátrányos helyzetbe.
(19.40)
És ezért én azt a kérdést vetném föl, hogy valójában azok a tartalmi vitakérdések, amik külön szoktak fölmerülni, nevezetesen: hogy a civil szervezetek széles köre kaphassa a támogatást, ne csak azok, amelyek kaptak már a költségvetésből támogatást, illetve hogy az egyházi szervezetek és tevékenységek is beletartozzanak-e a címzettek körébe. Ez két kérdésként szokott szóba jönni.
Én azt szeretném fölvetni, hogy nem tévedés-e ezt két külön kérdésként fölvetni. Nem ugyanarról beszélünk-e a két probléma kapcsán, nem ugyanarról szól-e a két probléma, amikor arról beszélünk, hogy nem lehet a támogatásból, a címzetti körből kirekeszteni sem azokat a nem egyházi szervezeteket, amelyek nem tudtak valamilyen módon támogatásokat a költségvetésből kilobbyzni maguknak, sem pedig azokat, amelyek valamilyen egyházakhoz kapcsolódva végzik a szociális vagy oktatási,vagy más jellegű hasonló tevékenységüket?
Ez egy és ugyanazon kérdés, és mindegyik arról szól, hogy diszkriminációmentesen megadjuk-e a polgárnak a választási lehetőséget, vagy nem adjuk meg. Úgyhogy én úgy érzem, és tényleg nagyon szeretném, hogyha ez nem valami politikai presztízskérdés vagy árnyékbokszolás, egymásról mindenféle butaságnak a feltételezése irányába elmenő vita lenne, hanem megpróbálnánk az emberi természet korlátain túllépni valamilyen módon, és tényleg az érvekre figyelve és normális szándékokat egymás iránt feltételezve beszélni erről.
Én tényleg úgy érzem, hogy koherensen úgy lehet a polgár választási szabadságát célzó javaslatot megfogalmazni, hogyha ebből a javaslatból semmilyen tevékenységet nem rekesztünk ki. És azt gondolom, hogy mindazok, akik akár a nem egyházi civil szervezetek egy körét akarnák ebből kirekeszteni, akár az egyházi karitatív, oktatási és más hasonló szervezeteket akarnák kirekeszteni, nagyon kellemetlen helyzetbe fognak kerülni, hogyha ez a törvény ilyen diszkriminatív módon lesz elfogadva.
Mert akkor, amikor majd a polgárok azoknak a szervezeteknek fogják csak tudni utalni az egy százalékukat, amelyek bekerültek a címzetti körbe – szemben a diszkriminált nem egyházi vagy egyházi szervezetekkel –, akkor mindazok a polgárok nagyon sértve érzik majd magukat – legyenek akár hívők, akár nem hívők, akarják adni a támogatásukat akár egyházi szervezetnek, akár nem egyházi, de a költségvetéstől támogatást nem szerzett szervezetnek –, akik nem tudják ezt megtenni azért, mert mi egy diszkriminatív szabályozást csináltunk.
Mindazok meglehetősen rossz véleménnyel lehetnek majd rólunk, a parlamentről, hogyha ilyen szabályozást fogunk elfogadni, és azt gondolom, hogy ezt a felelősséget kell mérlegelni, és azt gondolom, hogy maguk az egyházak is, és esetleg azok a nem egyházi civil szervezetek is, amelyek most talán a politikai lobbyzásban jobban bízva, mint a polgárok rokonszenvében, a technikát nem tartják olyan jónak, és ezért nem támogatják vagy ellenzik.
Azok a szervezetek is, illetve az ő tagjaik is azt gondolom, hogy nagyon kritikusan fogják azt értékelni, hogyha a későbbiekben egy diszkriminatív javaslat alapján ők ki lesznek rekesztve abból a lehetőségből, hogy a velük rokonszenvező, az ő tevékenységükkel, az ő munkájukkal rokonszenvező polgárok az ő részükre tudják utalni az egy százalékot, míg más szervezetek ebben benne lesznek.
Úgyhogy én azt kérem a tisztelt Országgyűléstől és a képviselőtársaimtól, ellenzéki képviselőtársaktól és kormánypárti képviselőtársaktól egyaránt, hogy a polgár választási szabadságát, teljes választási szabadságát – hívőkét és nem hívőkét egyaránt – tiszteletben tartva, diszkrimináció nélkül próbáljunk olyan szabályozást alkotni, amely megvalósítja azt a lehetőséget, amiről valójában itt beszélünk.
És még egyszer fölhívnám a fegyelmet, hogy a látszólag két tartalmi vitakérdés valójában egy kérdés. Mert ugyanúgy diszkriminatív egy bizonyos kört kirekeszteni a támogatásból, illetve a polgár, az adózó szempontból a választási lehetőségből, mint egy másik kört. Az egyik szelekciós szempont ugyanúgy diszkriminatív a polgár szempontjából és a címzetti kör szempontjából is, mint a másik szelekciós szempont. Köszönöm szépen a figyelmet. (Szórványos taps a bal oldalon.)
