DR. TAKÁCS PÉTER
DR. TAKÁCS PÉTER
DR. TAKÁCS PÉTER (MDF): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Ilyen késő esti órákban nem akarom hosszan húzni az időt, de mégis ezzel a törvénytervezettel kapcsolatban néhány gondolatot el kell mondanom. Én nem vitatom a törvénykezdeményező jó szándékát, de a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, és úgy tapasztalom, hogy ez a pokolba vezető út nemcsak káoszt, hanem öt nagyon komoly pokolbugyrot is fölvet vagy elénk varázsol, amit Dante rajzolt meg hajdanán.
Először is: én csodálkozom rajta, hogy a Pénzügyminisztérium 3-3,5 milliárd forintról beszélt. Ebben benne van az, hogy eleve számolnak arra, hogy nem fogja mindenki az egy százalékot felajánlani valahová, mert költségvetési irányszámok szerint ez körülbelül 500 milliárdos személyi jövedelemadó '96-ban, ebből 5 milliárd vagy legalábbis 4,8 milliárd lenne az egy százalék. Vagy pedig egy nagy csalafintaság van benne, hogy a túltervezett bonyolítási költség – és ez lesz az egyik bugyor, amelyikről majd szeretnék majd szólni – elvisz ebből a 4,5 milliárd vagy 5 milliárd forintból 1,5 milliárdot vagy 2 milliárdot.
A másik: ismerve Rabár Ferenctől Medgyessy Péterig a pénzügyminiszterek logikáját, nagy a gyanúm, hogy most szívesebben húzatnák a fogukat, minthogy ezt a törvényt elfogadtatnák a parlamenttel, mert a költségvetésből visz el pénzt, még meg olyan pénzt, amelyik körül nagyon sok botrány lesz, és nagyon sok interpellációt fognak kapni a pénzügyminiszterek.
De szóljak inkább arról az öt nagyon nagy buktatóról vagy mély buktatóról vagy bugyorról, amelyik ebben a törvénytervezetben, ahogy benyújtották elénk, nem az előkészületet, nem a megfontoltságot, nem a két és fél éves gondolkodást, hanem egy hirtelen improvizációt sugall!
Először is: nem tudom, hogy joga van-e akár a pénzügyi kormányzatnak, akár a parlamentnek szelektálni azok között, a független bíróságok által legitimnek nyilvánított társadalmi szervezetek, alapítványok között, amelyek bejegyeztettek az idők folyamán. Ezt Csizmár Gábor képviselőtársam, de az SZDSZ-ből is többen módosító indítvánnyal ki akarják szélesíteni, tehát bővebbre akarják a civil szféra támogatható – állampolgárok által támogatható – szféráját vonni, mint amilyenre a Pénzügyminisztérium tervezte, lebontani azokat a korlátokat.
Az pedig mindenképpen valamiféle sanda pénzügyi szándékot gyanít a törvénytervezetben, hogy akik három éven belül költségvetési támogatást kaptak – itt már egy kis politikai ízt is érzek én, ugye, az utolsó három ilyen elosztás mégiscsak egy politikai koalícióhoz kötődött. Nem akarok ebbe mélyebben belebonyolódni, de belelátja az állampolgár és belelátja a civil szféra is, és ha én belelátom miért ne láthatná bele még rajtam kívül kétmillió magyar állampolgár, ha érdekli egyáltalán ez a törvény. De gondolom, hogy azért rakták ilyen későre a Pénzügyminisztérium javaslatára ennek a törvénynek a vitáját, hogy minél kevesebben ismerkedjenek vele, és minél kevesebben javasolják majd társadalmi célokra személyi jövedelemadójuknak egy százalékát.
Legnagyobb problémájának, majdnem a kivihetetlenség vagy a kivihetelezhetetlenségig terjedő problémájának látom a törvénytervezetnek az egy százalék bonyolítását, hogy hogyan kerül az majd az alapítványhoz. Itt szó van arról, hogy az APEH majd borítékokat fog gyártatni – hát persze, egy, hogy mondjam, jól lobbyzó cég biztos meg fogja kapni ezt a megrendelést – és lesz majd két-három interpelláció, a pénzügyminiszter pedig fog magyarázkodni. De ezeket a borítékokat el kell juttatni a munkaadókhoz, mert az adózók nagy százaléka azért munkavállalóknál dolgozik és nem bevalló.
Na most, hogyha eljuttatják a munkavállalóhoz, annak plusz feladatot fognak adni. Mi lesz a plusz- feladat finanszírozásával? Mert hát az állami szférában, költségvetési szférában még csak-csak rendelkezhet a minisztérium hatóságként egy rendelettel, és rászabhatja a munkaadóra, hogy márpedig add oda az alkalmazottaidnak a borítékot, és azok majd visszahozzák, vagy nem hozzák vissza, de a magánszférában ezt azért egy kicsit bonyolultabb így ráparancsolni a munkaadókra, hogy borítékokat osztogassanak meg szedjenek össze, és még azért hatósági felelősséget is vállaljanak. Mert mi történik, ha postára szállítás közben eltűnik, ha véletlenül egy munkatárs kíváncsiságból kettőt-hármat felbont belőle, mennyi pereskedés származhat belőle? Ezeknek a költségeit ki fogja finanszírozni? Vagy a félretett 1 milliárd, 800 millió erre is van? Vagy majd szervezünk rá egy közalapítványt vagy egy társadalmi szervezetet, amelyiknek az lesz a feladata, hogy évenként bonyolítsa ezt? Vagy beállít az APEH minden hivatalába 20-30 embert, akiknek a boríték őrzése, bírósági szavatolása, bontogatása, visszazárása, ki fogja biztosítani a titkosságot a bontás és a visszazárás után? Szóval, ezek mind olyan jogi, bírósági következményekkel járhatnak, amelyek nagyon-nagyon súlyossá teszik ennek a pénznek odakerülését, ahová a jó szándék irányítaná, de a csatornát még nem dolgozta ki az apparátus ahhoz, hogy valóban oda is jusson. És úgy jusson oda, ahogy megkívánná. Mert én tökéletesen megértem azokat a félelmeket, amelyeket a társadalom hordoz magában és bizonyos politikai csoportok erősen kifejeznek a személyiségi jogok védelme alatt. Én magam is történész vagyok, tudom, hogy mennyit szenvedett Európa társadalma – nemcsak a magyarság, Európa társadalma – különböző, titkoknak nyilvánított dolgok napfényre kerülése során.
Itt van a számomra érthetetlen és feloldhatatlan bonyolódási kérdés, amire a törvény nem ad választ, és eddig én még olyan módosító indítvánnyal nem találkoztam – azon kívül, amelyiket Csizmár Gáborék itt említettek –, hogy egy adóazonosítási szám és mellé az alapítvány megnevezése, vagy a különböző szervezetek megnevezése. De ha ezt kiszélesíti a módosító javaslat, az lesz 40 ezer körül, mert most már több mint 150 ilyen szervezet van bejegyezve az országban, társadalmi szervezet, alapítvány stb., és hogyha ez bejön, akkor sorra fogják bejegyeztetni az alapítványokat, szervezeteket, társadalmi egyleteket, egyebeket az állampolgárok. De miért ne lenne joga Tiszabecsen bejegyeztetni az önkormányzatnak egy alapítványt, hogy a tiszabecsi polgárok egyszázalékos adója oda jutna? Vagy miért ne lenne esetleg lehetőség munkahelyenként egy-egy alapítványt bejegyezni, még ha adunk is egy moratóriumot időben, egy évet, két évet, hogy várni kell az alapítványnak? Két év múlva odaérik, és akkorra ott hasznosul az egy százalék, megint csak olyan bonyolítással, amelyiket én nem értek se szervezetileg, se a finanszírozás szempontjából.
(21.50)
A másik ilyen kérdés, ami fölmerült bennem a törvénytervezettel kapcsolatban: nem látom szavatolni a törvényben, hogy a pénz arra fordítódik majd, amire az állampolgár adományozná, az állampolgár adná, akármilyen szervezetnek fogja adni. Ugyanis ezek a társadalmi szervezetek, ezek az alapítványok, különösen azok, amelyek költségvetési támogatásban is részesültek az elmúlt 3 év során, ugye bizony alkalmazottakat, raktárnokokat, Isten tudja, gépkocsikat és a többiket tartanak, és hát úgy gondolkodik az állampolgár, hogy én nem akarom annak a művészeti alapnak adni az egy százalékot, amelyik 370 ezer forintos fizetés mellett alkalmazottakat tart, de a művészeknek nem tudja a nyugdíjat fizetni. Szóval, nem tisztázott ez a dolog, a törvénybe mindenképpen kellene a gyakorlatból kiindulva egy olyan paragrafust befogalmazni, amelyik kötelezi ezeket a szervezeteket, hogy ezeket a pénzeket se bér jellegű felhasználására, se az alapítványa szervezett működtetésére, üzemeltetésére ne használhassák, csak kimondottan a cél megvalósítására. Én ezt nem látom, akár karitatív célra, akár kulturális, akár tudományos cél, ezt sehol nem látom.
Márpedig az elmúlt hat év ügyészségi, számvevőszéki vizsgálata, hogy ne a mostani rossz hangulatra, társadalmi rossz hangulatra utaljak, azt bizonyította, hogy nem nőttek még fel társadalmilag, politikailag felelősségben ezek az újonnan létrejött szervezetek. Tisztelet a kivételnek – és mindenik ilyen szervezetet kivételnek tekintek, ugye, jó filozófiai bukfenc, de nem akarom egyiket sem megsérteni, bántani. De társadalmilag tapasztalom, hogy nem nőttek fel és ezt tapasztalják az állampolgárok is, és ez a sajtóvisszhang is, és ez a különböző vizsgálati jelentéssorozat is ezek körül az alapítványok, társadalmi szervezetek és egyebek körül – tisztesség érje, tisztesség jár minden olyan szervezetnek, amelyiket nem lehet kikezdeni, és nem találtak még visszaéléseket náluk.
A másik pedig: hiányzik ebből a törvényjavaslatból egy olyan paragrafus, amelyik kötelezné a kormányt, mert én elhiszem, hogy ez a kormány a lehető legjobb kormány a világon – ezt miniszterelnök úr többször kifejtette, én egyszer Voltaire szavaival idéztem is ezzel kapcsolatban a véleményemet – elhiszem, hogy ez tisztességesen fogja csinálni. De hát, ha utána az MDF kerül kormányra, vagy a Fidesz kerül kormányra, vagy az MDNP kerül kormányra, vagy a Kisgazdapárt kerül kormányra, biztos, hogy tisztességesen fogja csinálni? Ott a költségvetésből nem fogják levonni azokat a pénzeket, amiket az egy százalékként megkapnak ezek a szervezetek. Be kell ide építeni egy paragrafust, hogy ezeknek az egyszázalékos pénzek áramlásainak semmiféle költségvetési hivatkozása nem lehet, nem élhet a kormány azzal az eszközzel, hogy a társadalmi szervezetektől, alapítványoktól, a nemzeti jövedelemből a költségvetésben nagyon aránytalan, rájuk eső részt csökkenteni fogja, vagy megvonni fogja. Ha ezt nem tesszük, akkor kitesszük ezeket az állampolgári jó szándékokat annak az ügynek, hogy a pénzügyi kormányzat – és tisztesség ne essék, én nem bántani akarom a mostani pénzügyi kormányzatot –, minden esetben arra fog hivatkozni parlament előtt, bizottsági üléseken, hogy de az egy százalékból mennyi pénzt be tud gyűjteni ez az alapítvány meg az a társadalmi szervezet és az a civil szervezet.
Az ötödik nagy bugyra, ami a legnagyobb vitát váltotta ki – és azt hiszem, a legnagyobb ellentmondást és ellentétet is fogja kiváltani a szavazáskor is – az egyház, az egyházak és ennek az egy százalékos személyi jövedelemadónak a kérdése.
Kérném tisztelettel, ha én tisztelem az emberi jogokat oly mértékig, hogy félelemből, társadalmi félelemből nem lehet világra hozni, vagy napvilágra hozni, nyilvánosságra hozni Magyarországon senkinek a vallási hovatartozását, ezt senki nem követelheti meg. Tessék tiszteletben tartani, vitapartnereim azokat a félelmeket is, amelyeket a történelmi egyházak kialakítottak a XX. században. Nem önmagukért az intézményeikért, hanem a felekezetükhöz tartozó emberekért. Nem volt olyan rózsakerti séta ebben az országban, sem a zsidó hitfelekezet, sem a katolikus hitfelekezet, sem a református hitfelekezet, egyetlen történelmi egyházhoz tartozó állampolgár élete sem egy emberöltőn vagy két emberöltőn keresztül, hogy ne merülne fel joggal a félelem gyanúja az egyházakban is. Ha én meg akarom védeni az állampolgárt az állampolgári jogokon és a személyi jogokon keresztül, miért ne engedném meg az egyházszervezeteknek, hogy megvédje egy esetleges támadástól a saját híveit úgy is, hogy tiltakozik az ellen, hogy ilyen mechanizmuson keresztül, amelyik bármelyik ponton kilyukadhat, bármelyik ponton nyilvánosságra jöhetnek az adatai – mert itt a munkaadók tömkelegének kell bekapcsolódni ebbe a folyamatba, nem egy olyan zárt rendszer, steril rendszer, amelyikbe nem lehet belenyúlni, hogy kiderülne. És nem régiben még csaptak el főiskolai tanárt az én munkahelyemen is, vagy hallgatót zártak ki azért, mert az illető nem is történelmi egyházi felekezethez tartozott, de kiderült róla, hogy vallásos, évfolyamtársai között ezt terjesztette, vagy erről szólt, és ezért eltávolították a főiskoláról. Nagyon emlékezik még az a korosztály ezekre a mechanizmusokra. Azt hiszem, hogy joggal igényt tart ugyanolyan védelemre az egyház mint intézmény, és a hozzá tartozó hitfelekezethez tartozó emberek, mint ahogy a magánszemély jogot tart arra a védelemre, hogy személyiségi jogait ne sérthessék.
Ezért nagyon nehéz számomra társadalomfilozófiailag, társadalompolitikailag megideologizálni azt, hogy itt az egyházaknak olyatén jellegű behódolás kellene az Országgyűlésnek, amelyik ellen még a szavukat sem emelhetnék föl, amikor elzárkóznak ennek a mechanizmusnak az elfogadásától.
A másik pedig: biztos vagyok benne, hogyha egy gazdagodó ország, egy növekvő életszínvonal mellett élne ez a társadalom, a polgárság erősödne, megszülné, létrehozná, kivajúdná magából azt a civil szervezethálózatot, azt az intézményrendszert, azt a struktúrát, amit kivajúdott magából Ausztria, kivajúdott magából Finnország, Franciaország, Anglia, és hadd ne meséljem a példát, mindig olyan periódusban, amikor a gazdasága felfelé jött. És ezek a civil szférában szereplő intézmények többnyire mindig akkor kerülnek válságba, hogyha a gazdaság válságban van, hogyha a társadalom nem tudja megfinanszírozni ezek működését. És azzal, hogy egy olyan mechanizmust engedünk rá, hogy próbálja meg ezt a civil szférát az egyszázalékos jövedelemadóval létrehozni – amelyik többe kerül, mint amennyit odajuttatunk ezekhez a civil szervezetekhez – nem tudom, hogy megéri-e a kockázat, szabad-e a parlamentnek olyan megoldásba belemenni, amelyik működésben, bonyolításban szinte beláthatatlan következményekkel jár, és nem hozza meg azt az eredményt, amit a legjobb szándék mellett is az Országgyűlés – és én nem vitatom egyetlen frakciónak sem a jó szándékát, sem a Pénzügyminisztériumnak a jó szándékát, de a társadalmi mozgásokat, a társadalmi gyakorlatot ismerve, szinte biztos vagyok benne, hogy malaszt fog maradni ez az egyszázalékos törvény, és jövőre itt fogunk vitatkozni azon, hogy a baloldali ifjúsági szervezetnek kell-e 20 millióval többet adni, vagy a MUOSZ-nak kell-e 10 milliót lefaragni a költségvetési támogatásából, ahogy ezeknek a civil szervezeteknek mennyit kell szétosztani a költségvetésből.
Köszönöm a figyelmüket, és elnézést, hogy ilyen késői órában ilyen sokat beszéltem a kételyeimről. (Taps az ellenzék padsoraiban.)
