HEGYI GYULA
HEGYI GYULA
HEGYI GYULA (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azt mondhatnám, hogy nem dicsérni jöttem ezt az előterjesztést, de remélem, hogy nem is temetni. Remélem, hogy azok az észrevételek, amelyeket megteszek róla, alkalmasak lesznek arra, hogy velük kiegészítve, ebben a szellemben kijavítva, ez a törvényjavaslat valóban azt a nemes célt szolgálja, amelyért beterjesztették.
Azt gondolom, önmagában nagyon helyes, nagyon demokratikus, hogyha az állampolgárok maguk döntenek arról, hogy milyen arányban kívánnak támogatni különböző civil szervezeteket, szociális, egészségügyi és egyéb alapítványokat.
A szándék tehát helyes, a cél helyes, kérdéses azonban az, hogy az a fajta adóátutalási technika, amelyet ez a törvényjavaslat megnevez, az a leghelyesebbnek, legjobbnak fogadható-e el? Különösképpen kérdéses, hogy ebben a költségvetési hajrában – hiszen december elejét járjuk már – érdemes és helyes-e tulajdonképpen megkezdeni egy általános vitáját egy olyan törvényjavaslatnak, amelynek a szándékok szerint 1-2 héten belül le is kellene zárulnia, és egy véghajrában egy gyors szavazással el kellene fogadtatni.
Szeretném figyelmeztetni azokat, akik nem mélyedtek el ebben a törvényjavaslatban, hogy tulajdonképpen egy visszamenőleges törvénykezésről lenne szó, hiszen az 1996-os adóösszegek átutalásával foglalkozik ez a törvény, olyan adóösszegekkel, amelyekből egyébként az adóelőleg jelentős részét is levonták már a bérből és fizetésből élők esetében.
Legalábbis érdekesnek kell említeni, hogy ugye most kezdődik az általános vita, az eredeti elképzelés szerint tegnap le is kellett volna zárulni, aztán jön a részletes vita, aztán a módosító indítványokról lenne egy szavazás, aztán lenne egy végszavazás. Utána össze kellene állítani a kedvezményezett szervek, szervezetek, intézmények listáját, ugye hallottuk, hogy több ezer, netán több tízezer intézmény szerepelne ezen a listán.
Ezek után az a szervezet, amelyet az APEH nem vesz fel a kedvezményezettek listájára, az bírósághoz fordulhatna, olvashatjuk – tisztelt képviselőtársaim – a törvényjavaslatban, és a bírósági felülvizsgálat után születne egy bírósági végzés. Amennyiben a bírósági végzés kedvező az intézmény számára, akkor az ő neve is fölkerülne erre a listára, majd ezt követően elkészülne a lista, amelyet, ha jól számolom, legalább 3 millió példányban ki kellene nyomtatni, és – tisztelt képviselőtársaim – mindennek a folyamatnak, amelyről beszéltem, január végéig le is kellene zárulni, január végéig az adózóknak meg kellene kapni ezt a több tízezer címet tartalmazó bírósági eljárások eredményeképpen megszülető listát, lista helyett telefonkönyvet is lehetne mondani.
Bennem őszintén fölmerül az a kérdés, hogy ez a hajrá és ez a fajta technikai eljárás nem veszélyezteti-e azt, hogy a személyi jövedelemadót, ahogy 8 éve megszoktuk, rendesen, határidőre mindenki befizesse. Megszoktuk, hogy január végén kapjuk meg a személyi jövedelemadó ívét, és bármennyire fontos az egy százalék, nagyon súlyos hiba lenne, hogyha veszélyeztetné magának az szja-fizetésnek az igen jól kialakult mechanizmusát.
Kevés egyik olyan dolog ez, amely különböző kormányokon átívelve működik, ha nem is szeretjük persze, amikor be kell fizetni, de mindenképp el kell ismerni, hogy egy jó apparátussal működik. Ezért őszintén szólva nem tudom, hogy a törvényes határidő tartható-e vagy sem, nem az én felelősségem ennek eldöntése, de mindenképpen szeretnék erre figyelmeztetni. Azonkívül azt sem tudom igazán, hogy visszamenőleg az 1996-os adónkra mennyire érvényes, mennyire helyes törvényt hozni, vannak mások, akik majd illetékesek ennek eldöntésére.
Tisztelt Képviselőtársaim! Elhangzott szakszervezeti vezetőktől, másoktól, szakértőktől, ha jól tudom, az egyik legkiválóbb magyar adózási szakembertől is, hogy az adóátutalásnak ez a módja igazából nem szerencsés.
Nem szerencsés azért, mert itt arról van szó – elnézést, ha laikusnak tűnik a magyarázat, mondom, nem vagyok adóügyi szakember, legfeljebb gyakorlott adózó –, hogy a tisztelt állampolgár nem maga utalja át a személyi jövedelemadója bizonyos részét, mondjuk egy százalékát az általa kiválasztott szervezetnek, hanem befizeti az APEH-nek. Az adóíve mellé ad egy nyilatkozatot, amelyet – mint olvashatjuk – egy zárt borítékba tesz, a zárt borítékot, 3 millió zárt borítékot az APEH fölbont, ebből kiválasztja azt a több tízezer intézményt, amelynek ezt az összeget szortírozza, át kell utalni, majd átutalja ezeket az összegeket, és azok az intézmények – amennyiben jól adták meg a címűket –, akkor föl is vehetik valamikor majd ezt a pénzt.
Akik közpénzek, akik társadalmi szervezetek támogatásával foglalkoznak, mint magam, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságban, azok tudják, hogy iszonyú bonyodalmakat okoz ma is az, hogy a különböző társadalmi szervezetek nem azt a címet adják meg, amelyen be vannak jelentve, vagy az elnök és a főtitkár között – hogy gyakori példát idézzek – jogviták törnek ki, aztán nem tudják eldönteni, hogy a pénzt ki jogosult felvenni, ki nem jogosult. A bizottságunkban számtalan ilyen üggyel foglalkozunk.
Mindeközben természetesen a titokvédelemről is gondoskodni kell. Kérdezem persze én, hogy 3 millió borítékban föltüntetett adat védelméről valójában hogyan is lehet gondoskodni. Annál is inkább, mert öt évig meg kell őrizni ezeket az adatokat, hiszen ha bármelyik, a több tízezer társadalmi szervezet közül bármelyik panasszal él, hogy ő kevesebbet kapott, mint amennyi érzése szerint járt volna neki, akkor természetesen ellenőrizni kell ezt a néhány milliónyi borítékocskát.
(Az elnöki széket dr. Füzessy Tibor, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Úgy gondolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy ezt az egész zártborítékos rendszert, ami ebben a törvényben van, ezt a törvényalkotás egy finom humorának is nevezhetjük. Valakinek persze jó. Annak, aki a 3 millió borítékot legyártja, de nem hiszem, hogy ezen kívül valódi haszonélvezője lenne ennek a dolognak.
(18.50)
Csizmár Gábor képviselőtársam egy nagyon épkézláb módosító indítványt készít, amely ezt a borítékozást legalább kiküszöbölné, és az adózó az adóíven megjelölné annak az intézménynek a kódszámát vagy számlaszámát, amelynek át kívánja küldeni a pénzt, és akkor legalább ez a 3 millió boríték és a vele járó ügykezelés alól mentesülne az APEH, amelynek, gondolom, más feladata is van, mint 3 millió borítékot számolgatni.
Természetesen az én szerény megítélésem szerint még egyszerűbb modell is elképzelhető, amennyiben a törvény lehetővé tenné, hogy az állampolgárok személyi jövedelemadójuk egy százalékáig közvetlenül arra felhatalmazott alapítványoknak, intézményeknek átutalhassák a pénzt. Az illető alapítvány, intézmény, társadalmi szervezet küld nekik egy igazolást, hogy igen, befizették ezt a pénzt, az illető az adóívén nyilatkozik arról, hogy ezt az összeget befizette, és amennyiben az APEH nem hiszi, akkor szúrópróbaszerűen ellenőrzi, ahogy teszi a maradék 99 százalék személyi jövedelemadó-résszel is.
Így ugyanannyi pénz jutna a civil szervezeteknek, társadalmi szervezeteknek, viszont az APEH költségére nem kellene érte mindannyiunk, az adófizetők költségére, nem kellene 600-700 millió forintot elkölteni erre a modellre.
Azok a tisztelt képviselőtársaim, akik maguk is szoktak – velem együtt – alapítványokat támogatni, azok tudják, hogy ez a módszer évek óta működik, évek óta, ha valaki befizet egy alapítványnak, akkor az alapítványtól kap egy igazolást, mely szerint befizette az adót, az összeget. Ezt a pénzt levonja az adójából, öt évig megőrzi az igazolást, és ha esetleg ellenőrzésre szólítják fel, akkor bemutatja az igazolást. Ez ilyen egyszerűen működik, és őszintén szólva nem értem igazán, hogy miért nem lehet ezt a módszert fenntartani.
A társadalmi szervezeteknek járó összeget egyébként alaposan megkurtították – felére kurtították meg – amiatt, hogy majd ők ennek a rendszernek a révén fognak komolyabb összeghez jutni. Persze aki kevesebbet fog kapni, mint eddig, az nyilván nem fog köszönettel járulni a tisztelt Országgyűlés elé. Egyébként az is vitatható, hogy csak azok a társadalmi szervezetek részesülhetnek ebben a rendszerben – vehetnek részt ebben a rendszerben –, amelyek az elmúlt három év valamelyikében már támogatást kaptak a parlementtől.
Elhangzott az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság ülésén, hogy ennek a költségvonzata – ennek a konstrukciónak – úgy 300 usque 700 millió forint. Azt gondolom, hogyha ezt az összeget – mondjuk a 700 millió forintot – most hirtelen odaadnánk a társadalmi szervezeteknek felosztásra, valószínűleg sokkal jobban járnának, mint ennek a mechanizmusnak a révén, és sokkal több elégedett arcot látnánk magunk körül.
De tisztelt képviselőtársaim, ezzel együtt nem szeretném azt mondani, hogy mindenképpen elvetendő ez a törvényjavaslat, különösen, ha megfogadják képviselőtársaim azokat a módosító indítványokat, amelyek a legvitathatóbb részét – ezt a 3 millió zárt borítékkal való játszadozást – elkerülik, akkor azt gondolom, hogy ez a törvényjavaslat, ha nem is a magyar jogalkotás legtökéletesebb alkotása, akkor elfogadható, és reményeim szerint – legalábbis, ha elfogadjuk –, akkor ebben a változatban kerül elfogadásra.
Azt azonban mindenképpen meg kell említeni, hogy ami a tegnapi ülésünkön – akik figyeltek rá, azok hallották, és most már láttam is a módosító indítványt – szóba került az a gondolat, hogy a kedvezményezett szervezetek körét egyházi intézményekkel is bővíteni kellene, és sajnos ezen folyt tegnap is az általános vita hosszan-hosszan. Magam eredetileg nem kívántam erre felszólalásomban kitérni, de mivel Mészáros István László képviselőtársunk 22 perces szónoklatában csak és kizárólag ezzel a kérdéssel foglalkozott, úgy érzem helyesnek és lelkiismeretem szerint fontosnak, hogy magam is kifejtsem ezzel kapcsolatban a véleményemet.
Különösen azért, mert nemcsak képviselőtársam, hanem a művelődési miniszter úr, dr. Magyar Bálint is úgy nyilatkozott, hogy kívánatosnak tartja, hogy bekerüljenek az egyházak is a kedvezményezettek közé.
Arra mindenképpen szeretnék utalni, hogy amikor azt mondom, hogy alapvetően elfogadom – bár nem lelkesedem érte, de elfogadom – a törvényjavaslatot, viszont szeretném, ha az egyházak semmiképp se kerülnének bele, akkor én képviselem azt az álláspontot, amelyet legjobb tudomásom szerint a Magyar Köztársaság kormánya is elfogadott. Ezzel szemben, amit a miniszter úr említett, az az ő magánvéleményének vagy egy párt véleményének tudható, de tudomásom szerint a kormány úgy fogalmazott, hogy az egyházi szervezetek ne szerepeljenek ezen a listán.
Szabó Miklós képviselőtársunk a Népszava egyik legutóbbi számában foglalkozott ezzel a kérdéssel, és tulajdonképpen nagyon örülök annak, amit írt, bár nem értek vele egyet, nagyon őszinte és fontos gondolatnak tartom. Ő azt írta, idézem: "Az új adózás egyértelműen feltárhatja az egyházak valóságos társadalmi támogatottságának mértékét, és ez tiszta helyzetet teremthet a kultúrház problémáinak és álproblémáinak dzsungelében." Idáig az idézet.
Tisztelt Képviselőtársaim! Amikor feljöttem erre az emelvényre, elhatároztam, hogy nagyon visszafogott és kiegyensúlyozott leszek, más pártokra semmilyen megjegyzést nem fogok tenni, annyit azonban mindenképp tényként, pozitív tényként állíthatok, hogy a Magyar Szocialista Párt nem kíván kultúrharcot, nem kíván kultúrharcban részt venni, és ezt a törvényt nem tartjuk alkalmas eszköznek arra, hogy a kultúrharcban bármelyik fél pozícióit megerősítse, vagy bármifajta kultúrharcban bármilyen csatát eldöntsön ez a szavazás. Őszintén remélem, hogy nem is ezért terjesztik be a módosító indítványt azok, akik beterjesztették.
A Magyar Szocialista Párt 1994-ben a választásokra készülve szintén foglalkozott ezzel a kérdéssel programjában, és türelmükkel talán nem visszaélve, felolvasnék néhány sort ebből a programból, mely úgy gondolom, hogy nagyon idevág ehhez a témához. Idézet: "Hosszabb távon olyan modellt képzelünk el – mármint az egyházak finanszírozására –, amelyben az állampolgárok személyi jövedelemadójuk meghatározott részét – 4-5 százalékát – fordíthatják tetszőleges társadalmi szervezet, alkalmasint felekezetük támogatására.
Addig is azonban minden érdekelt fél szempontjából megnyugtatónak tartanánk, hogyha egy költségvetési automatizmus révén jutnának az állami támogatáshoz az egyházak. Ez ugyanis kiküszöbölné az évről évre megkötendő alku mechanizmusát, amely a mindenkori kormány belátásától vagy helyzetétől tenné függővé a támogatás mértékét.
Az automatizmus annyit jelentene, hogy a költségvetés meghatározott hányadát kapnák évről évre az egyházak. Ez részint mentesítené az államot az alól, hogy erkölcsi vagy politikai nyomásnak engedve bármilyen irányban eltérjen az adott költségvetési tételtől, részint biztosítaná azt, hogy az egyházak mindenkor az infláció mértékét beszámítva jussanak az őket megillető támogatáshoz. Meglehet, hosszú vita után születne meg az erre vonatkozó megállapodás, ám utána évekre valamennyi szereplő számára tervezhetővé válik a költségvetésnek ez a fejezete."
Mondhatják természetesen, tisztelt képviselőtársaim, hogy ez csak egy pártnak a programja, amelynek semmi köze a törvénykezéshez, szeretném azonban azzal folytatni ezt a történetet, hogy ezt követően a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége közti koalíciós megállapodásban is megemlítődik ez a kérdés, amelyből szintén szeretnék – elnézést, tegnap már felolvastam, tudom, de a vita egészében fontosnak tartom megemlíteni ezt az idézetet, amelyben foglalkoztunk 1994 nyarán – magam is ott voltam – azzal, hogy hogyan szeretnénk az egyházak finanszírozását megoldani.
Idézek ebből is: "A két párt fontosnak tartja az egyházi tevékenység anyagi hátterének kiépülését. Távlatilag azt tartják helyesnek, ha a hívek személyi jövedelemadójuk meghatározott részének terhére maguk gondoskodnak egyházuk fenntartásáról. Belátják azonban, hogy az egyházak ez idő szerint még állami támogatásra szorulnak. Arra törekednek, hogy az egyházak költségvetési automatizmus révén jussanak állami támogatáshoz."
Tisztelt Képviselőtársaim! Amennyiben megszületne az a törvény az egyházak finanszírozásáról, amely a kormányprogramban megjelölt módon a költségvetés egy bizonyos részét automatikusan odaadná az egyházaknak, és nem évről évre kellene erről a parlamentben vitatkozni.
És utána kerülne elénk egy olyan törvényjavaslat, hogy miután alapvetően a vállaltaknak megfelelően elrendeztük az egyházak finanszírozását, utána addicionálisan még az szja átirányításával is szeretnénk valamilyen módon színesebbé tenni az egyházak támogatását, hogy valóban a társadalmi támogatottságuk is megjelenjen, akkor gondolom, sokkal kevésbé tiltakoznának, és bizonyos, hogy én például egyáltalán nem tiltakoznék, mert tudom, hogy hosszú távon az a jövő útja, hogy az egyházak támogatása ne az államkasszából, ne a költségvetésből történjék.
(19.00)
Itt azonban az a probléma tisztelt képviselőtársaim, hogy azt a fajta egyház-finanszírozást, melyet programunkban fontosnak tartottunk és amelyről oly sokat beszéltünk, azt nem alkottuk meg, helyette viszont valami egészen mást szeretnénk rászabadítani az egyházakra, egy olyan modellt, amelyben ahogy tegnap hallottuk pozitív említéssel – noha én egyáltalán nem tartanám pozitív dolognak –, mintha bélyeggyűjtőkkel együtt kellene versenyezniük ugyanazért a támogatási forrásért.
Amennyiben ezt nem mondta senki, akkor képletes beszédnek kérem érteni. Úgy gondolom, tisztelt képviselőtársaim, azon kívül, hogy ez az idézet jelzi, hogy alapvetően mit szeretett volna a kormányprogramban a két párt, eleve bizarrnak tartom vagy legalábbis a Szocialista Párt eposzával ellentétesnek tartom, hogy valamelyik társadalmi szervezetre, intézményre vonatkozó törvényt úgy hozzunk meg, hogy nem kérjük ki a véleményét, vagy amennyiben kikérjük a véleményét, és az ellentétes vele, akkor csak azért is, a parlamenti erőfölényünkkel élve végigverjük
Külön kell választani, tisztelt képviselőtársaim, két dolgot. Az egyházak anyagi igényekkel lépnek föl a kormányzattal szemben, és a kormányzat nincs abban a helyzetben, hogy ezt az anyagi igényt teljesítse, akkor bátran és önérzettel nemet kell mondani. Meg kell mondani, hogy az ország jelenlegi helyzetében, az adófizetők jelenlegi terhelése mellett ennyire futja és többre nem futja. Egészen más dolog, azonban amikor az egyházak azt kérik, hogy ne vonják bele őket egy bonyolult, egyenlőre átláthatatlan finanszírozási rendszerbe. Nem kérnek ebből pluszpénzt, lemondanak arról a néhány 10 millió vagy 20 millió forintról, ám de mi szánt szándékkal, kényszerrel, valami aufklérista dühtől vezérelve csak azért is, mégis rávesszük őket a listára, mert mi úgy gondoljuk, hogy sokkal jobban tudjuk, hogy mi kell az egyházaknak, mint ők maguk.
Én azt gondolom, hogy ez az a fajta gondolkodásmód, amelyik teljesen ellentétes azzal, ami a kormányprogramban megfogalmazódott. Teljesen ellentétes azzal, amit legjobb reményeim szerint gondolunk demokráciáról, társadalmi párbeszédről.
Természetesen arra is utalni kell – tegnap már szó esett róla –, hogy a Szent-szék – másutt úgy említik, hogy a Vatikán – és a Magyar Köztársaság között tárgyalások folynak az egyház, a katolikus egyház finanszírozásáról. Azt gondolom, hogy ezek a tárgyalások megkezdődtek és még nem zárultak le, akkor igen méltatlan és udvariatlan dolog lenne, hogyha az Országgyűlés nem venné figyelembe a katolikus egyháznak azt a kívánságát, hogy amíg a tárgyalások nem fejeződnek be, addig ne szülessék meg ez a törvény.
Nem a Horn-kormány lenne az első magyar kormány, amelyik megállapodik a Szentszékkel a magyar katolikus egyház státuszát és anyagi finanszírozását illetően az előző kormányok idején is megtörtént. A távoli lehetőséget is hasonló megállapodással szabályozta már egy demokratikus magyar kormány és gondolhatunk akármit az 1989 előtt létező magyar rendszerről, az bizonyos az 1964-es részleges megállapodás a Szentszék és az akkori Magyar Népköztársaság között mindenképpen a szellemi diktatúrán, a vasfüggönyön egy kis rést kinyitott. És azok a hívők, akik akkor nagyon-nagyon szerény kis lépéseknek örültek, bizonyosan nem bánták azt, hogy legalább valami szerény előrelépés történhetett a vallásszabadság terén.
Természetesen nemzetközileg is igen kínos hatása lenne annak, hogyha egy kellően meg nem fontolt országgyűlési döntés miatt a Szentszék és a Magyar Köztársaság közti tárgyalások bizalomhiány miatt kimúlnának vagy felfüggesztésre kerülnének. Azért szeretném kérni azokat a képviselőket, akik felelősen gondolkodnak és szívükön viselik ennek a törvényjavaslatnak a sorsát, hogy ne tegyék tönkre ezt a törvényt azért, mert mindenáron bele vesznek egy olyan módosító indítványt az egyházakkal kapcsolatban, amelyeket az egyházak elutasítanak, amellyel kapcsolatban komoly aggályokat lehet felvetni, és amelynek semmi köze sincs a civil szervezetek támogatásához, amelyet nyilván nemes célként kitűz ez a törvényjavaslat.
A Magyar Szocialista Pártot vádolták már azzal, hogy ateista párt meg egyházüldöző párt. Ebben a vitában furcsa mód – vagy nem furcsa mód –, ebben a vitában az ellenkezőjét is hallottuk, hogy kritika nélkül teljesítjük a katolikus egyház összes kívánságát. Amíg mind a két felől ilyen vélemények vannak, akkor persze azt mondom, hogy alapvetően jó úton járunk. Alapvetően jó úton járunk, mert igyekszünk párbeszédet folytatni az egyházzal, igyekszünk tiszteletbe venni a kívánságait, ugyanakkor természetesen az adófizetők pénze szabja meg azt a keretet, amelyen belül lehetséges a támogatást megadni számukra.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az is elhangzott a vitában, hogy különböző keresztény egyházak egyes képviselőitől itt hoztak idézeteket, amelyek szerint támogatnák vagy elfogadnák vagy kényszerből, hogyha nagyon rájuk beszélik, akkor nem mondanak ellent. Azt tudom mondani, amit itt több lelkésztársam, pontosabban István József lelkésztársam is megerősített, és amelyet ha bárki kétségbe vonna – nagyon szívesen még egyszer fölolvasom, szeretném ha nem kerülne rá sor – amelyben a Magyar Katolikus Egyház, a Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke, az Evangélikus Egyház vezetője és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének vezetője egyértelműen kinyilatkoztatják, hogy kérik, hogy ne vonják be őket ebbe az szja kiterjesztésbe. Nem tudom, hogy miért kell vitatni ennek az állásfoglalásnak a hitelességét, és azt sem tudom, tisztelt képviselőtársaim, hogy kinek érdeke a történelmi egyházakat egymás ellen kijátszani. Ez a kísérlet nem lett teljesen sikeres, de nem tartom helyesnek, hogy kísérlet történt.
A kormánypárti képviselőknek alapvetően bízniuk kell a kormányukban, és ezért mondom azt, hogy néha vannak aggályaim magával az egész koncepcióval szemben is. Természetesen hajlamos vagyok belátni, hogy nyilván jó ügyet szolgál és a módosító indítványokkal együtt elfogadható. Azt azonban, hogy olyan kiegészítés kerüljön bele, amelyet maguk az érintettek nem kívánnak, amelyeket maguk az érintettek maguk részéről botrányosnak tartanak, ezt elfogadhatatlannak tartom. Őszintén kívánom, tisztelt képviselőtársaim, hogy higgadjunk meg ebben a kérdésben, ne kívánjunk senkit sem akarata ellenére boldogítani. A vak embert sem kell áthurcolni az utcán, hogyha nem óhajt átmenni. Lehet, hogy pontosan ott kell maradnia, ahol jól érzi magát.
És végül pedig azt szeretném mondani, hogyha a tegnapi vita jegyzőkönyvét és az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság ezzel a kérdéssel foglalkozó ülésének a jegyzőkönyvét elolvassuk, akkor néha az az érzésünk támad, mintha a vallásháború kora még nem ért volna el. Őszintén remélem, hogy ez egy pillanatnyi kisiklás volt azok részéről, akik alkalmasnak vélték a pillanatot arra, hogy infantilis, antiklerikalizmusukat kiéljék. Ezért tehát azt javaslom, hogy a törvényjavaslatot abban a formában vitassuk, ahogy az írva van, ahogy azt a kormányzat elénk terjesztette, és olyan módosító indítványokat, amelyek tönkretennék a törvényt, semmiképpen se fogadjunk el. Köszönöm figyelmüket.
