DR. SURJÁN LÁSZLÓ
DR. SURJÁN LÁSZLÓ
DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A társadalombiztosítási alapok jövő évi költségvetésének általános vitájában engedjenek meg néhány általános gondolatot, elvi problémát fölvetni.
Kicsit furcsán teszem fel a kérdést. Vajon miért tárgyaljuk a társadalombiztosítási alapok költségvetését? Számos olyan biztosítási rendszer működik Magyarországon, amelynek a költségvetése nem kerül a tisztelt Ház elé, és még a kötelező jelleget sem lehet önmagában megemlíteni, hiszen a gépjárműveknél ismerjük a kötelező felelősségbiztosítás rendszerét, mégsem foglalkozik a parlament azzal, hogy miként áll össze ennek a biztosítási rendszernek a költségvetése.
Na, ne értsenek félre, nem amellett szeretnék érvelni, hogy hagyjuk abba, és ne legyen ez a mi feladatunk, csupán el kell indulni egyfajta gondolkodással, hogy lássuk, miről is van szó.
Egyébként amikor az önkormányzatiság gondolata felmerült, akkor meg kellett határozni, hogy meddig terjed ez az önkormányzatiság, s most itt állunk megint egy olyan év előtt, amikor ebben az ügyben a parlamentnek valamit mondania kell; tovább folytatja és kiterjeszti az önkormányzatisági jogokat a tb-alapokkal kapcsolatban, vagy visszább vonul, kiértékelvén az elmúlt időszak tapasztalatait.
Valóban kényelmes lenne, ha a parlamentnek nem kellene ezekkel a kérdésekkel foglalkoznia, kényelmes, de felelőtlen megoldással állnánk szemben. Felelőtlennel, mert az állampolgárok oly széles körét érintő dologról van szó, amelyhez nem hasonlítható például az előbb említett gépjármű-biztosítás, s az államnak olyan felelősségei vannak, amelyek egyben ráhatással is kell járjanak.
Nem engedhető meg, hogy egy biztosító ilyen, olyan, amolyan döntéseinek a következtében az állampolgárok nyugdíjkifizetésével probléma lehessen, nem engedhető meg az egészségügyi ellátórendszer ellehetetlenülése. Ehhez tehát állami garanciákra van szükség, és azt hiszem, hogy az teljesen logikus, hogyha az állam felelősséget vállal valamiért, akkor azt úgy tudja megtenni, ha ráhatása is van a folyamatokra.
Ez elmúlt évek fejlődése azt mutatta, hogy ez az állami felelősség igyekszik kisebbedni, de talán ez a sok zűr és zavar, ami ezen a téren most van, arra is utal, hogy ez sem szerencsés megoldás. Nem akarok az elvekről tovább beszélni, azt hiszem, hogy marad hosszú távon – a társadalombiztosítási alapok dolgában – a parlamenti költségvetési rendszer, kell is hogy maradjon. Ehhez viszont nagyobb ellenőrzés szükséges mind a kormány, mind a parlament részéről.
Ezt a konkrét, most a '97-es évi költségvetést kézbe véve, az emberben felmerül a kérdés, hogy – figyelembe véve a parlament nem túl régen hozott döntéseit – tartható-e ez a szöveg. Nagyon szép hasonlat volt, hogy koraszülött ez a költségvetés, és inkubátorban kell még valahogy dédelgetni addig, hogy üzemképes legyen, és a kihordási időnek a végére jussunk.
Itt én azt gondolom, hogy az olyan döntéseknek van jelentősége, hogy marad biztosítási elven az egészségügy, hogy mekkora a munkáltatók által fizetett hozzájárulás és így tovább. Mindezeknek az átvezetése a költségvetésen iszonyú kemény feladat, és nem szerencsés, hogyha ezt megint kormánypárti képviselők egyedi módosító indítványaival kell végrehajtani. Ilyen esetben – csatlakozva az előttem szóló kisgazda felszólaláshoz is – úgy érzem, hogy bölcsebb lett volna az anyagot röviden visszakérni, gyorsan, kormányzati eszközökkel átdolgozni, és egy letisztultabb formában hozni be a parlamentbe.
Ugyanakkor most legalább együtt fut a két költségvetés, ez régi kívánságunk, viszont nincsenek meg jól az átkapcsolási pontok. Reménytelennek tartom a nullszaldónak a kihozatalát – ezt minden évben el szoktuk mondani, nem is szokott beválni –, furcsa az, hogy a rendkívüli behajtásnál az előterjesztő figyelembe veszi az elmúlt évi tapasztalatokat, mintegy 41 százalékkal kevesebb behajtást javasol. Ugyanakkor a munkáltatói táppénznél meg nem veszi figyelembe az elmúlt évi tényleges tapasztalatokat, és ugyanazt az összeget állítja be, ami már a pótköltségvetésben kényszerítő erővel korrekciót kíván.
Aránytalanul magas a működési költség, erről már több képviselőtársam szólt. Legyen szabad néhány szakmai gondot felvetnem. Ha azt nézzük, hogy az egyes ellátások milyen arányban bővülnek nominálisan – tehát tényleges forintban kifizetve az előző évekhez –, akkor olyanokkal találkozunk, hogy a háziorvosi szolgálat, melynek fejlesztésének jelentőségéről egy napirend előtti összecsapásban is szó esett, 16,7 százalékkal nagyobb költségkerettel rendelkezik, ezzel a nagyobb költségkerettel – figyelembe véve az inflációs hatásokat – bizony ezt a szolgálatot fejleszteni nem lehet.
Ugyanakkor vannak olyan ágazatok vagy területek, amelyeknél még keményebb a költségvetés, 1,5 százalékot javít az iskola-egészségügy helyzetén, most akár 18, akár 20 százalékos inflációs becsléssel dolgozunk, ez nem jelent megoldást. Tele vannak az újságok a vérellátás gondjaival, a 8 százalékos fejlesztése a vérellátásnak ugyancsak elég sötét jövőt fest a műtétre váró betegek számára.
(10.20)
(Boros László helyét a jegyzőiszékben dr. Trombitás Zoltán foglalja el.)
Vannak azonban olyan, tételek kedves képviselőtársaim, amelyekben a költségvetés bőkezű, amelyekben úgy tűnik, hogy tudja, mik azok a reális számok, amelyekkel meg kellene emelni, 43 százalékos, 39 százalékos bővülés látszik azokon a területeken, ahol szerződéses viszonyok vannak, és profitérdekeltségű cégek látják el a feladatot. Gondolok a nagy értékű röntgenberendezésekkel kapcsolatos működtetési kiadásokra például.
Tavaly is elmondtuk, idén is elmondjuk, megengedhetetlen egy olyan kétarcú, kétszínű ellátás, ahol egyik oldalon bekalkuláljuk a társadalombiztosítási költségek sorába azt, ami a másik oldalon nincs bekalkulálva. Arra gondolok, hogy egy magáncég lát el egy feladatot, a maga oldaláról joggal követeli meg, hogy az amortizációs költségek benne legyenek.
De hogy engedhető meg egy egységes, nemzeti társadalombiztosítás keretén belül, hogy a magáncégeket favorizáljuk, az önkormányzati vagy kormányzati kézben lévőknél pedig erről a szempontról nem gondoskodunk. A társadalombiztosítási alaptörvény jelenlegi formája sem engedi meg ezt a finanszírozási módot. Úgy gondolom, hogy ez velejéig rossz ebből a szempontból.
Egyetlen mentség, ami fölmerült régebben, és ami talán még ma is megállja a helyét – de ki kell mondanom, nem szerencsés, utólag is –, ezeknek a cégeknek a bejövetele eredményezte egyáltalán a műszereknek azt a fejlesztését, amely nélkül nem állna rendelkezésre elegendő számban komputertomográf vagy más magasabb technikát kívánó rendelkezés.
Elmondtam már ellenzéki korszakban, és most is megismétlem, annak idején nagyon nehéz szívvel láttam ezt a fejlődést, mert éreztem ezt a feszültséget, ami egy önkormányzati kórház által, önkormányzati pénzen vásárolt műszer és egy külső szerződéssel lévő részleg között áll. Ugyanezt a problémát látjuk a mentőszolgálatnál, ahova a pénz átáramlik a külső betegszállítókra, a nagy, állami – és tulajdonképpen az életmentést biztosító – szolgálat helyett.
Tehát itt alapvető döntéseket kellene hozni. Vagy extra forrásokat rendelni, és mindenütt a társadalombiztosításon keresztül biztosítani az amortizációt, de szeretném, ha elérkeznénk egy olyan korszakhoz, amelyben a magyar Országgyűlés kimondja, hogy társadalombiztosítási pénzekre profitorientált cégekkel szerződést kötni nem vagy csak nagyon nehéz feltételek mellett lehet.
Időm lejár, rengeteg probléma van még, ezeket jószerivel már a kereszténydemokrata vezérszónok, Szilágyiné Császár Terézia elmondta, az ő és más ellenzéki képviselőtársam végkövetkeztetésével is egyet kell értenem. Ez a költségvetés ebben a formában rengeteg bajt hoz a magyar egészségügyre, és amiről most nem szóltam, bizonytalanságot a nyugdíjrendszerben. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiból.)
