IVÁNYI TAMÁS
IVÁNYI TAMÁS
IVÁNYI TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! A tárgyalt törvény Második rész I. fejezet 6. pontjához adtunk be egy módosító indítványt, egy mondattal javasoljuk kiegészíteni ebben a gy) pontban megfogalmazottakat.
Miszerint az alkotmánynak rögzítenie szükséges az egyházak egyenjogúságnak elvét. Az egyházak egyenjogúságának elve egy olyan evidencia, amellyel kapcsolatban akár fel is merülhetne a kérdés, hogy miért érdemes egyáltalán szót vesztegetni rá. Valószínű, ha egy általános műveltségű és átlagos érdeklődésű magyar állampolgárt megkérdeznénk, hogy mit gondol, benne van-e az egyházak egyenjogúságának elve a magyar alkotmányban, akkor valószínű, gondolkodás nélkül azt mondaná, hogy minden bizonnyal benne van.
Ez azonban mégsincs így. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem egy új elvről van szó. Hiszen az egyházak egyenjogúságának elve szerepel a magyar jogrendben, és szeretnék néhány szóban arról beszélni, hogy polgári hagyományainkban mélyen benne gyökerezik az az elv. Tehát nem egy új elvnek a beemeléséről, hanem ennek a nagyon fontos elvnek a megfelelő rangra emeléséről van csak szó. Hogy hogyan változott ez a fontos jogelv a magyar polgári gondolkodásban, erről szeretnék egy rövid visszatekintést tenni.
Csábító lenne a gondolat, hogy akár a XVI. század második feléig a tordai országgyűléseken megszületett deklarációkig menjünk vissza akár, de szeretnék ennél rövidebb távlatot átfogni. Mindössze az elmúlt másfél száz évre visszatekinteni. Nevezetesen 1848-ig visszamenni. Tudjuk jól, hogy 1848-ban a márciusi 12 pont között negyedikként szerepelt ez a fontos elv. Oly módon, hogy törvény előtti egyenlőséget kért polgári és vallási tekintetben. Nagyon fontos momentum ez, hiszen tekinthetjük a márciusi 12 pontot nyilván akár a polgári átalakulás programjának.
(15.50)
Meg kell itt említeni az 1848. évi XX. törvénycikket is, amely egy fontos lépés volt szintén ebben a történelmi folyamatban, amely a vallás dolgában kimondta, hogy az unitárius vallás, illetve felekezet bevett vallásnak nyilváníttatik; másrészt kimondta, hogy minden törvényesen bevett vallásfelekezetre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapíttatik meg.
Bár az 1848. évi XX. törvénycikk nem semmisíttetett meg később formailag, de természetes, hogy a szabadságharc leverése után nem alkalmazták, és nem tekintették a gyakorlatban érdemben mértékadónak, ezért lényeges a következő ilyen fontos állomás az 1868. évi LIII. törvénycikk, amely újra kimondja tulajdonképpen az 1848. évi XX. törvénycikkben foglaltakat, egyenlő jogokat biztosítván a törvényesen bevett keresztény vallásfelekezeteknek.
Következő ilyen fontos állomás az 1895. évi XLII. törvény, amely az izraelita vallást a többi vallással egyen ragúvá nyilvánította. Tudjuk jól, hogy ezután olyan évtizedek következtek, amelyeket összefoglalóan Horthy-rendszernek szoktunk nevezni, ahol komoly visszalépés történt ebben a folyamatban.
Azt hiszem, hogy az izraeliták jogfosztásáról nem sok újat tudnánk itt elmondani, és meg kell említeni azt is, hogy a kis felekezeteket ez a rendszer nemes egyszerűséggel rendőrségi ügyként kezelte, tehát itt ebben a folyamatban egy komoly törés történt.
Éppen ezért volt igen nagy jelentőségű az 1947. évi XXXIII. törvénycikk, amely a bevett és elismert vallásfelekezetek között az elismert vallásfelekezetek hátrányára fennálló különbségek megszüntetéséről született, és kimondta, hogy a törvényből vagy más jogszabályból eredő mindazokat a különbségeket – amelyek a bevett és a törvényesen elismert vallásfelekezetek jogállása között az elismert vallásfelekezetek hátrányára fennállnak – meg kell szüntetni.
Érdemes egy pillantást vetni az indoklásra, amely elmondja, hogy miért vált szükségszerűvé ez a lépés, miért kellett az 1895-ös törvényt megújítani, miért vált ez korszerűtlenné. Az indoklás szerint azért, mert egyfelől éles határt vont az állam védelme és főfelügyelete alatt álló felekezetek és ezt a védelmet nem élvező vallási társulatok, vallási egyesülések között.
Másfelől az állami védelemben részesülő vallásfelekezetek között is rangsorol, és nem biztosítja az elismert felekezeteknek az államhoz való viszonyában ugyanazt a jogi helyzetet, mint ami a bevett felekezeteket illeti meg.
És még egy mondat az indoklásból, hogy: "Egyes felekezeteknek nagyobb jogvédelemben való részesítése jogos aggodalmat kelthet a külföldi demokráciákban a magyar államhatalom, illetve a magyar törvényhozás demokratikus felfogása és a demokratikus államberendezkedés megvalósítása tekintetében…" – valamint utal még később arra, hogy a különböző mértékkel való mérés gyakorlatának a megszüntetése mindenképpen fontos feladata ennek az 1947. évi XXXIII. törvénycikknek.
Tudjuk jól, hogy a '40-es évek utáni évtizedek ismét törést jelentettek ebben a fejlődésben, és az egyházak történelmi vagy kisebb léptékű múltjára való tekintet nélkül minden vallásfelekezetet komoly jogsérelem ért, és el kell itt ugyanakkor mondani azt is, hogy az egyformán üldözött és meghurcolt egyházak között is voltak a kisebbségeknek – hiszen tekinthettük ekkor a vallásokat elnyomott kisebbségnek –, ezen belül is voltak a kisebbségeknek kisebbségei, akiket még fokozottabban érintettek ezek a hátrányok.
Nagy jelentőségű a rendszerváltás időszakában megszületett 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról, amely tulajdonképpen mindmáig, mondhatnánk megnyugtató módon, rendezi ezt a kérdést. Akár mondhatnánk, hogy itt "megálljunk, mert itt van már a Kánaán", azonban a rendszerváltás óta eltelt 6 év azt bizonyítja, hogy ezt a kérdést feszegetni mégsem fölösleges, hiszen számos gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy a magyar jogalkalmazást, a mindenkori kormányok gyakorlatát nem itatta át a felekezetek közötti egyenlőségnek az elve.
Elég csak néhány olyan momentumra gondolni az elmúlt 1-2 évből, akár a napokban lezajlott vitákra is a személyi jövedelemadó egy százalékáról való állampolgári rendelkezésről vagy az egyházi ügyek kormányzati kezelésének, struktúrájának megváltoztatásával kapcsolatos törvénymódosításokról, ahol számos utalás hangzott el a vitában és indoklásokban bizonyos egyházak véleményével kapcsolatban úgy, hogy nincs tudomásunk arról, hogy más egyházakat akár megkérdeztek, akár mondjuk ezekről a fontos lépésekről értesítettek volna.
Tehát úgy tűnik, hogy könnyen átsiklik a joggyakorlás vagy a mindenkori kormány, vagy önkormányzat ezen a fontos elven, és talán ezért sem szükségtelen ezt a kérdést az alkotmányban is rögzíteni.
Meg kell még említeni az 1991. évi törvényt az egyházi ingatlanok tulajdonrendezésével kapcsolatban, amely bizonyos felekezetekre mindössze az általános indoklásban tér ki. Talán nem véletlen mindezek alapján is, hogy az alkotmánykoncepció társadalmi vitájának idején több felekezet jelezte, hogy kívánatosnak tartaná, hogyha az alkotmány tartalmazná a felekezetek közötti egyenlőség elvét az alkotmányban. Ezek között olyan felekezetek, amelyek több mint 100 éve működnek Magyarországon vagy több tízezer taggal rendelkeznek, tehát elég jelentős súlyt képviselnek a magyar társadalomban.
Ugyanakkor hallanunk kell esetekről, amikor bizonyos felekezetek nehezen jutnak ingatlanokhoz még saját pénzükért is, vagy nehezebben tudnak megszerezni építési engedélyeket, olykor elég nehezen érthető indokokkal kell szembesülniük.
Tehát úgy gondolom, hogy méltányos lenne, hogyha a rendszerváltás utáni új magyar alkotmány tartalmazná ezt a nagyon fontos jogelvet. Itt meg kell említeni, és hadd utaljak e tekintetben egy 1993. évi alkotmánybírósági határozatra, a 4/1993-as februári alkotmánybírósági határozatra, amely a személyek közötti egyenlőség elvéből levezethetőnek tartja a felekezeti egyenlőséget, de hát meglehetősen áttételes bizonyítási eljárást igényel ez. Kívánatos, hogy direkt jelenjen meg ez a pontos jogelv az alkotmányban.
Összefoglalván: egyrészt úgy gondolom, hogy a gyakorlati tapasztalat is azt mutatja, hogy nem árt figyelemfelkeltésül, emlékeztetőül és megfelelő súlyt adva ennek a fontos jogelvnek, alkotmányban is rögzíteni a felekezeti egyenlőséget, másrészt ez egy méltó kárpótlás volna azoknak a felekezeteknek, akik számos jogfosztottságot, szenvedést kellett hogy elviseljenek a hitükért évtizedeken át, és talán egy ilyen mindössze erkölcsi kárpótlás megilleti őket.
(16.00)
Én azt hiszem, hogy semmiképpen sem kell itt gondolni valami erőszakos egyenlősítésre, hiszen akkor is, amikor egyházak bizonyos fontos kérdésekben véleményt mondanak, akkor azon túl, hogy illő esetleg az őket érintő döntések előtt mindannyiukat megkérdezni, én teljesen természetesnek vélem, hogy a beérkezett véleményeket a társadalmi súlyuk alapján lehet figyelembe venni és rangsorolni. És természetesen vannak különbségek személyek között, vannak különbségek kisebbségek között, és vannak különbségek egyházak között is, ami vitathatatlan, és semmiféle erőszakos egyenlősítési szándék nem támogatható. Nem erről van itt szó azonban.
Úgy gondolom, hogy ennek a fontos jogelvnek az alkotmányban való rögzítése egy olyan történelmi folyamatnak a méltó betetőzése lenne, egy olyan kiérlelt polgári hagyomány gyümölcsét teremthetné meg ez az új alkotmány, amire, azt hiszem, hogy méltán lehetne büszke a magyar parlament. Köszönöm szíves figyelmüket.
