BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy egy elszívott agyként szóljak önökhöz, kettős értelemben is, hiszen mint tudományos kutató – az eddigi felszólalók közül Rott Nándor immár a második, aki a közgazdaságtudomány képviselője a tudományban – elszívott agy vagyok most már hosszabb ideje, mert hiszen az itthoni tudományos munkahelyemről fizetés nélküli szabadságon vagyok, amióta részben egy külföldi egyetemen is dolgozom, no meg itt a parlamentben is tevékenykedem. És mint elszívott agy ehhez a vitához csak a társadalomtudományok oldaláról, a társadalomtudományban, nevezetesen a közgazdaságtudományban tevékenykedőként tudok csak hozzászólni, de annyiban nem vagyok hátrányban talán a Magyar Tudományos Akadémia vezetőivel szemben, hogy már a harmadik történész tölti be az elnöki pozíciót, úgyhogy azt a hagyományt, hogy természettudósok, orvosok kell hogy az Akadémia elnökei legyenek, most már hosszabb ideje megtörték, tehát szabad egy társadalomtudósnak megjegyzést fűzni a témához.
Szeretnék én is csatlakozni azokhoz, akik köszönetet mondanak az Akadémiának, és külön is az Akadémia elnökének, hogy ezzel a beszámolóval járul hozzá az Országgyűlés munkájához. Magam is fontosnak tartom azt, amit ez a beszámoló tartalmaz, és a beszámoló sok megállapításával, fontos megállapításával egyet tudok érteni.
Ugyanakkor abból szeretnék kiindulni, hogy minden, a tudományról szóló hivatalos beszámolót, előterjesztést fenyeget az a veszély, nemcsak a rendszerváltás előtt fenyegetett az a veszély, hanem a rendszerváltás után is fenyeget az a veszély, hogy nem csak és nem is annyira a tudományról, mint inkább a tudományhivatalról, a tudománybürokráciáról, a tudományos hivatalosságról beszél. Ennek a veszélynek meg kell próbálni ellenállni, de azért nagyon fontos, hogy tudatában legyünk annak, hogy ez a két dolog nem ugyanaz. Magyarországon is, mint ahogy sokfelé a világon, különbséget kell tudnunk tenni a tudomány és a szervezet, a hivatalosan elismert, a hivatalos tudományos intézményekben tevékenykedő tudomány között. Hiszen, hogy csak a saját szakmámról beszéljek, a magyar közgazdaságtudomány legjelentősebb, ha úgy tetszik, legeredetibb képviselői közül ketten is, a nagyon jól ismert, nagyon sokak által ismert Liska Tibor és a legeredetibb magyar közgazdászok közé tartozó Jánossy Ferenc egész munkásságukban távol tartották magukat a hivatalos magyar tudományos élettől.
(12.50)
Nem dolgoztak hivatalos kutatóhelyen, nem vettek részt a tudományos minősítésben, nem voltak tagjai tudományos testületeknek, de a teljesítményük a magyar tudomány számára sokkal jelentősebb volt, mint sok mindenkié, aki akadémikus volt, aki osztályelnök volt, aki hasonló pozicíókat töltött be. De ezzel nem azt akarom mondani, hogy az akadémikusok között nem voltak és nincsenek hasonlóképpen jelentős, eredeti kutatók, de azért vegyük észre, hogy ami a tudomány – hogy úgy mondjam, ha szabad az angol kifejezést használnom – establishment-je Magyarországon, az nem feltétlenül azonos a tudománnyal. Ez a magyar tudományos szerveződés ugyanis, a magyar tudomány intézményrendszere még ma is sok tekintetben annak a szovjet modellnek az öröksége, amit Magyarország átvett a második világháború után, és aminek két sajátossága volt. Szó esett itt ma már erről más tekintetben.
Az egyik a tudományos életnek egy átfogó, hivatalos ellenőrzöttsége. Ez egy negatív sajátossága volt ennek a szovjet modellnek, és mi átvettük ezt is. De volt egy, a tudomány számára nagyon kényelmes sajátossága ennek a szovjet modellnek. Nevezetesen az, hogy a hivatalosan elfogadott tudomány privilegizált helyzetet élvezett a Szovjetunióban is, és egy privilegizált helyzetet élvezett egzisztenciális szempontból Magyarországon is. A tudományos kutatók meg a felsőoktatásban dolgozók valamilyen módon a nómenklatúra részei voltak abban az értelemben is, hogy tudományos állásba csak megfelelő jóváhagyással kerülhetett valaki, és ez bizony majdnem végig így volt a magyar puha szocializmusban is, tudjuk ezt jól.
Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy Magyarországon az ellenőrzöttség lazább volt, és egyre lazább volt a '60-as, '70-es, '80-as években. Az is kétségtelen, hogy a tudománynak, a társadalomtudománynak mindenekelőtt Magyarországon – megint hadd tegyem hozzá, nemcsak Magyarországon, a Szovjetunióban is, Lengyelországban is, más, egykori szocialista országokban – volt egyfajta kvázi politikai, kvázi közéleti jellege. A tudományos műhelyek, tudományos intézmények egy olyan társadalomban, ahol szabad politika nem volt, betöltöttek egy ahhoz hasonló, szinte politikai funkciót, mint amilyet a magyar történelemben korábban az irodalom töltött be.
Azért tartom fontosnak, hogy ezt megemlítsük, mert az az új helyzet, ami a magyar tudomány, mindenekelőtt a magyar társadalomtudomány számára a rendszerváltás nyomán kialakult, kettős következménnyel járt a magyar tudományra nézve. Egyfelől a magyar tudomány megszabadult azoktól a kötöttségektől – és ezt egyértelműen kimondhatjuk: megszabadult azoktól a kötöttségektől –, amelyek a szocializmus évtizedeiben jellemezték a helyzetét. Teljessé vált a kutatás – és tegyük hozzá: a publikálás – szabadsága. Semmi sem korlátozza a magyar kutatókat a saját eszükön és tűrőképességükön kívül, hogy azt találják ki, azt kutassák, azt és úgy tegyék közzé, amire képesek, de ugyanakkor elveszti, elvesztette a magyar társadalomtudomány, általában a magyar tudomány ezt a kvázi politikai funkcióját, mert kialakult a valódi politika, kialakultak a valódi, szabad közéleti intézmények, és azoknak a tudományos műhelyeknek – gondoljunk csak a Közgazdaságtudományi Intézetre, a Szociológiai Intézetre, a Pénzügykutató Intézetre, más tudományos műhelyeknek a '70-es, '80-as években játszott politikai szerepére – ez a szerepe megszűnt.
Ez – szerintem – egy jó dolog a társadalom egésze szempontjából, de a tudósok nem mindig örülnek ennek. Be kell őszintén vallanom önöknek, tisztelt képviselőtársaim, hogy az az érzésem, hogy ennek a határozati javaslatnak a 3. pontja tulajdonképpen egyfajta nosztalgiát tükröz az iránt a kvázi politikai funkció iránt, amit a magyar társadalomtudomány a korábbi évtizedekben betöltött. Mintha a magyar tudományosságnak kellene betöltenie egy olyan funkciót a magyar közéletben, amilyet valaha az irodalom is meg a társadalomtudomány is betöltött a '70-es, '80-as években, mintha ma is ezt kellene betöltenie, holott – szerintem – nem kell. Ezt a feladatot a valódi magyar politikai közéletnek kell betöltenie, aminek részesei lehetnek, támogatója lehet, hátteret adhat neki a tudomány is, pontosabban a tudosók, mert hiszen azt hinni, hogy a magyar tudosók, a magyar tudományos élet valami egységes választ tud kidolgozni korunk kérdéseire, szerintem illúzió, hiszen ahány tudós, annyiféle válasza van, vagy legalább eggyel több a kor kérdéseire. Tehát azt gondolom, hogy illúzió lenne fönntartani a megváltozott demokratikus magyar közéletben a tudománynak azt a funkcióját, amit a tudomány egy előző rendszerben, egy előző világban betöltött. Ez az egyik dolog, amiben a tudomány helyzete a mi új, szabad körülményeink között megváltozott, és ezt tudomásul kell venni.
De van egy másik dolog is, és ma erről esett több szó, és mindig erről esik több szó, az, hogy megváltozott a tudomány helyzete – természetesen pénzügyi szempontból. Abban a tekintetben is privilegizált helyzetben volt a tudomány a szocializmus évtizedeiben – mondom, nemcsak Magyarországon, a Szovjetunióban és másutt is –, hogy akinek a tudományos tevékenységét tudomásul vette a hatalom, annak a tudományos tevékenységét meg is finanszírozta a hatalom. Tehát igazán pénzügyi gondjai a tudományos életnek nem voltak az előző rendszerben; egyértelmű volt, hogy a tudomány finanszírozása állami feladat. A nyugati polgári társadalmakban ez sehol sincs így. Az államnak mindenütt van egy jelentős szerepe a tudomány finanszírozásában, de sehol sem kizárólagos a szerepe, hanem mindenütt különféle nem állami források játszanak igen jelentős szerepet. És ez nem egyszerűen valami civil társadalom, hanem a különféle alapítványok, jórészt a magángazdaság által táplált alapítványok jelentős szerepet játszanak a tudományos életben. Ez azért is jó, mert a tudomány nem függ olyan értelemben a politikától, az államtól, mint egy olyan társadalomban, ahol kizárólag az állam finanszírozza a tudományt.
Azt gondolom ezért, hogy egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy miközben fenn kell tartani az állam jelentős szerepét a tudomány finanszírozásában, emellett növekvő szerepet fognak játszani a nem állami források és a tudomány intézményrendszere sem maradhat olyan monolit, vagy kvázi monolit, majdnem egyfajta szabású, tehát olyan, hogy van egy Magyar Tudományos Akadémia, van a felsőoktatásban folyó kutatás, és ezzel szinte kész – hát voltak még az ágazati kutató intézetek... –, hanem az intézmény rendszerében is egy sokkal több lábon álló tudományra kell felkészülnünk. Ennek az első jelei már tapasztalhatók, hiszen létrejönnek olyan kutatóhelyek legalábbis, és remélhetőleg létre fog jönni sokkal több ilyen kutatóhely, amely az államtól függetlenül, a magyar költségvetéstől függetlenük tud kutatásokat, közte alapkutatásokat is működtetni, eltartani. Én tehát a policentrizmust nem tekintem bajnak. Itt a vitában mint valamiféle baj is került említésre, én ezt örvendetesnek tartom, ha ez megjelenik és fejlődik.
Azt szeretném mondani, hogy az az érzésem, hogy ezzel a fejlődési iránnyal nem eléggé vet számot érzésem szerint sem maga a beszámoló, sem az eddigiekben a vita. Csak egy apró példát mondjak. Nagyon sokat kesergünk azon, hogy mennek el a kutatók, hogy elszívódunk mint kutatók a magyar tudománytól. Ez persze igaz, de nincs a világnak olyan kis országa, amelyikben ez ne így lenne. De azért vegyük észre, hogy van egy ellentendencia is más kis országokban is, és megjelent már nálunk is. Létrejött egy Kollégium Budapest nevű intézmény, ami nemzetközi pénzekből Magyarországon tart fönn egy nemzetközi kutatóhelyet. Ha jól olvastam és elég figyelmesen olvastam, nem említi a beszámoló ezt a fejleményt, holott ez egy első megjelenése egy nagyon pozitív tendenciának, annak, hogy Magyarország részévé válik a tudomány nemzetközi vérkeringésének.
És ezzel eljutottam az utolsó ponthoz, amit szeretnék megemlíteni. Úgy gondolom, hogy szóba került ugyan, de sem a beszámolóban, sem a vitában nem eléggé a tudomány nemzetköziesedésének az irányzata.
(13.00)
Mintha az is elhangzott volna valamikor a vitában, egy ilyen nyelvi kérdés is, hogy magyar nyelven folyik tudomány. Azt gondolom, hogy amennyire az ember ismeri Európa kis országainak tudományos életét, ez a tudományos élet legalábbis kétnyelvű, a tudományos publikációk, egy holland, egy dán, egy finn kutató a maga publikációjának a többségét nem az anyanyelvén írja, hanem angolul. Na most, ez így van természettudomnyokban, társadalomtudományokban egyaránt.
A kutatók mozgása is minden irányú, nemzetközi. Nemcsak finnek meg hollandok, meg dánok mennek el dolgozni Amerikába, hanem amerikaiak is jönnek Európába, mert itt érzik úgy, hogy a maguk tudományos tevékenységét jobban tudják végezni, meg németek mennek Hollandiába, meg angolok mennek Franciaországba dolgozni, hosszú időre, tartósan. Ismerünk már olyan Magyarországon dolgozó, tartósan itt dolgozó holland meg amerikai kutatót is.
Vegyük észre, hogy a tudományos tevékenység egyre inkább internacionalizálódik. Ez jót tesz egy országnak, hasznos egy országnak. Része annak, hogy az ország részévé válik a modern világnak. Ezen nincs mit félni. Ez egy kétirányú utca. Noha a két irányba mozgó tömeg persze nem egyforma. Erre fel kell készülni. Fel kell készülni a nyelvtudásban, fel kell készülni a finanszírozásban, fel kell készülni az intézményrendszerekben.
Ezzel a néhány megjegyzéssel szerettem volna hozzájárulni ahhoz, hogy egy reális képet alkossunk azokról a tendenciákról, azokról az új tendenciákról, amelyek a magyar tudomány helyzetét, fejlődését napjainkban jellemzik. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)
