DR. BIHARI MIHÁLY
DR. BIHARI MIHÁLY
DR. BIHARI MIHÁLY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Valóban a mai napon, de bejelentettek, de nem okoz gondot, megkaptam a szót, köszönöm szépen.
Tisztelt Országgyűlés! A magyar tudomány helyzetét korábban főleg két tényező nehezítette. Az egyik az alulfinanszírozottság, évtizedes alulfinanszírozottság, a rossz gazdasági helyzet, és a romló gazdasági helyzet. A másik a politikai túldetermináció, ami egy kicsit eufemisztikus kifejezése annak, ami a tudomány és a politika között 40 éven keresztül volt.
A magyar tudomány felszabadult a politika túldeterminációja alól, a magyar tudomány visszatérhetett ahhoz a nyilvános diszkurzivitáshoz, ami a tudományosságnak az alapja és a tudományosságnak az éltetője és a tudományos megújulásnak a természetes eszköze. Nem szűnt meg viszont a másik tényezőnek a magyar tudományra nehezedő nyomása: a rossz, sőt, a romló gazdasági helyzetnek a magyar tudományt hihetetlen nehéz helyzetbe hozó hatása.
Azt gondolom, hogy a beszámoló, amely a magyar tudomány helyzetéről szól, és amit az Akadémia elnöke terjesztett elő és egészített ki, az írásos anyagot, korrekt és pontos beszámoló. Elhangzott itt ugyan a mai hozzászólások között is az, hogy mint általában a testületek által készített és testületeknek szánt anyagok természetesen annyi fésülésen mennek át, annyi igazításon mennek át, hogy olykor kiüresednek. Én nem tartom üresnek ezt az anyagot. Megmondom őszintén, hogy a tények sokszor önmagukért beszélnek, és a tényekből alapvető következtetésekre lehet jutni, például a GDP-ből a K+F-re jutó 0,4 százalékos arány önmagáért beszél, legalábbis mindazok számára, akik tudják jól, hogy ennek a tartós fönnmaradása, ahelyett, amit szintén az anyag tartalmaz, hogy a nemzetközileg elfogadott átlaghoz kellene igazítani a magyar tudománynak a finanszírozását a GDP-ből legalább 2 százalékra vagy 2 százalék körülire, annak teljesen nyilvánvaló, hogy ez a számadat azt mondja, hogy a magyar tudomány körülbelül egyötödrésznyi pénzeszközhöz jut, mint amihez jutnia kellene ahhoz, hogy a nemzetközi versenyben – hiszen valóban a tudomány internacionális volt, internacionális maradt, és még inkább internacionális lesz – a versenyt illetően is, tehát hogy ebben a versenyben talpon tudjon maradni, ahhoz ötszörösére kellene emelni a magyar tudományra jutó pénzeszközt. Nyilvánvalóan senki nem várja el azt, hogy egyik évről a másikra történjen meg ez az ötszörösre emelés, de hogy elinduljon valami, azt gondolom, hogy ez hihetetlenül fontos.
Hihetetlenül fontos az is, hogy a magyar tudományosságon belül ne csak az akadémiai kutatóhálózat, hanem a felsőoktatási kutatóhálózat és kutatások finanszírozása is gyorsuló ütemben történjen.
Az, amit Magyar Bálint miniszter úr ezzel kapcsolatban elmondott, én azt gondolom, hogy reményekre ad okot, és reményekre jogosít, mert a magyar felsőoktatáson belül tulajdonképpen kifejezetten tudományos célú, kifejezetten ilyen jellegű finanszírozás nem volt. A magyar felsőoktatáson belül folytatott kutatásokat az alapfinanszírozás részeként, bér-, költségvetési juttatásként, nem pedig elkülönült funkcionális és célorientált juttatásként biztosították 40 éven keresztül. Csak az elmúlt 5-6 évben indultak meg kifejezetten felsőoktatási kutatásokat fejlesztő finanszírozási pályázati akciók. Ez erősödik föl, remélhetőleg az új felsőoktatási törvény meghozza ezt a eredményt.
Arra a kérdésre, hogy vajon a magyar tudomány válságban van-e, én azt válaszolom, hogy nincs válságban, de válságos helyzetben van. Nincs belső válsága a tudománynak. Voltak olyan időszakok a tudomány fejlődésében, amikor az egész tudományos gondolkodás, például a paradigmák megmerevedése, a szemléletek megmerevedése, szervezeti kereteknek a megmerevedése, és a többi következtében, belső okok miatt került strukturális válságba. Szerintem nincs belső strukturális vagy funkcionális válságban a magyar tudomány, de válságos helyzetben van.
A válságos helyzetét a tudományon kívüli tényezők, elsősorban a gazdaságban kialakult helyzet, illetve a gazdasági válság okozza és idézi elő.
(13.20)
Ha részletezzük ezeket, akkor azt mondhatom, hogy megtalálhatók ezek az elemek, megtalálhatók abban az analízisben, amit a beszámoló is tartalmaz.
Én egy kicsit élesebbre szeretném fogalmazni és az összefoglalás igényével egy kicsit drámaibbá szeretném fogalmazni a magyar tudománynak a helyzetét, mert az én véleményem szerint drámai a magyar tudománynak a helyzete összességében.
Milyen okok következtében? Egyrészről súlyos évtizedes alulfinanszírozottság miatt. Nem a jelenlegi kormányzat, nem az elmúlt kormányzat, hanem évszázadok óta – de az elmúlt 40 vagy 50 évben is – a magyar tudományt alulfinanszírozták, ennek részeként a magyar felsőoktatást különösen alulfinanszírozták, akkor is, amikor kizárólagosan állami költségvetésből tartották fenn ezeket az intézményeket, és akkor is, a háború előtt, amikor volt magántőke, amely valamilyen módon részt vett az állami finanszírozás mellett a tudomány és a felsőoktatás finanszírozásában.
Ez az évtizedes alulfinanszírozottság ez enyhíthető, de ennek a hatásai nem szüntethetők meg egy kormányzati, két kormányzati vagy három kormányzati ciklus alatt, de valahol el kell dönteni, fel kell vállalni a felelősséget azért, hogy ezt az évtizedes alulfinanszírozottságot meg kell szüntetni. Megítélésem szerint nem most van itt ennek az ideje, jóval korábban volt. Elmondhatjuk minden kormányzat idején, hogy most már a legeslegutolsó időben van. Tehát a magyar tudomány első válságos vagy válságos körülményeket előidéző tényezője ez a tudományos kutatásoknak és az egész tudománynak az évtizedes alulfinanszírozottsága.
A másik, ami kirívó – és ez már az utóbbi 6-8 évnek a terméke – az az, hogy rendkívül alacsony a tudományoskutató-utánpótlást biztosító képessége és a tudományos utánpótlást megtartó képessége a magyar tudománynak. Elmondták többen hozzászólásaikban: 18 ezer forintos PhD-ösztöndíjjal embereket, csak két típusú embert lehet az egyetemeken benntartani, az egyik a megszállott, aki erre teszi fel az életét, és hajlandó vállalni a szegénységet; a másik pedig az, akinek a számára ez valóban legfeljebb jövedelem-kiegészítés, olyanok a családi körülményei, olyan a helyzete, hogy megengedheti magának, hogy havi 18 ezer forintból éljen egyetemi végzettség után további három évig, és a három év végén nem tudja, hogy milyen módon tud akár egyetemi, vagy akár kutatóintézeti helyen elhelyezkedni.
Ha ennek az esetleg 28-29 ezer forintra való emelése jelentős előrelépést jelent vagy hozhat magával, de a tudományos utánpótlásnak a feladatát, illetve a tudomány utánpótlás megtartó képességének az erősítését nem fogja megoldani. Ezzel függ össze az, hogy vészesen elöregedik a magyar tudományban dolgozóknak az életkora, bizonyos területeken ötven év feletti az átlagéletkor, hihetetlen gyorsan növekszik a tudomány területén az átlagéletkor, és ez a tudományos megújulást akadályozza.
Mert hiszen azt mindannyian tudjuk jól, hogy nem a szervezetek, nem a laboratóriumok, nem a számítógépes hálózat az, amely tudományt termel, hanem az a konkrét hús-vér személy, aki gondolkodó képességével valamilyen módon hozzájárul a tudomány fejlődéséhez.
A harmadik, bocsánat még ehhez; szintén az anyagra utalva, mutatva vagy kiemelve azt, hogy az anyag mennyire pontosan, korrekten kifejezi a drámai helyzetet, hiszen hozza azt a számadatot a beszámoló, hogy 45 ezerről 22 ezerre csökkent 1988 és 1994 között a teljes idejű tudományos kutatóknak, a dolgozóknak a létszáma a magyar tudomány keretein belül. Miközben növekedni kellett volna, vagy legalábbis meg kellett volna tartani az 1988-ban foglalkoztatott tudományos kutatókat a magyar tudományosság különböző helyein, eközben a felére csökkent. Hát ha ez a számadat nem drámai valaki számára, akkor már nem tudom, hogy a jelentés mely részét lehetne drámaibbá tenni. Nem a jelentés drámai, hanem a helyzet drámai.
A harmadik súlyos probléma, amely a magyar tudományosságot körülveszi, az a tudományos infrastruktúra állapota. Vannak olyan – főleg műszaki és természettudományi – laboratóriumok, amelyek alapvető elemi méréseket, elemi teszteléseket, elemi, a tudomány működéséhez szükséges folyamatokat nem tudnak végrehajtani. A humán tudományok a legolcsóbb tudományok, hiszen többnyire könyv, folyóirat, jegyzet, papír, illetve most már számítógép szükségeltetik hozzá. Ezért itt a tudományos infrastruktúrának a súlyos elmaradása vagy súlyos problémái nem jelentkeznek olyan drámaian, viszont a műszaki és a természettudományok területén a tudományos infrastruktúra állapota drámai és válságos.
Rendkívül rossz – ez is benne van az anyagban is, és többen a hozzászólók is érintették – a magyar tudósoknak a bérhelyzete. Egyszerűen példátlan. Évtizedek óta, de ez elmúlt évtizedben pedig különösen példátlanná vált az a megbecsültség, az a fizetési helyzet, ami a magyar tudományban van – elképesztő.
Elképesztő, hogy a nyomor szintjére süllyednek le 30-40. életévükre olyanok, akik 8-10 évet a tudományban dolgoznak, az értelmiségi lét elemi feltételeit nem tudják megteremteni maguk számára az értelmiségiek sem Magyarországon, vagy azoknak egy jelentős része, ezen belül a leginkább kvalifikált értelmiségi réteg a legkevésbé képes az értelmiségi lét elemi feltételeit önmaga számára megteremteni.
Úgy gondolom, hogy egy kiszámíthatatlan helyzetet fog előidézni, vagy legalábbis ma még nem lehet igazán tudni azt, hogy mi lesz a következménye annak az új rendszerű tudományos minősítésnek, ami a kandidátusi fokozat, a tudományok doktora fokozat eltörlésével és a PhD-fokozatra az egyetlen és egységes és megszerezhető fokozatra való áttérésre történt.
Ez nem külső ok, ez belső ok, ez a magyar tudomány belső problémája, nem is kívánok erről itt a parlamentben részletesen szólni, de ma még, megítélésem szerint, nem lehet egész pontosan kiszámítani, hogy milyen hatása lesz. Mert megszűnt az a húzóerő, amely a folyamatos tudományos kvalifikációt lett volna hivatott fenntartani, és ennek következtében innovatív, megújuló tudományos produkciókra és tudományos munkára tudná ösztökélni vagy kényszeríteni a tudományban dolgozókat.
Ennek még az elején vagyunk, tudom, ismerem, részese voltam ezeknek a vitáknak, legalább 15 éves ez a vita. Végül – megítélésem szerint – egy kicsit gyors kézzel végrehajtott és előre ki nem számítható eredményeket hozó változás következett be az egységes PhD-rendszerre áttérés. Nem lett végig gondolva, hogy ez miként fog hatni az egyetemi előrejutásra, a szakmai karrierekre, illetve hogy milyen húzóerőt jelentett a régi. Félreértés ne essék, én a régit elég élesen kritizáltam és elég sokszor azt az öt fokozatú, végül is öt fokozatú tudományos kvalifikációs rendszert, illetve a disszertációírásra kényszerítés rendszerét, nem gondoltam azonban, hogy egy ilyen rendszer fog bekövetkezni, amelynek a hatását és a tudományos gondolkodásra, a tudományos kvalifikáció folyamatos megújítására vonatkozó hatását nem látjuk előre.
Hihetetlenül leromlott a tudományos publikációnak a lehetősége. Elnök úr is – a Tudományos Akadémia elnöke – több helyen elmondotta, hogy gyakorlatilag katasztrofálissá vált a tudományos publikálás, összeesett a monográfiáknak, a nagyobb igényű könyveknek a megjelentetése. Nemcsak a reprezentatív, a nemzeti kultúrát hordozó, mint például az Új Magyar Nagylexikonnak a megjelentetése esett kútba és a többi, hanem a normál, a mindennapi tudományos fejlődés normális eszközeként megjelenő könyvek, füzetek, sorozatok publikálása és megjelentetése gyakorlatilag lehetetlenné vált, szinte nincs tudományos könyvkiadás.
Hihetetlenül összeszűkült a tudományos folyóiratok megjelenésének lehetősége, pár száz példányban lehet eladni tudományos folyóiratokat, félévenként vagy negyedévenként kerül egy-egy tudományos szakfolyóirat az elé a dilemma elé, hogy meg tud-e jelenni a következő szám, vagy nem tud megjelenni a következő szám. Márpedig mindannyian tudjuk jól, hogy a tudományt a nyilvános diskurzus, a nyilvános kommunikáció élteti, a nyilvános diskurzusnak pedig elengedhetetlen eszköze a tudományos könyvkiadás és a tudományos folyóiratokban a tudományos cikkeknek a megjelenése.
(13.30)
Ugyancsak megnehezült a tudományos információhoz hozzájutásnak a lehetősége. Egyrészt a publikálás, a gondolatok írott formában való megjelenésének a megnehezülése, illetve főleg a külföldön megjelent folyóiratokból, könyvekből való tájékozódás és információszerzés lehetősége. Tizedére esett vissza legtöbb helyen például a könyvrendelés, tizedére esett vissza legtöbb helyen például a folyóiratoknak a megrendelése, és mivel a közgyűjteményekben nincs meg az a számítógépes és sokszorosító kapacitás, amely lehetővé tenné azt, hogy mikrofilmről bármikor egy azonosító kártyával le tudjak hívni folyóiratcikkeket vagy könyvrészleteket vagy könyvekből akár fejezeteket, ennek következtében beszűkült az információhoz jutás. Megkésik az információhoz jutás, az információ naprakész megszerzésének a lehetősége hihetetlenül megnehezült.
Ez összefügg egyébként a magyar közgyűjtemények állapotával. A magyar közgyűjtemények működőképességük határán vannak, márpedig a magyar közgyűjteményeknek a tudományos információt kiszolgáló funkciójuk van, a könyvtáraknak, levéltáraknak és a többi. Az ő állapotuknak a romlása közvetve, de nagyon erőteljes hatással a tudományos információhoz jutás lehetőségét is nehezíti, és ezzel a magyar tudomány állapotát nehezíti.
Végül még egy nehézségről szólnék, aláhúzva azt, amit szintén a Tudományos Akadémia elnöke megemlített, más helyen pedig részletesen is kifejtett: olyan szétaprózottá vált a tudományos kutatások alapítványokon keresztül való finanszírozása, aminek következtében egy nagyon félreérthető és egy nagyon sajátos látszat alakult ki. Úgy tűnik, ha valaki egybeszámítja a tudományos kutatásokra szánt pályázati összegeket, hogy ez egy nagyon nagy összeg, vagy legalábbis jelentős összeg. Viszont hogyha a szétaprózottságot vesszük figyelembe és azt, hogy végül mi az az összeg, ami egy pályázat révén elnyerhető egy kutatáshoz, akkor az olyan hihetetlenül alacsony összeggé válik ennek a pályázati rendszernek a szétaprózottsága következtében, ami az igazi tudományos kutatást, fejlesztést és a tudományos fejlődést tulajdonképpen illuzórikussá teszi.
Néhány szót hadd szóljak azonban az eredményekről. És fontosnak tartom azt is, hogy a beszámoló is kitér azokra az új eredményekre is, amelyek a magyar tudományt jellemzik.
Az egyik nagyon fontos eredmény, hogy megteremtődtek – remélhetőleg stabilan – a Magyar Tudományos Akadémiának, a magyar felsőoktatásnak és szélesebben a magyar tudomány működésének a jogi feltételei. Magas szintű jogszabályokban megteremtődtek ezek a feltételek, még akkor is, hogyha jó néhánnyal kapcsolatban különböző szakmai és egyéb kritikák felvethetők, de végre megteremtődtek a jogi keretei és a jogi feltételei a magyar tudomány működésének. Kiszámíthatóbbakká váltak ennek következében a magyar tudománynak és a felsőoktatáson belül is a tudományos életnek a működése.
Rendkívül fontos volt a köztestületté válásuk, az akadémia autonómiájának, a felsőoktatás autonómiájának a megteremtése, az irányítási problémáknak a megoldása. Oldódóban van – és ezt is eredményeként szeretném említeni –, főleg bizonyos tudományterületeken az akadémiai kutatóhálózat és az egyetemek közötti áldatlan harc, sőt állóháború, amikor néhány területen ez odáig fajult – történettudományban, pszichológiában, közgazdaság-tudományban, elsősorban a társadalomtudományokban –, hogy akadémiai intézetben dolgozók nem tehették be a lábukat az egyetemekre vagy csak bizonyos típusú egyetemekre tehették be a lábukat. Ennek volt pozitív hatása is, mert ennek következtében például vidéki egyetemeken tanítottak olyan nagy hírű és nagy hatású, iskolateremtő képességű, egyéniségek, akik kutatóintézetekben voltak főállásban, és ezért megnőtt a vidéki egyetemeken az oktatásnak a színvonala. Sajnos azonban bizonyos területeken ez az állóháború évtizedeken keresztül fennmaradt.
Úgy látom, hogy oldottabbá vált ez, lényegesen oldódott, lényegesen szabadabbá vált a két terület, az akadémiai kutatóhálózat és a felsőoktatási intézmények között, nemcsak az ismereteknek, és a tudásnak, hanem a személyeknek is az áramlása és a személyeknek a kölcsönös kapcsolata. Sőt szervezeti keretei is megteremtődtek ennek a kapcsolatnak.
Hála istennek, megszűnt a tudomány ideológiai alapú politikai irányítása, a tudományos eredmények nyilvánosságra hozatalának a cenzurális kötöttsége vagy cenzúrázása. Ez hihetetlenül fontos. Ma már nem a politikai cenzúra, hanem a tudományos könyvkiadás és a folyóiratoknak a megjelenése az, illetve meg nem jelenése az, amely sajátos módon – idézőjelben – "cenzúrálja", késlelteti, illetve lehetetleníti a tudományos eredményeknek a tudományos közvéleménybe való beépülését és nyilvánosságra kerülését.
Lényegesen javult a külföldi ösztöndíjhoz jutás lehetősége. Ma már egyetemista korában megteheti a legtöbb, megfelelő idegen nyelvi tudással rendelkező egyetemista, hogy külföldön tanulmányokat folytasson részképzés keretében, és itt a tudományos területre vagy oktató pályára pályázók szinte mindegyike rendszeresen külföldre ki tud jutni a különböző ösztöndíjak révén. Még ha nem is mindig méltó körülmények között élhet, külföldön folytathat tanulmányokat.
Sajnos nagyon nagy a külföldön maradás. A tartós külföldön maradásnak az aránya, amikor már nem a tudományos kutatás érdekében, hanem egyszerűen egzisztenciális okok miatt maradnak külföldön ösztöndíjakat elnyert kutatók, meghosszabbítva olykor egyszerűen csak egzisztenciális okok miatt a külföldi tartózkodásukat, ami hát természetesen megnehezíti azt, hogy visszahozzák a fejükben azt a tudást, azt a tapasztalatot, amit a külföldi útjukon, vagy tanulmányaik során megszereztek.
Nagyon fontos előrelépésnek tartom azt, hogy a tudományos kutatások, az új tudományos eredményeknek az oktatott ismeretanyaggá való átalakulási folyamata felgyorsult. Magyarországon ez általában, átlagosan, évtizedeken keresztül négy-öt év volt. Tehát mikor már megjelent már publikációban valamilyen új tudományos eredmény, amíg az oktatott ismeretanyaggá vált, átlagosan ez négy év volt. Már a '80-as évek végére, a '90-es évek elejére ez két évre lecsökkent. Megítélésem szerint ma már majdnem "up-to-date" a tudományos ismeretté válásnak a lehetősége, új tudományos ismereteknek azonnal oktatott ismeretanyaggá való átalakítása. Ez végső soron az, ami igazán összekapcsolja a tudományos kutatást, a felső- és a közoktatást. Ez megítélésem szerint – az előbb elmondott politikai cenzúra, ideológiai korlátozottság megszűnése következtében – az egyik legfontosabb, a tudományt fejlesztő és a tudomány fejlődését elősegítő tényező. Nem ez, ma már a gazdasági feltételek, a tudományos publikációk lehetősége és az ezekhez való hozzájutás nehézsége az, amely ezt a folyamatot némileg még továbbra is lassítja.
Úgy gondolom, hogy a magyar államnak mindig is kötelessége volt és kitüntetett kötelessége marad a magyar tudomány fenntartása, a magyar tudomány működési feltételeinek a megteremtése.
Én egyetértek azzal, amiről Bauer Tamás beszélt, hogy hát nem feltétlenül csak az államnak vannak feladatai a tudományos feltételek – infrastrukturális és egyéb finanszírozási feltételek – megteremtésében, és hogy más országokban komoly példa van arra, hogy a tudományos kutatásokra jutó pénzeszközök 20-30, van, ahol 40 százaléka magánalapítványokból vagy magából a gazdálkodó szférából vagy a hadiiparból – nagyon sok helyen, ugye, a hadiiparból – adódik. Azt is tudjuk jól, hogy például azok a tudományok, amelyeknek valamilyen módon közvetett hadiipari jelentősége van, hihetetlen gyors infrastrukturális és hihetetlen gyors színvonalbeli fejlődésen mehetnek keresztül.
Magyarország erre nem számíthat. Mint ahogy nem számíthat gazdag mecénásokra, nagy alapítványokra, és nemigen számíthat a termelő szféra tudományt fejlesztő hatására sem. Ez nem azt jelenti, hogy semmilyen kapcsolat nincsen, de hogy minimális ez a kapcsolat és nagyon-nagyon lassan fog fejlődni, ez – megítélésem szerint – elég nyilvánvaló.
(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Ebből következik, hogy az államnak változatlanul kitüntetett kötelessége, kitüntetett felelőssége van a magyar tudomány feltételeinek, a magyar tudomány működéséhez szükséges feltételek megteremtése tekintetében.
Az, hogy először számol be a Magyar Tudományos Akadémia elnöke a tudomány egészének a helyzetéről a magyar parlamentben, azt gondolom, hogy ez fontos, ahogy Pokorni Zoltán képviselőtársam is mondotta.
(13.40)
Azt gondolom, hogy ennek a politikai jelentősége többek között az, hogy a magyar politikai vezetés vagy a magyar politikai elit szembesül a magyar tudomány helyzetével, és ha szembesül a magyar tudomány helyzetével, akkor – látva ezt a drámai állapotot – talán hajlandó drámai jelentőségű, drámai erejű döntéseket hozni.
Hangsúlyozni szeretném azt, hogy a magyar tudomány helyzetén a radikális változtatás nem egy kormány feladata, és hála istennek nem is az ellenzék és a kormánypárti képviselők közötti vitában kell hogy eldőljön. Vagy nem pártok közötti versengés tárgya kell hogy legyen, hogy ki tud szebb szavakat mondani a tudományról és ki tud ehhez képest ugyanakkor egyre kevesebbet teljesíteni. Hanem azt gondolom, hogy az egész magyar politikai elitnek a kötelessége, az egész magyar politikai vezetésnek a történelmi felelőssége az, hogy látva a magyar tudománynak ezt a drámai helyzetét, döntésekké, akaratokká képes-e változtatni ezt a felismerést vagy sem.
A magyar tudomány nem fogja tudni kihúzni magát abból a helyzetből, egy modern Münchhausen báróként, amiben van. Csak a politika. És ezen belül is az állam, nem kizárólag az állami finanszírozás, de az állami finanszírozáson keresztül lehet a magyar tudomány helyzetén javítani. Ez a felelőssége, és számomra ez a jelentősége ennek a beszámolónak, amit én a magam részéről igenis korrekt és igenis tartalmas, informatív anyagnak tartok, és elfogadásra mindenképpen javasolok.
Én elfogadásra javasolom az országgyűlési határozatot is, amit az oktatási, tudományos, ifjúsági és sportbizottság állított össze. Engem nem zavarnak azok a megállapítások, részben feladatokat, célokat megfogalmazó megállapítások, amelyek itt vannak. Én sem értettem félre a 3. pontot olyképpen, hogy a tudománynak valamilyen közvetlenül a politikát kiszolgáló szerepet kellene betölteni, amit 40 éven keresztül elvártak tőle, de soha nem engedtek, hogy megtegye; hiszen a tudomány a diszkurzivitás, az ismerettermelésnek az alrendszere, a politika pedig az akaratképzésnek az alrendszere, és természetesen a kettő funkcióját, a két funkciót nem lehet és nem is kívánatos felcserélni.
Két dolgot hadd kifogásoljak én is az anyagból. A 2. pont – úgy ahogyan Rab Károly képviselőtársam is mondta – a 2. pontnak a második mondata, amely úgy szól, hogy "Különösen fontos a tudomány szerepe a polgárosulás korában", azt gondolom, hogy nem szabadna, hogy benne maradjon egy ilyen kifejezés a magyar tudomány helyzetéről szóló országgyűlési határozati javaslatban.
A másik, ugyancsak nyelvi, stiláris kifogás a 3. pont első mondatához kötődik, amely úgy szól, hogy "Az Országgyűlés egyetért azzal, hogy a magyar tudományosság vállalkozik ..." Nem a "magyar tudományosság", hanem a "magyar tudomány" vállalkozik vagy kell hogy vállalkozzon valamire. Ezek, azt gondolom, javíthatók, és talán megérdemli a magyar tudomány, hogy nyelvileg egy kicsit pontosabb fogalmakkal fogadjon el egy országgyűlési határozatot a magyar Országgyűlés. Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiból.)
