DR. GLATZ FERENC
DR. GLATZ FERENC
DR. GLATZ FERENC, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! "Tisztelt Jegyzőkönyv!" Hiszen a vita kezdetéhez képest nagyon megfogyatkoztak a képviselő hölgyek és urak. Szeretnék négy megjegyzést fűzni, nem válaszként, hanem a továbbgondolkodási készségünket jelezve az Országgyűlés jelen lévő képviselőinek.
Az első megjegyzésem a beszámolóra vonatkozik, és azzal kíván néhány mondatban foglalkozni, amelyet itt Rott Nándor, Fekete, Bretter, Rab Károly, Kulin és más képviselő hölgyek és urak – Dobos Krisztina – a beszámoló jellegére tettek.
Ez a beszámoló az első beszámoló összes hibáit magán hordja. Ha összehasonlítom a francia parlament, az osztrák parlament, a spanyol vagy a svájci gyűlés részére készült beszámolókkal, ez a beszámoló részletesebb annál, ez a beszámoló talán szétfolyóbb annál. De hadd mondjak egy előnyt is: ez a beszámoló elemzőbb az említett nyugat-európai beszámolóknál. És azért elemzőbb – megítélésem szerint –, néhányan esetleg nem voltak itt, amikor bevezetőmben ezt kiemeltem, mert ezt a beszámolót nem a végrehajtó hatalom, nem a tárca készítette, hanem egy autonóm testület képviselői készítették. És egyetértek azokkal a képviselő hölgyekkel és urakkal, akik még "kritikaibb" hangvételt kértek számon a beszámolón – itt nemcsak az ellenzék, hanem akár a kormánypárti oldalon ülő képviselőkre is utalhatok.
Szeretném azt is rögvest tisztázni, hogy a beszámoló műfaját mi magunk is nagyon nehezen alakítottuk ki, pontosabban elődeink. Hiszen a törvény értelmében az Akadémiának kétévenként be kell számolni az Akadémiáról, illetve a magyar tudomány egészéről, és évente be kell számolnia a kormánynak.
Hol legyen a műfaji különbség, a tematikai különbség a két típusú beszámoló között? Szeretném elmondani, tisztelt képviselők, hogy önök most már 6 éve, mi tulajdonképpen 1,5-2 éve gyakoroljuk csak a demokráciának ezt a formáját, így tehát minden olyan kritikai észrevételt, amely a jellegre vonatkozott, külön örömmel vettem.
Szeretném ugyanakkor azt is elmondani, hogy ami a tudomány helyét illeti a beszámoló egész szövegezésében, én abbahagynám már az atyáink vagy az atyáink ellenségei elleni harcot, és nem a szovjet korszakra és a többire utalnék. A tudomány helyét – megmondom őszintén – az én tájékozódásomban vagy a jelentés készítőjének a tájékozódásában azon országoknak a helyzete adta és politikája adta, tudománypolitikája adta, amelyik az elmúlt években, vagy az elmúlt évtizedekben eredményes kitörést tudtak végrehajtani éppen a tudomány kiemelt helyzetét tartva szem előtt a tudomány segítségével.
Meg vagyok arról győződve, de ez egy vitakérdés természetesen, hogy a tudomány helyzetének a megállapítását – akár a költségvetésen vagy államháztartáson belül, de akár csak a társadalmi-politikai megbecsülés szintjén is – megítélésem szerint ezeknek a különböző, a világ különböző részéről – és itt a vitában is idézett különböző részéről – vehető információknak a birtokában kell megtenni.
Ugyancsak egy, a beszámoló jellegéhez fűződő megjegyzésem az, hogy néha úgy veszem észre, hogy nincsenek pontos adataink, nincsenek pontos információink az Akadémia és a magyar tudomány viszonyáról. Nem az a helyzet ma már, mint ezelőtt 30 vagy 40 esztendővel volt, hogy van egy Akadémia, amelyik végrehajtó hatalmi jogosítványokkal is rendelkezik, és van egy tudománypolitikát "csináló" minisztérium és kormányzat, és hogy a kettő egymással szemben állna.
Ne felejtsük el, hogy annak a köztestületnek, amelynek én vagyok az elnöke, az akadémikusi tagoknak több mint a 70 százaléka egyetemen dolgozó akadémikus. Az Akadémia tehát nem úgy oszlik meg, hogy Akadémia és kormányzat, Akadémia és minisztérium, a Magyar Tudományos Akadémia – 1994 óta is törvénybe fektetetten – a magyar tudomány első számú köztestülete. Ott kellett volna – nyilván 1994-ben akkor – ezeket a kérdéseket tisztázni, amikor fölhatalmazták erre az Akadémiát, erre a beszámolóra, vagy nem.
Én úgy gondolom, hogy az, amit itt Bretter képviselő úr – akinek különben a rendkívüli aktivitása és pozitív értelmű, előre vivő aktivitása bizottsági üléseken is világossá vált előttem – jól fogalmazott meg, hogy végül is a Magyar Tudományos Akadémia mint autonómia készíti ezt a beszámolót, de a Magyar Tudományos Akadémia ilyen értelemben, mint köztestület, valóban egy, ha úgy tetszik, új modellt is valósít meg, és valóban el kell döntenie, hogy most már a kormánytól eltávolodva – ahogy ő fogalmazta – nem csúszik-e be vajon a parlament alá, amelynek itt előnyeit és hátrányait is természetesen láthatjuk.
Én a magam részéről, ez az egyéni véleményem, mint elnök arra törekszem, hogy mindenképpen az Országgyűlés felé, nem a végrehajtó hatalom felé irányítsam a tudomány hajóját, és a beszámolási kötelezettségtől kezdve a különböző felhatalmazásokat is az Országgyűléstől szeretnénk megkapni, és nem a végrehajtó hatalomtól.
A második megjegyzésem az a tudomány, tudománypolitikával kapcsolatos. 1927-ben készítette el a magyar állam az első áttekintését a magyar tudományról gróf Klebelsberg Kunó és Magyary Zoltán közös ösztönzésére, amelynek eredményeként jelent meg a Magyar tudománypolitika című alapvető munka, megfogalmazva az állam kötelezettségeit, megfogalmazva azokat az alapelveket, amelyeket – a szintén itt lefektetett intézményrendszer finanszírozásában – az állam felvállal.
Ez a munka alapvetően 1945-ig, illetve 1948-ig határozta meg a magyar tudomány működésének az alapelveit. Korszerű munka volt, mert ez a korszak Európában végül is az államtudományban való részvételének első megfogalmazási korszaka volt. 1969-ben készültek el az MSZMP KB tudománypolitikai irányelvei, amelyek igyekeztek a szovjet rendszer konszolidációs törekvéseihez igazítani tudományos preferenciákat, intézményeket.
Nagyon jól tudjuk, hogy ez egyrészt korszerű volt, hiszen az űrkutatás fellendülése idején nem helytelenül fogalmazott meg – függetlenül a rendszertől – preferenciákat, ugyanakkor nagyon jól tudjuk, hogy ezt állandóan újra és újra kellett vizsgálni, mert nem tudta a helyzetet konszolidálni.
Én úgy gondolom, hogy ma, 1996-97-ben, amikor – ahogy mondottam – a rendszerváltás szerintem megfordíthatatlanná vált már, itt az ideje, hogy megfogalmazzuk az új nemzetközi környezetben, az új piacgazdaságban és az új politikai rendszerben a magyar tudomány mozgásterét.
Ezért tettem én arra javaslatot, hogy készüljön egy ilyen áttekintés, melynek címe lehetne: "A magyar tudomány az ezredfordulón", és tettem arra javaslatot, hogy ezt mi korábban, 1927-ben az állam; 1969-ben egy párt; most, 1996-97-ben egy autonómia, a Magyar Tudományos Akadémia készítse elő. Természetesen minden olyan intézmény, MKM, OMFB, Rektori Konferencia, OTKA és a többi részvételével, akik tevékenyek a magyar tudomány területén.
Úgy gondolom, hogy azok a kérdéskörök, melyekkel itt most nem kívánok foglalkozni, de amelyek tudományos utánpótlás, finanszírozás, az egész szerkezet, a helyzetkép tudomány megbecsülése és a többi, prioritások címen itt szóba kerültek, végül is egy ilyen áttekintésben kerülhetne megtárgyalásra. És azt tartanám helyesnek a magam részéről – köszönöm, hogy mind az oktatási, tudományos, mind a kulturális és sajtóbizottság ezzel egyetértett –, hogy ez a bizonyos helyzetkép ne a kormány elé kerüljön, ne a kormány legyen a megbízó ebben az esetben, hanem az Országgyűlés.
Szeretnék azért egy-két mondattal még itt foglalkozni, a képviselő hölgyeket és urakat erősen foglalkoztató kérdésekről. Tudományos utánpótlás. Tudomásul kell venni: nemcsak az a baj, hogy "elszívják az agyat", vagy elmennek a fiatalabb kutatóink Münchenbe vagy máshova, jobb laboratóriumi körülmények közé, hiszen a tudomány nemzetköziesedik.
Teljes mértékben egyetértek Bauer Tamás képviselő úrral, ha itt lett volna, hallotta volna az én expozémban, milyen erősen kiemeltem ezt. Itt volt? (Bauer Tamás jelzi, hogy nem volt itt a bevezetőnél.) Akkor megismétlem. (Bauer Tamás: Megköszönöm.) Ugyanakkor viszont azt is szeretném elmondani, hogy ez a nemzetköziesedés nem tűr nemzeti határokat.
(14.00)
Ezért én nem is beszélek soha nemzeti tudományokról. De igenis beszélek nemzeti tudományosságról, hiszen a tudományoknak, bármilyen szakmáról beszéljek is, matematikának, fizikának éppen úgy vannak nemzeti funkciói a nemzeti anyanyelv kiművelésében, matematika-, fizika-anyanyelv, ennek az oktatásban és a többi, mint ahogy megvannak az úgynevezett, énáltalam különben nem így mondott, nemzeti tudományoknak, vagyis azoknak – gondolom, itt a képviselő urak erre értették –, amelyek a Kárpát-medence növénytakarójával, földkincseivel és embertakarójával foglalkoznak, és teljes mértékben egyetértek itt azokkal, akik azt mondják, ezt helyettünk sem Massachusettsben, sehol nem fogják vizsgálni. Ezeket minekünk igenis valami módon preferálni kell.
Ugyanakkor azt is szeretném elmondani, erre már tettem szóban javaslatot, sőt le is írtam a tudománypolitikai ezredfordulós helyzetkép indító-tanulmányában, hogy ahogy a minisztérium joggal és szerintem nagyon bölcsen posztdoktori ösztöndíjakról beszél, én a magam részéről egy olyan Bolyai-ösztöndíjrendszert javaslok, amelyik a PhD három éve után, de az akadémiai doktori fokozat elnyerése előtt álló kutatói nemzedéknek az itthon tartása és megtartása mellett szól.
Szeretném azt is elmondani, hogy ugyanakkor az agyelszívás egy világjelenség, és ha nem is tartom tragikusnak, de azt tartom tragikusnak, hogy nincs egy brain regain, egy visszanyerése az agynak. Ezért is javasoltam azt ezekben az úgynevezett stratégiai kérdések között, hogy jöjjön létre a Domus Hungarica, amire vonatkozóan van már a Művelődési és Közoktatási Minisztériummal egy megállapodásunk. Kérem, ezt sem mi találtuk ki, ez egy kínai minta, amikor a kínaiak hatalmas pénzösszegeket fordítanak arra, hogy a világban szétszóródott kínai származású vagy magukat kínainak is identifikáló vagy Kínával foglalkozó tudósok számára otthon ösztöndíjakat adnak, házat, szállást és a többi biztosítanak. A Domus Hungaricát, remélem, hogy még ebben az évben át tudjuk adni ilyen értelemben a tudományos közösségnek.
A legtöbb vitát a finanszírozás kérdése váltotta ki. Nem kívánok a ráfordítás arányával, a GDP-nek a megfelelő százalékos arányával foglalkozni. Az én kutatásaim szerint is alapvetően a szocialista országokban az állami ipar elhalása és az állami ipar megszűnte az, amelyik tulajdonképpen az állami kutatóintézeteket e lehetetlen helyzetbe hozza.
Az Országgyűlés nagyon jó, hogy ezzel foglalkozik, mert ha ezzel foglalkozott volna a privatizációs törvények előtt, akkor legalább foglalkozott volna azzal is, hogy lehet-e a privatizáció során például olyan kikötéseket alkalmazni, amelyek a K+F szféra részbeni finanszírozására itt helyben kötelezik a vállalkozót, vagy nem lehet. Lehet, hogy egyiknek van igaza, lehet, a másiknak. A baj az volt, és szerintem ma is az, hogy nincs koncepcionális vita erről a kérdésről.
Meg kell azt is mondanom, hogy az állami források, ahogy ezt Orosz István mondta, nemcsak a gazdaság periódusában kell és nem is elsősorban akkor kell a tudomány finanszírozásával foglalkozni (Sic!). Én úgy látom, hogy azok a képviselő urak, akik itt erről beszéltek, világosan megfogalmazták: amíg nem állnak rendelkezésre a privát és a vállalkozásból származó források, addig az államnak kell vállalni kötelezettséget. A kérdés az, mondtam a bevezetőmben, hogy milyen téren, mennyit és milyen mértékben. Ez is végül is egy ilyen tudománypolitikai áttekintés esetén, megítélésem szerint, alapvetően megválaszolásra kerül.
Ugyanakkor azt is el kell mondanom, és ennek a beszámolónak az elkészítését nehezítette, hogy semmiféle áttekintése nincs ma Magyarországon senkinek arról, hogy a költségvetésből és az államháztartásból mit finanszírozunk. Szétfinanszírozzuk a tudományt, ugyanúgy, ahogy szerintem más területeket is, de nem tudjuk pontosan, hogy melyik alapból, melyik alapítványból, nem is alapítványból, akár közalapítványból, hogy a költségvetésből mit hogyan finanszírozunk. Ez a mi hibánk is.
Éppen ezért javasoltuk azt, hogy készüljön egy központi nyilvántartás, még egyszer hangsúlyozom, a költségvetésből és az államháztartásból a tudományba folyó pénzekre, hogy világosan lássuk, mit, mennyire, hol finanszírozunk. Az elaprózottság az egyik legnagyobb veszély, a koncepcionális és koncepcionálatlanságnak tulajdonképpen a veszélye a tudományfinanszírozásban. Nem lehet háztájiban eredményesen traktort készíteni, ezt vegyük tudomásul. Ha azért nincs kész, kérem, a Magyar Történeti Atlasz, pedig lehet, hogy egyesek nem szeretik, hogy így volt, mások szeretik, mégiscsak a magyar állam volt az, amelyik a Kárpát-medencében ezen a területen itt létezett, és ez akárhogy is, bennünket kötelez arra, hogy a ma Kárpát-medence történeti atlaszát elkészítsük. Azért nincs meg, mert egy ilyen. történeti atlasznak az elkészítése több mint 200 millió forint a mi számításunk szerint, és legalább hat-nyolc évi szorgalmas munka. De hogyha én elmegyek Soroshoz, elmegyek a Pro Kultúrához és az OTKA-hoz, és kapok innen 500 ezer forintot, onnan egy millió forintot, amonnan 800 ezer forintot, akkor azt a kicsiny kis történeti atlaszt tudom megcsinálni, amelyet kiszenvedtünk magunkból az Akadémián az utóbbi években.
Tehát végül is a pályázatot összetévesztjük, az eszközt a céllal. A pályázat nem csoda. Nem csodaeszköz, és nem old meg még önmagában semmit. Világosan meg kell határozni a célokat. Úgy gondolom, a millecentenáriumból is le tudjuk majd Magyar Bálint barátommal vonni a következtetéseket a parlamentben néhány napon belül. Világosan meg kell határozni a célokat, és világosan meg kell határozni azt is, hogy mit milyen módon szabad és kell finanszírozni. Tökéletes a zavar az alapfinanszírozás, a feladat- és a projektfinanszírozásba. Projektfinanszírozásokkal nem lehet alapfunkciókat finanszírozni. Az egyrészt a kutatóhelyek, tanszékek, intézetek teljes vezethetetlenségét, koordinálatlanságát idézi elő, és ugyanakkor nagyon jól tudjuk, hogy válságról válságra vezet.
Ilyen értelemben meg kell mondanom, hogy önkritikát kell gyakorolnia a tudományos szférának. Nekem az a véleményem, hogy a tudományban a rendszerváltás nem fejeződött be, mert a tudományban a rendszerváltás éppen ezeknek az új piaci környezetekben jelentkező kérdéseknek a végiggondolását jelenti, és a következő évek egyik legdöntőbb feladata lesz.
Teljes mértékben egyetértek a szerkezetet érintő kritikai megjegyzésekkel. Úgy gondolom, hogy a bizottságok, mind az oktatási, tudományos, mind a kulturális, sajtóbizottság is jól foglalt állást, amikor szinte kötelezni akar bennünket, hogy a kutatást az oktatással közelítsük, és én úgy gondolom, hogy a felsőoktatási törvény módosított formája erre lehetőségeket tartalmaz, és ezeket gazdaságon belül, az autonómiák egymáshoz közelítését, erőltetni is fogjuk.
Szeretném azt is megmondani, hogy a tudomány megbecsülésére tett, képviselők részéről elhangzott mondatok természetesen nagyon jólesnek, nemcsak a Tudományos Akadémia elnökének, de általában az egyszerű kutatónak is. De egyet szeretnék elmondani. Nem értek azzal egyet, hogy a tudomány bármiféle pecsétrakó szervezet vagy intézmény legyen. Mi elmondjuk a magunk álláspontját, és védjük a szakmai normákat és a céhes becsületeket. De egyetértek azokkal a képviselőkkel, akik fölszólalnak és azt mondják, hogy nagyon sokszor éppen a pecsétrakó funkciója miatt a tudománynak kiszorulnak érdekes elgondolások, kiszorulnak új felfedezések a hivatalos tudományosságból. Ilyen értelemben nem tartanám helyesnek, ha mi állandóan a paratudományok elleni harcot tekintenénk a fő feladatunknak, a mi fő feladatunk a tudományosság képviselete, és annak minél szélesebb körben való képviselete. Ismét önkritika: nemcsak Magyarországon, de a világ szinte minden részén képtelenek a tudósok közérthetően és világosan megfogalmazni kutatási eredményeiket és kutatási céljaikat.
Bretter képviselő úr rendkívül szellemesen idézett előbb a nátrium-oxigénnek vagy nitrogén, nem tudom, mit megkötő jellegéről, azt a bizonyos mondatot, amit én sem tudnék elismételni. Önkritikusan kell megállapítani: ez a megközelítés jellemző az egész XX. századvégi tudományosságra. Elfelejtjük azt, hogy egy piacgazdaságban igenis az adófizető polgár előtt világossá kell tenni, hogy mi haszna van annak, amit mi csinálunk. Nem olyan értelemben, hogy holnap mennyivel lesz fehérebb a kenyér ennek következtében, de akár a mi öntörvényi munkánknak az értelmét is meg kell tudni világítani.
Szeretném azt is jelezni, hogy a Tudománypolitikai Kollégiumnak beterjesztettem egy olyan javaslatot mint Akadémia elnöke, hogy az Országgyűlés felé továbbítsa javaslatunkat: az Országgyűlés nyilvánítsa november 3-át, a Magyar Tudományos Akadémia megalapításának napját a Magyar Tudomány Napjává, amikor is az Országgyűlésben elhangozhatna a magyar tudományról a beszámoló, ahogy itt néhányan megjegyezték, nem biztos, hogy szükséges volna akkor különböző bizottsági üléseket rendezni, és amikor a tudományos műhelyek, ahogy ez Franciaországban van, Angliában van, megnyílnának a széles közönség felé.
(14.10)
Úgy gondolom, hogy az a bizonyos társadalmi megbecsülés, amiről itt beszéltek a képviselő hölgyek és urak, mindenképpen melengeti a lelkét nemcsak az Akadémia elnökének, de minden tudományos kutatónak. És itt szeretném azt is elmondani, külön örömömre szolgált az eddig meglátogatott hat párt vitáin, hogy nem ellenzéki és kormánypárti tisztviselők vagy képviselők vitatkoztak egymással, hanem nagyon reálisan mindig is a magyar tudományról vitatkoztak. Ez a politikai demokrácia, meg kell mondanom, egy olyan foka, amit talán a tévénéző, aki csak a cirkuszokat látja, talán nem is hiszi el, hogy valóban így is működik a demokrácia már Magyarországon.
A harmadik megjegyzésem a stratégiát illeti, és ami a határozati javaslatok – ha jól emlékszem – 3. pontjáról szól. Nem a szovjet rendszerből indultunk ki, amikor ezt szóvá tettük. Szó sincs erről a szovjet rendszerről. Mi olyan példákból indultunk ki, amelyek Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban bevettek. Hogy ugyanis az adminisztráció, illetve a szenátus fölkér tudós közösséget bizonyos, az adott terület, például az amerikai kontinens stratégiai problémáit érintő kérdések állítására és megválaszolására. Így született a híres Global 2000, ami végül is először fogalmazza meg a '80-as években már azt, hogy mire várhat például az Egyesült Államok az élelem-előállítástól kezdve a különböző kulturális technikai kihívások terén.
Meg vagyok arról győződve, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának feladata az, hogy ilyen típusú feladatot elvállaljon, nem kormánymegbízásban, szeretném ismét mondani, ahogy a bevezetőmben is mondtam, nem a végrehajtó hatalomhoz vinni az ilyen típusú stratégiai elképzelések tárgyalásását, hanem az Országgyűléshez és a társadalomhoz. Ez a bizonyos stratégiai kísérlet is, nem vagyok benne biztos, ahogy a bevezetőmben mondtam, hogy képes erre a magyar tudós társadalom. De úgy gondolom, ha ezt a kísérletet nem tesszük meg, mulasztást végzünk.
Végül negyedik megjegyzésem: az Akadémia, a kormány, az Országgyűlés viszonyáról. Teljesen jogosak az elsősorban Bretter képviselő úr által tett megjegyzések. Az én megítélésem szerint, és remélem, hogy a tudománypolitikáról szóló helyzetképben tudunk erről majd még vitatkozni, az én megítélésem szerint, ismétlem, a tudománynak nincs szüksége irányításra. A tudomány autonómiák összessége legyen, de koordinált autonómiák összessége legyen, nem a tudományos munkát, hanem a tudományos intézeteket koordinált autonómiák összessége. És hogy a végrehajtó hatalom vagy az Országgyűlés mennyiben és hogyan szóljon ebbe bele, semmiképpen nem hiszem, és senki nem hiszi ma már, hogy bele kellene szólni a folyamatba.
Az inputnál határozzák meg ebben a Házban, hogy mi az a bizonyos feladatrendszer, amire pénzt ad az adófizető polgár pénzéből az Országgyűlés, és ami eddig nem szokásos, és furcsa, hogy ezt most épp az Akadémia elnöke mondja, legyenek szívesek mérni is az outputnál, tehát kérjék is ezt számon. De ezt az autonómiát, úgy gondolom, világosan meg kell fogalmazni, ezért is köszönöm azt a javaslatpontot, amelyik arról szól, hogy a tudományt érintő bizonyos törvényeket még ebben a parlamenti ciklusban lehetőleg felül kell vizsgálni.
Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Köszönöm a figyelmüket, és még egyszer szeretném elmondani, hogy magam, aki az elmúlt években távol él a politikától, többet tud talán a nyugati politikai rendszerek működéséről, mint aki hazaér és csak a televízióból és a sajtóból látja a parlament működését, meg kell mondanom, mint adófizető állampolgárnak a mai nap után sokkal pozitívabb képem van e parlamenti munkáról a kis létszám ellenére, mint korábban volt, mert teljesen világossá vált, hogy vannak olyan téma- és vannak olyan kérdéskörök, amelyekben a napi pártpolitikai harcoktól magukat a képviselők függetleníteni tudják. Ezt, mivel soha nem vágyom ide, ezekbe a padokba, engedjék meg, hogy mint kívülálló itt most önöket szembe dicsérjem. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
