DR. ROTT NÁNDOR
DR. ROTT NÁNDOR
DR. ROTT NÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Igen tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Szeretném rögtön az elején kétfelé választani a felszólalásomat. Az egyikben szeretném megköszönni Glatz Ferenc elnök úrnak az előadását és a referátumát, amit én nagyon korrektnek és rendkívül elfogadhatónak tartok. Ezt azért tartottam szükségesnek előrebocsátani, mert magának a Tudományos Akadémiának a beszámolójával kapcsolatban komoly fenntartásaim vannak. Ezeket a kételyeimet szeretném most önökkel megosztani.
Ez a beszámoló erőteljesen visszatekintő jellegű, és itt én azt hiszem, hogy olyan apologetikus célokat is szolgál, amelyek szerintem nem hiszem, hogy méltók a Tudományos Akadémiához. Szó szerint fogok idézni. A 28. oldalon azt írja a beszámoló – idézem: "A Magyar Tudományos Akadémia kitüntetett helyet foglal el a hazai tudományos életben, hagyományai az elmúlt 50 évben is élvezett viszonylagos védettsége ..." – és utána folytatódik.
Miután ma 1996-ot írunk, az 50 év 1946-ig nyúlik vissza. Hogy ezalatt a Magyar Tudományos Akadémia viszonylagos védettséget élvezett volna – én elnézést kérek az elnök úrtól, tudom, hogy ezt nem ő írta, hanem egy bizottság –, ez történelemhamisítás. Ha jól emlékszem, 1947-ben vagy '48-ban, az akkori Tudományos Akadémia nemzetközi hírű, és nemzetközileg elismert tudósainak sorát zárták ki. Köztük csak egyet, az én megboldogult professzoromat, Moór Gyulát emelem ki, aki kora Európájának az egyik elismert jogfilozófusa volt, és aki részt vett az ellenállási mozgalomban, és az 1946. évi nemzetgyűlésnek tagja volt. Mégpedig azok közé a kiemelkedő tudósok közé tartozott, akiket maga a nemzetgyűlés választott meg.
Tehát azokat az időket, amikor ezektől a tudósoktól tisztogatták meg az Akadémiát – most már nem emlékszem, hogy vagy '48-ban vagy '49-ben, lehet, hogy '50-ben –, de hogy ezeket az éveket, az elmúlt 50 évet, ezt a viszonylatos védettség korának nevezzük, ez egy akadémiai kiadványban olyan történelmi, történetírói pontatlanság, ami teljességgel megengedhetetlen.
De ugyanezek az apologetikus elemek számtalan helyen előfordulnak ebben a beszámolóban.
(11.50)
Ismét idézek, a 62. oldalról: "Leginkább a társadalomtudományok viselték magukon az ideológiai-politikai nyomás és az adminisztratív beavatkozás kézjegyét, jóllehet, ez nem azonos módon érintette az egyes szaktudományokat." Ez megint egy eltérés a történelmi valóságtól. Nagyon jól emlékszünk, hogy nemcsak a társadalomtudományokat, hanem a természettudományokat is hasonló diszkrimináció érte az 1950-es években, de ez áthúzódott még a '60-as évekre is, amikor egyes biológiai kutatási irányokat diszkrimináltak, eltüntettek, amikor a Micsurin-féle kísérletekre milliókat költöttek. El kell mondanom önöknek ezt, hogy igaz, nem igaz, ezt nem tudom, de mindenesetre anekdótának nem rossz, hogy a Gödöllői Agrártudományi Egyetem környékén ávósok őriztek egy kísérleti telepet, ahol szorgosan vágták le nyúlgenerációknak a fülét, hogy bebizonyítsák, hogy majd nem tudom hányadik generáció emiatt a beavatkozás miatt fül nélkül fog megszületni. De ugyanígy telepítettek citromfákat és citromligeteket, tehát nem igaz, egyszerűen nem igaz, hogy más tudományágakat nem érintett ez a diszkrimináció.
Egy további ilyen apologetikus eleme ennek a beszámolónak az, amikor azt írja, megint idézem, ez pedig a 63. oldal: "A rendszerváltás előkészítésében és kivitelezésében jelentős szerepet játszott a társadalomtudományi értelmiség, tekintet nélkül korábbi és jelenlegi politikai elkötelezettségére." Ugyanezen az oldalon egy további idézet: "A rendszerváltás nem érte készületlenül a magyar társadalomtudományt, jóllehet mind az egyes tudományágakban, mind az egyéni életpályákban merőben más módon fonódtak össze a folyamatosságok és szakadások."
Ez megint a tényleges helyzetnek egy – elnézést kérek – elkenése. Én abban az időben, az 1970-es évek elején az Akadémia egyik kutatóintézetében dolgoztam másodállásban. Három könyvem jelent meg az Akadémiai Kiadónál abban az időben, három tanulmánykötetem. Mind a három tulajdonképpen tényfeltáró jellegű volt. Az egyik az olasz, a másik az angol beruházási rendszerről, a harmadik pedig a tőkés vállalatok bizonyos rendszereiről. Kérem szépen, ezeket titkosították, ezeket az Akadémiai Kiadónál megjelent könyveket, nem tudom, hogy ez újabban fölszabadult-e, könyvtárakban csak szolgálati használatra és különböző papírokra lehetett ezeket kiadni. Tehát az, hogy itt a diszkrimináció, illetőleg bizonyos tudományos eredményeknek a közzététele mennyire korlátozott volt, ez bizony érvényesült még az 1970-es évek második felében is.
De tovább megyek. Az 1980-as években tudományos tanácskozásokon kifejtettem olyan nézeteket, amelyek szemben álltak az akkori hivatalos politikával. Rendre igen szigorú figyelmeztetéseket kaptam, legutóbb, ha jól emlékszem, vagy '87-ben, vagy '88-ban, még akkor is előfordult ez. Tehát ne szépítsük meg ennyire a tudomány helyzetét és az egyes tudományos irányzatoknak a megengedettségét, a tűrtségét, mint ahogy ez ebben a beszámolóban megtörténik.
Ezzel kapcsolatban még egy megjegyzést azért meg kellene kockáztatni, hogy mi a tudományos és mi a nem tudományos. Ha valaki alaposan átolvassa a tudománytörténetet, a tudományok történetét, akkor nagyon jól tudja, hogy számos olyan nagyon komoly, akár természettudományos kutatási irány volt, amit a saját kora tudománytalannak ítélt, és 50-100 év múlva döbbentek rá, hogy az volt a tudománynak a helyes álláspontja, amit az akkor áltudománynak minősített felfogások képviseltek. A tudománytörténet egyébként arra is nagyon szépen rámutat, hogy a tudomány akár évszázadokig mennyire tévutakat követ, követhet, és mennyire véletlenszerűen juthat fölismerésekhez. Most sajnos hirtelen nem jut eszembe a neve, dehát ismerik azt a mesét a ceyloni királyfiról, aki ugye mindig elindul valamit fölfedezni, és helyette egész mást fedez föl. A tudománynak ilyen a természete, és ezzel tisztában kell lennünk. Azt hiszem, nagy hiba lenne, hogyha azt a szabadságot, a tévedés szabadságát nem biztosítanánk a tudomány számára, és nem látnánk meg azt, hogy a tudomány, az gyakran tévutaknak ítélt, az adott generáció által tévutaknak és tévedéseknek minősített utakon haladt, és ezen keresztül jutott végül tudományosként elismert fölismerésekhez.
A beszámolónak – amellett, hogy ilyen apologetikus jellegére fölhívtam a figyelmet – van még egy szépséghibája. Nevezetesen az, hogy ez a visszatekintő jelleg, ez néha idegesítő. Ugye oldalakon keresztül, vagy legalábbis terjedelméhez képest bőven tárgyalja például a K+F-nek a történetét, hogy ez kezdetétől kezdve hogy zajlott éveken keresztül. Én azt hiszem, hogy ez felesleges volt, és tartalmában nem is illik az egészbe bele, hogy ilyen részletkérdésekről ilyen mélyen tárgyaljon. Ugyanakkor – ami viszont rendkívül hiányzik –, hogy a tekintetben nem ad eligazítást, hogy az egyes tudományágak területén bizony léteznek ma világtendenciák és hogy ezek között valahogy orientálja azt a nyájas olvasót, aki nem kifejezetten a tudományok területén mozog.
Ezzel szemben az anyagi kérdéseknek, a finanszírozás kérdéseinek az ismételt és recitatív visszatérése, ez egy kicsit sok. Nyilvánvaló, hogy a tudomány mindig ki volt szolgáltatva a mecénásoknak. Számos nagy tudományos felfedezés nem jött volna létre, hogyha királyok hobbiból nem építettek volna csillagvizsgáló tornyokat és egyéb mecénások nem finanszírozták volna a tudományt. Ennek a mecénásnak a szerepét ma – bizonyos mértékig – az Országgyűlés tölti be, és ezért érthető, hogy az Országgyűlés számára szóló beszámoló – kicsit már bántó módon – ezeket a pénzügyi kérdéseket állítja előtérbe. De nem vitás, hogy a parlamentnek és az Országgyűlésnek a tudománnyal szemben vannak kötelezettségei, mert a mi finanszírozásunk nélkül, az Országgyűlés, a magyar állam finanszírozása nélkül a tudomány bizony életképtelenné válhat Magyarországon, és az se cél, hogy – sajnos egyre inkább – néhány multinacionális nagyvállalatnak a finanszírozásától tegyük függővé a tudományt.
(12.00)
Ezért az Országgyűlésnek is és a magyar államnak is igenis vannak kötelezettségei a tudomány finanszírozása területén, és ezt anélkül kell gyakorolnia, hogy bele kívánna szólni a tudománynak a tényleges – vagy gátolná a tudomány tényleges, természetes fejlődését és menetét.
(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke foglalja el.)
De teljesen egyetértek Kulin Ferenccel, hogy az, hogy ezek a támogatások mire használódnak fel, az már bizonyos mértékig annak is ügye, aki ehhez a pénzt adja. Azzal is teljesen egyetértek, hogy bizony ilyen például a kritikai kiadásoknak az ügye. Ha visszaemlékszünk a múlt század végén mérhetetlen szolgálatot tett az Akadémia, hogy kiadta azoknak az abban a korban kiemelkedő külföldi tudósoknak a munkáit, amelyek tényleg a világ tudományosságának az élvonalába tartoztak. Elnézést, egy személyes megjegyzés: az én könyvtáramnak ma is díszei azok az irodalomtörténetek, például Taine-nek az irodalomtörténetét, Az angol irodalom történetét is kiadták. Tehát egy ilyen feladata is van és lenne az Akadémiának a tudományok népszerűsítése terén. Ezekben bizony, én azt hiszem, hogy mint mecénásnak, az Országgyűlésnek is van bizonyos mértékig számonkérési joga, hogy ezeknek az elvárt, és a nemzeti kultúrával kapcsolatos és a nemzeti tudományosság fejlődésével való elvárásoknak az Akadémia mennyiben tesz eleget.
Befejezésként még csak egy mondatot: ez az országgyűlési határozati javaslat sajnos a parlament megszokott gyártmányaihoz képest is egy rendkívül gyenge színvonalú. Arany János – akinek azért sok köze volt a Magyar Tudományos Akadémiához –, elnézést a kifejezésért, de forog a sírjában, hogy ilyen silány fogalmazású országgyűlési határozati javaslat készült az ő akadémiájának az ügyében. Tessenek végigolvasni: ez egy rendkívül gyenge fogalmazvány, az én koromban egy olyan ötödik-hatodikos gimnazista színvonalát sem éri el. De ettől függetlenül, ismételten megköszönöm elnök úrnak a beszámolóját, és köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalról.)
