POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Elnök Úr! Most első alkalommal teljesíti a parlament azt a kötelezettségét, hogy az akadémiai törvényben foglalt az Akadémia elnökének beszámolóját megvitatja. A hosszas és szerteágazó beszédek elején jó, hogyha leszögezzük, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt a maga részéről ezt a beszámolót elfogadja, üdvözli. A határozati javaslatot, melyet az oktatási, ifjúsági, tudományos és sportbizottság készített el – természetesen a tudományos és innovációs albizottság közreműködésével –, szintén elfogadja és támogatja. Jobb ezt az elején rögzíteni, mert számos ellenvetés, észrevétel megtehető mind a határozattal kapcsolatban, amely egy kompromisszumos szöveg, és ilyen módon a kompromisszumok szokásos betegségében szenved. Ezt előttem szóló képviselőtársaim egy része úgy jellemezte, hogy üres, semmitmondó. Így is lehet – szerintem kicsit túlzottan – ítélkezni efölött. Én azt gondolom, hogy inkább óvatosan és árnyaltan fogalmazó. Szeretném majd kiemelni azokat a pontokat, amiket mindenképpen üdvözlendőnek és fontosnak tartok ebből a határozati javaslatból.
Nem árt előre rögzíteni a beszámolóval kapcsolatos álláspontunkat sem, mert maga a beszámoló első a maga nemében, és ily módon ez is magán viseli kialakulásának, illetve a beszámolás technikájának bejáratatlansága miatti hiányosságokat. Meg lehet fogalmazni vele – ahogy azt az előttem szólók tették – számos részletponton aggályokat, ellenvetéseket, mégis egy biztos, hogy a beszámoló ténye önmagában üdvözlendő, és fő állításaival mi a magunk részéről egyet tudunk érteni. Nehéz a definíció nyilván, hogy mit értünk tudomány alatt, mert a vitából talán nem vált egyértelművé, hogy itt nem az Akadémia számolt be, és nem az Akadémia intézményeinek a működéséről van szó, hanem a magyar tudomány helyzetéről, a magyar tudományosság helyzetéről van szó. De érthető módon ez intézményekben, költségvetési forintokban, bérekben és százalékokban is testet ölt. Ugyanakkor a tudománynak, a tudományosságnak van egy olyan szellemi megközelítése, amit itt képviselőtársaim nagy része szintén fontosnak tartott.
Én is először erre a költségvetési oldalról megfogható világra szeretnék rámutatni. Annak ellenére, hogy ez az év, illetve a következő év tartalmaz némi javulást – a felsőoktatási törvényben van kutatási előirányzat –, az OTKA, az Országos Tudományos Kutatási Alap végre talán névértéken is növekvő összeget oszthat szét és látványosnak tűnő számokkal javítjuk a kutatás és a fejlesztés költségvetési pozícióit, mégis nagyon nehéz a dilemma, hogy annak a gödörnek, amibe az elmúlt néhány évben beleesett a kutatás- és a fejlesztésfinanszírozás szempontjából, az alján vagyunk-e. Ott ebben a válságban benne van-e még ez az egész szektor, vagy már éppen elkezdte a fölfelé való kapaszkodást? Ha el is kezdte, igen kicsiny mértékben jutott csak előrébb. Az OTKA esete jól mutatja ezt. Jelentősen növekedtek itt az összegek, de még mindig csak annyira, hogy itt már elkezdett programok sikeres befejezésére talán van remény, új programok indítására pedig szinte semmi.
Sokféle százalékkal találkozunk, amikor a kutatás és a fejlesztés költségvetési támogatásáról hallunk. A GDP-ben megadott, a bruttó hazai termék százalékában megadott számok orientálóak szoktak lenni a nemzetközi összehasonlításban. Nehéz ma megmondani, hogy pontosan mi az igazság. Hogyha az egyik szereplőt halljuk, akkor 0,78 százalékot említ, hogyha az ezzel a kérdéssel foglalkozó egykori miniszter érvelését olvassuk, ő 3 és 4 százalékot említ; de egy bizonyos, hogy mind a kettő igen messze marad az Európában szokásos 1,5 százaléktól, illetve biztos, hogy alatta marad a kitörést, a stratégiai szerepet jelentő, illetve azokban az országokban, ahol ezt a kitörést stratégiai elemeként használták ezt a szektort, a 2-2,5 százalékos támogatottsági aránytól. Tehát van elég dolga a kormánypártoknak, illetve az ellenzéki pártoknak, hogyha a következő évek költségvetésének előkészítésén vitatkoznak, új kutatásfinanszírozási javaslatokat tesznek le az asztalra. Ezt megtettük a költségvetés vitájában, szinte valamennyi párt, én magam is, ilyen javaslatokat letettünk az asztalra. A mai nap, illetve ennek a beszámolónak az értékelése nem ennek a helye, hogy a kutatás és a tudomány finanszírozásának a gondjairól hosszan beszéljünk, de fontosnak tartom, hogy ezt ne hagyjuk szó nélkül, azért is vettem ezt az elsők sorába.
Sokkal fontosabbnak tartom a másik oldalt, a tudomány önmeghatározásának a változását vagy tisztulását, illetve azt, hogy mi az a politika, aminek a mentén reményünk lehet, hogy jelentős összegeket biztosítson részben a költségvetés, részben pedig a piaci szektor, a gazdaság a kutatásra és a fejlesztésre. Mert azt is egészen pontosan látjuk, hogy jól mérhető a költségvetési támogatás, illetve költségvetési eszközökkel ösztönözhető, hogy a piaci szektor, a gazdaság jelentős forrásokat fordítson a fejlesztésre. Ők nyilván az adókedvezmények vagy más egyéb hatására nem az alapkutatásokba, hanem az alkalmazott kutatásokba fognak elsődlegesen befektetni. Ezt nyilván meg is teszik már most. Egy gondunk természetesen van, hogy nem tudjuk, hogy ezt milyen arányban teszik. Érthető okok miatt a piaci vagy a konkurenciaharc elfedi ezeknek az összegeknek a tényleges arányát, de nincs sok okunk az optimizmusra, hogy itt jelentős, nagy innovációk folynának az alkalmazott kutatások terén. Tehát fontos, hogy a parlament, illetve a mindenkori magyar kormány adókedvezményekkel, beruházási kedvezményekkel szolgálja ennek a befektetői pénznek az alkalmazott kutatások felé fordulását.
Azt is látjuk, hogy a költségvetési támogatások fölosztásában – sajátosságából adódóan – az alapkutatásokra fordított összegeknek kell ilyen értelemben elsőbbséget élvezniük, mert ők nem tudnak közvetlenül a piacról, illetve a befektetői szektorral forrásokat bevonni.
De mindez nem ad választ arra, hogy hogyan tekint a politika a tudományra, illetve hogyan tekint a tudomány önmagára. Minek tekintjük a tudományt? Egy olyan szektornak, egy olyan intézménynek, amelyre egy magát európainak valló országnak, egy magát valamire tartó országnak költenie kell, mert illő, hogy költsön, illő, hogy legyen akadémiája, illő, hogy legyen alapkutatás, illetve innovációfejlesztés. Egyfajta "bábszínház-effektusnak" nevezik ezt a rosszmájú hozzáértők. Ahogyan egy város, egy középváros vagy nagyváros fönntart bábszínházat, mert a gyerekeknek mégiscsak járni kell valahova szórakozni és általában a városoknak van bábszínháza, ily módon általában az országoknak van valamilyen tudományos élete. Bár ebben a parlamentben megfordult olyan pénzügyminiszter, aki fölvetette ennek a tradíciónak a megkérdőjelezhető voltát, hogy nem feltétlenül szükséges ezt fenntartani. És a maga szempontjából igaza van. Ha csak ilyen eltartandó kuriózumként, kulturális palettánkat színesítő intézményként tekintünk a tudományra, illetve a kutatásra, akkor Bokros Lajos kérdésfeltevése indokolható. Mert bizony vannak olyan országok, amelyek ezt nem engedhetik meg maguknak, és lám, lám, ideig-óráig mégiscsak elboldogulnak valahogy. Bizonyos azonban, hogy ettől a kutatóknak nem lesz jobb helyzetük, ettől a magyar tudományosság nem nyer perspektívákat, és bizonyos az is, hogy az ország számára is lezárul egy távlatos, perspektivikus gondolkodás.
Ahhoz, hogy ez megforduljon, ez nemcsak a tudományon múlik, nemcsak a tudomány szerepén múlik, hanem a politikán, a közjó hagyományos megfogalmazóin is. Azt gondolom, hogy igaza van Kulin Ferencnek, amikor azt mondja, hogy nagyon nagy gondossággal kell eljárnunk, amikor a tudomány és a politika kapcsolódási pontjairól beszélünk, hogy ne teremtsük újjá az egykori állampárti tudományirányítás rémét és ne vonjuk a fejünkre ennek a veszélyét. Ugyanakkor a másik véglet is elkerülendő, hogy csak egy eltartandó bábszínházként nézzünk a tudományra.
(11.40)
Világos és egyértelmű feladatokat kell előbb vagy utóbb a parlamentnek szabnia, célokat kell kitűznie a tudománynak és a kutatás elé. Meg kell mondanunk, hogy mit várunk, mit kérünk a tudománytól, a fejlesztéstől azokért a költségvetési pénzekért cserébe, amelyeket bizony máshonnan vonunk el, amelyeket nem véletlenül szánunk ide. Egy stratégiába – a Kulin Ferenc által is kifogásolt, hiányolt, nevezhetjük ezt nemzetstratégiának – illesztve találjuk meg a kutatásnak és a fejlesztésnek a méltó helyét. Éppen ezért tartjuk fontosnak ezt a változást, hogy ez a gondolkozás elindult, ezek a pontok talán megjelöltetnek.
Valóban nemcsak a technológiai, illetve az ipari fejlesztés jelenti ennek a bázisát, hanem azok a pontok, amiket az előttem szólók is elmondtak. Ha a magyar tudomány nem tud válaszalternatívákat kidolgozni arra a dilemmára, hogy mi a magyar kultúra helye a következő évtized információs társadalmában, hogy milyen lehetséges válaszokat tudunk adni a rendszerváltással egyértelművé és szemléletessé vált szkízisre, a magyar társadalom kettészakadására, kulturális, egzisztenciális és gazdasági kettészakadására; ha nem tudunk válaszalternatívákat kidolgozni arra a drámai demográfiai változásra, amit az egyszerűség kedvéért nevezhetünk csak a lakosságszám fogyásának, de sokkal inkább az életminőség drámai megváltozásáról, a mortalitási arányok drámai megváltozásáról van szó. Ha nem tudunk hosszú távú, nemcsak néhány évre, de évtizedekre szóló alternatívákat kidolgozni a magyar településfejlesztés alternatíváira – akkor fenntarthatjuk vegetáló módon a tudomány intézményeit, a kutatóbázisokat, de nem tudjuk őket ennek a nemzetstratégiának, stratégiai gondolkozásnak a szolgálatába állítani. És én ettől a "szolgálat" szótól nem félek. Azt gondolom, hogy a tudománynak is ez jelent hosszú távon jelentős forrásokat, és az országnak is ez jelent olyasfajta aktív tudományt, amelyre nemcsak eltartandó teherként tekint.
Egy ilyen jövőkép megalkotása azonban elsődlegesen a magyar parlament, a Magyar Köztársaság parlamentjének a feladata. Ebben segítséget nyújthat, és kell is hogy nyújtson a tudomány, de ezeknek az eldöntése, az alternatívák közötti választás ennek a testületnek a dolga, amely itt helyet foglal. Éppen ezért fontosnak tartom ezt a határozati javaslatot, amit a bizottság kidolgozott, amelyik leteszi a voksát amellett, hogy fontos, hogy szülessenek hosszú távra szóló irányelvek. Nevezhetjük ezeket kicsit régimódi vagy akár pártállami múltat idéző tudománypolitikai irányelveknek. Nem a szó megválasztásán van itt a vita, hanem, hogy szabjunk irányokat a tudomány fejlesztése, a tudomány finanszírozása elé, nem korlátozva ezzel nyilván az alapkutatások jellegéből fakadó szabadságát az intézményeknek.
Fontosnak tartom, hogy ez a határozati javaslat leteszi a voksát amellett, hogy ezeket az irányelveket a jövőben ne a kormány, ne a tudománypolitikai kollégium, hanem ez a testület, a Magyar Köztársaság parlamentje fogadja el. Fontos, hogy ennek a kidolgozásában, koordinálásában szerepet kapjon az Akadémia. De világos módon nem egyedüliként végzi el ezt a munkát, amiként nem egyedüliként letéteményese a magyar tudományosságnak sem. Fontosnak tartom, hogy ez a határozati javaslat kiemeli a felsőoktatás, egyetemi oktatás intézményeinek, illetve a tudományos kutatás intézményeinek funkcionális közelítését egymáshoz. Elég hosszú vitákat folytattunk erről, amikor a fejlesztési stratégiákról vitatkoztunk, hogy ezt itt újból megjelenítsük. Végezetül fontosnak tartom, hogy ez a határozat szót veszteget a tudomány utánpótlásáról, azokról a doktoranduszokról, akik ma vagy megalázó vagy meg sem kapott, néhány ezer forintos ösztöndíjért végzik a munkájukat, és így szocializálódnak a tudományosság intézményeiben.
Köszönöm a figyelmüket, azt gondolom, hogy ezt a vitát nem lezárjuk a mai nappal, hanem elkezdjük. Én ehhez a munkához kívánok valamennyiüknek türelmet és bölcsességet. Köszönöm. (Taps.)
