SASVÁRI SZILÁRD
SASVÁRI SZILÁRD
SASVÁRI SZILÁRD (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Elnök Asszony! Hölgyeim és Uraim! 1996-ban két szomorú évfordulóról emlékezhetett meg a hazai közvélemény. Pontosan 50 éve kezdődött el a szlovák-magyar lakosságcsere, és szintén fél évszázaddal ezelőtt indult el a magyarországi német kisebbség erőszakos kitelepítése.
A második világháború még be sem fejeződött, a csehszlovák emigráció már elhatározta, a köztársaságot nemzeti alapon kell újraszervezni. Ehhez a véleményhez már 1945-ben csatlakozott a Szlovák Kommunista Párt. Gustav Husák, későbbi CSKP-főtitkár 1945. február 28-án bejelentette, idézem, "A szlovák parasztok és munkások, akiket a gazdag déli területekről kiszorítottak és felűztek a hegyi zugokba, meg kell hogy kapják az ősi szlovák területeket, hogy megfelelő életet élhessenek." Nem sokkal később elfogadták a kassai kormányprogramot, mely előre jelezte, hogy a felvidéki magyarság egyenlő bánásmódban, hadd mondjam, elbánásmódban fog részesülni a németséggel és a fasiszta Hlinka-gárda tagjaival, annak ellenére, hogy a szlovákiai magyarok pártja, a Magyar Párt a háború éveiben a Hitlerrel kollaboráló szlovák parlament egyetlen ellenzéki pártja volt, sajtója pedig antifasiszta. A magyarság jogfosztottságát erősítették a később kiadott benesi rendeletek.
A potsdami konferencia nem engedélyezte Csehszlovákiának a magyarok kitelepítését. Ekkor Prága új taktikát tervelt ki. A csehszlovák kormány az elűzött németek helyére a Szudéta-földre telepített körülbelül 12 000 felvidéki magyart, így zsarolva Magyarországot.
A benesi kormány végül is elérte célját. Budapest és Prága 1946. február 27-én aláírta a magyar-szlovák lakosságcseréről szóló egyezményt. 1946-47-ben összesen 57 109 szlovákiai, felvidéki magyar került Magyarországra, míg hazánkból 37 696 szlovák nemzetiségű lakos költözött a Felvidékre.
A mai Magyarország területén az 1941-es népszámlálás szerint több mint 300 ezren vallották magukat németnek. A háború után kimondták rájuk a kollektív bűnösség elvét. A szovjet hadsereg mintegy 60 000 magyarországi németet hurcolt el kényszermunkára. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945 novemberében a hazai németek kitelepítését az amerikai megszállási övezetbe írta elő.
Az emberek deportálása teljesen szervezetlenül és önkényesen folyt. Végül mintegy 250 000 magyarországi német került Németországba 1946-ig, főleg Baden-Württembergbe és Bajorországba, majd később 1948-ig a volt szovjet megszállási övezetbe és Ausztriába.
Miről árulkodik ez a két esemény? Van-e a két kitelepítés között valami hasonlóság? Mit üzen a történelem a mának? Érdemes elgondolkodni ezeken a kérdéseken 50 évvel az események után?
Tisztelt Ház! A történelem egyik legnagyobb igazságtalansága a kollektív bűnösség elvének a kimondása. Rengetegen kényszerültek szülőföldjük elhagyására, sok család szakadt ketté, és emberi sorsok törtek meg pusztán azért, mert az érintettek valamilyen nemzetiségűnek születtek. Ezek az emberek úgy kerültek a jogfosztottság és a másodrendűség állapotába, hogy óriási többségüknek semmi bűne nem volt. Diktatórikus eszmék és vezetők játékszerévé váltak. A megalázás ellen semmilyen ellenszerük nem volt.
A lakosságcserének és a kitelepítésnek komoly következményei voltak. Az első komoly gond, hogy 1948 után a magyarországi kommunista hatalom mindkét témát tabuként kezelte, nem akarta, hogy a közvélemény megismerje az igazságot, mivel ez sértette volna az internacionalizmust, és idézem, a "nemzetiségi kérdés szocialista megoldásának a propagandáját".
A szlovák-magyar lakosságcserét többen is feldolgozták a szocializmus idején, de objektív, alapos és valós munkájukat a magyarországi sajtó és kiadók nem közölték. Jellemző, hogy az '50-es években a politikai rendőrség mindenféle olyan közösségi szerveződést is megakadályozott, amely megpróbálta volna összefogni az áttelepülteket. A német kitelepítésekről is mindenki tudott, de ezt a témát is sűrű fátyol fedte. Az erőszakos kitelepítések félelmet keltettek. Ha egy magyarországi szlovák és német vagy egy felvidéki magyar biztosan meg akart maradni szülőföldjén, ajánlatos volt identitását feladni. Ez a folyamat gyakorlatilag a kommunizmus bukásáig tartott. Hazánkban sokan titkolták szlovákságukat és németségüket, gyermekeiket már nem járatták nemzetiségi iskolákba.
(16.50)
Amik voltak, hiszen a kommunista magyar kormány a kétnyelvű oktatás bevezetésével sorvasztotta a hazai nemzetiségi oktatást. Ezt teszi egyébként a szerbiai kormány is mind a mai napig. Ezt a csapást a két említett hazai kisebbség gyakorlatilag a rendszerváltásig nem heverte ki. A történelemtudomány szerencsére mára már kezdi a helyére tenni a két kérdést, de a politika és a közvélemény még nem.
Tudjuk jól, hogy Szlovákia, mely a jelenlegi magyar kormánnyal alapszerződést kötött, nem hajlandó visszavonni sem a kassai kormányprogramot, sem a beneši dekrétumokat. Ráadásul a szlovák kormány ismét nemzetállamról beszél, folyamatosan sorvasztja a felvidéki magyar oktatást, a kisebbségi nyelveket megpróbálja teljesen kiszorítani a hivatalos szférából, a magyar tömböket pedig megbontani az új közigazgatási törvénnyel. Azonban Magyarországon is vannak, akik idegenkednek a hazai kisebbségi követelésektől, úgy tesznek, mintha Magyarországnak nem lenne tartozása nemzetiségével szemben az őket is sújtó negyven évnyi kommunizmus után. Persze nem szabad teljes mértékben összehasonlítani a határokon túli magyarok és a hazai kisebbségek helyzetét, már csak a számarányok miatt sem. De ez nem indok arra, hogy az örvendetesen létrejött hazai kisebbségi önkormányzatok működésével kapcsolatban néhány helyen gondok jelentkeznek a települési önkormányzatok hozzáállásában.
Fölvetődik az a kérdés, hogy az ötven évvel ezelőtti események megismétlődhetnek-e. Magyarországot illetően ennek kevés a valószínűsége. De intő jelek az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes események, a boszniai vérfürdő és etnikai tisztogatás, a horvátországi háború, a térségünkben jelen levő nacionalizmus és intolerancia. Régiónk eléggé instabil ahhoz, hogy a mai helyzetnél nagyobb garanciákat teremtsünk.
A kisebbségek emberi jogaik biztosításához létszükséglet a demokratikus társadalom megszilárdulása, melyben szabadon és nyugodtan vállalhatják azonosságtudatukat és másságukat, továbbá fontos, hogy a jogállamiság megvédje őket mindenféle kirekesztés ellen. Szintén fontos szempont a kisebbségi autonómia, önkormányzatiság kiépülése. Ha a magyarországi kisebbségi kulturális autonómia valóban megvalósul, ezzel egyrészt a hazai kisebbség azonosságtudata megmaradhat, másrészt a decentralizáció következtében a magyarországi demokratikus intézményrendszer még inkább stabilizálódik. De ugyanez igaz a határon túl is. Ha az ottani magyarság követelései megvalósulnának, akkor ezzel a kisebbségeken kívül leginkább a környező országok többségi lakosaik nyernének, hiszen térségünkben növekedne a biztonság és ezáltal a demokrácia esélyei. Egy demokratikus társadalomban pedig – ellentétben a fasizmussal és a kommunizmussal – a kollektív bűnösségnek és az etnikai tisztogatásnak helye nincs.
Hölgyeim és Uraim! A politikán túl vannak emberi tényezők is. Ötven évvel ezelőtt kitelepített németek helyére sok, a Felvidékről elűzött magyar költözött. Két megalázott népcsoport találkozott. Okuk lett volna egymásra haragudni. Ennek ellenére egymás sorsát igazándiból ezek a felvidéki magyarok és a kitelepítést elkerülő németek tudták megérteni. Néhány helyi gondtól eltekintve, talán ennek is köszönhető, hogy komolyabb összetűzésekre nemigen került sor. Ők bizonyítják, hogy ilyen esetekben a jogon és politikán túl szükség van az emberi méltóságra és tartásra. Ez utóbbit figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy aki felelősségteljesen szeretne a kisebbségek ügyében tenni, az ma egy olyan társadalom kialakításán kell hogy dolgozzon, melyben az egyénnek erkölcsi tartásra és polgári értékrendre kell szert tennie, és így a diktatórikus politika nem tudja őket manipulálni.
Tisztelt Ház! Azzal zárom beszédemet, amit a Magyarországról a XVII. században betelepült német telepeseknek a nemzedékei fogalmaztak meg a küzdelmes emberi életre és újrakezdésre. Ez így hangzik, elnézést a kiejtésért: Der erste hatte den Tod, der zweite den Not, erst der dritte das Brot. Ami így hangzik magyarul: Az elsők része volt a halál, a második nemzedéké a szükség, és csak a harmadiké a kenyér. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
