DR. GÖTZINGER ISTVÁN
DR. GÖTZINGER ISTVÁN
DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Én a társadalombiztosítás és a társadalom kapcsolatáról, főleg a társadalomról szeretnék beszélni egy szempontból, egy vonatkozásban.
Egy hosszú ideje tartó folyamat eredményeként olyan helyzetbe jutottunk, hogy egyre kevesebben vannak, akik munkájukból, keresetükből tartják el magukat és családjukat, és egyre többen vannak, akiknek megélhetési alapja a társadalombiztosítás. Egyre kevesebben vannak, akik a társadalombiztosításba befizetnek, és egyre többen vannak, akiknek a tb kifizet. Negyven évvel ezelőtt Magyarország népességének alig 6-7 százaléka volt, ma közel 30 százaléka, majdnem hárommillió ember nyugdíjas. Emellett félmillió az aktív korú munkanélküli, és ezzel szemben négymillió a kereső.
Ez az állapot túlterheli a társadalmat és a társadalombiztosítást egyaránt. A társadalom és a társadalombiztosítás, de a társadalom és az egészségügy, az egészségügy és a tb kölcsönösen a kiszolgáltatottság állapotába kerültek. Kiszolgáltatottak a nyugdíjasok, a gyógyszerre, táppénzre, orvosra és egyéb tb- szolgáltatásra szorulók. Kiszolgáltatottak a keresők, a munkavállalók és munkaadók egyaránt a magas tb-terhek miatt, és kiszolgáltatott a tb maga, mert a valaha ígért és remélt szolgáltatásokat nem tudja teljesíteni, és szinte kilátástalan konfliktusokba keveredik a költségvetéssel, a járulékfizetőkkel, az egészségüggyel, a gyógyszergyártókkal és a többi.
Újra hangsúlyoznám, hogy a jelenlegi helyzet egy hosszú ideje tartó folyamat eredménye. Évtizedek óta tartó folyamat a csökkenő születési arány és a társadalom elöregedése, a gazdaság leszakadása és az eladósodás, az egészségügyi állapot és a munkaképesség általános romlása.
A társadalom mindig úgy szerveződött, hogy az emberek túlnyomó többsége képes legyen a lehető leghosszabb ideig eltartani magát és családját, hogy lehetőleg elkerülje a betegséget, hogy a lehető legkisebb mértékben kelljen a családján kívül másokra támaszkodnia. A jelenlegi helyzet alapján megkockáztatható az a kijelentés, hogy a magyar társadalom egészében riasztó mértékben csökkent az a képesség, és az elmúlt években csökkent az a lehetőség is, hogy az emberek túlnyomó része önmagáról gondoskodjon.
Szeretném megismételni és pontosítani a magyar társadalom egy jelentős részében riasztó mértékben csökkent az a képesség, hogy önmagáról gondoskodjon. Riasztó mértékben csökkent az a képességünk, hogy megküzdjünk az élet mindennapi nehézségeivel, konfliktusaival a munkahelyen, a családban és a mindennapos ügyeink intézésében.
Erről a kérdésről szeretnék szólni. Közismert, hogy az '60-as évek végétől egy napjainkig tartó romlási folyamat tapasztalható egészségi állapotunkban.
(12.50)
Évről évre nőtt a keresőképtelenséget okozó megbetegedések, a megrokkanások, a korai halálozások aránya. A '80-as években már minden harmadik nyugdíjazás megrokkanás miatt történt. A '80-as évekre az egészségi állapot lett a magyar társadalom legsúlyosabb problémája. Ezt már észre kellett venni. Erre magyarázatot kellett keresni. A legkézenfekvőbb válasz a helytelen életmód, táplálkozás, dohányzás, alkohol, az önkizsákmányoló munka a második gazdaságban s a többi.
Sokan észrevették azt is, hogy ennek általános romlásnak mentális alapja van. Hogy az orvoshoz forduló betegek egyre nagyobb százaléka valamilyen neurózisban szenved. Ha összehasonlítottuk helyzetünket más országokéval, akkor előbb-utóbb fel kellett tenni a kérdést: mi az, ami nálunk rosszabbul működik? Milyen összefüggés van egy politikai rendszer működése és az egészségi állapot között? Mi az, ami általános jelenség, és mi az, ami rendszerspecifikus?
A mindennapi életünket meghatározó két szerveződési centrum a család és a munka. Egy adott rendszer nem közvetlenül betegít, hanem a rendszer által meghatározott mindennapi életviszonyokon keresztül. Tehát a mindennap megélt munkahelyi viszonyokon keresztül és a család életét meghatározó viszonyokon keresztül. Hogy érthetőbb legyen, egy példát említenék.
Japánban a '60-as években a halálozási mutatók megegyeztek Magyarországéval. A rendkívül gyors japán ipari-gazdasági fejlődést többek között két dolognak tulajdonítják. Először: átvették és továbbfejlesztették a legkorszerűbb ipari találmányokat és gyártási eljárásokat. Másodszor: átvették és saját tradíciójukhoz, kultúrájukhoz adaptálták, ötvözték a legmodernebb munkaszervezési modelleket. Azt hiszem, hogy a japán munkaszervezési és vezetési szisztéma lényeges vonása nem az alárendeltek akaratának és ellenállásának megtörése, hanem az akarat erősítése és közös célra irányítása. Az ember akaratának, lelki energiáinak állandó erősítése, kondicionálása, hogy képes legyen megküzdeni azokkal a nehézségekkel és problémákkal, amelyekkel a munka együtt jár.
Japánban ma a világon a legmagasabb, vagy legmagasabbak között van a várható átlagos életkor. Azt hiszem, ez a két dolog nem független egymástól. Természetesen Japán csak példa és nem minta. De ebben sok más országgal együtt példa, hogy az egészségi állapot és a munka világa összefügg egymással.
Egy közelmúltban végzett vizsgálat szerint a 16 éven felüli magyar népesség 34 százalékának voltak depressziós tünetei. A felnőtt lakosság egyharmada él olyan enyhébb vagy súlyosabb negatív érzelmi állapotban, amelyet a tehetetlenség, a sorssal való megbirkózás képtelensége, a konfliktustűrés gyengesége, a magárahagyottság érzése, a közöny és a jövő elvesztése jellemez.
Mi váltja ki ezeket a tüneteket? A környezet ellenséges beállítottsága, a részvétlenség, az az érzés, hogy nem számíthatunk senkire, ha bajban vagyunk. Mi a mi mindennapi környezetünk? A családon kívül elsősorban a munka, a munkahely az a környezet, amelyik a sorsunkat meghatározza.
A rokkantnyugdíjazásoknál az orvosszakértői bizottságok, hogy megkülönböztessék a baleseti eredetű és a foglalkozási eredetű rokkantságot, a nem ide tartozó rokkantságot okozó megbetegedéseket sorsszerű megbetegedéseknek szokták mondani. Én azt hiszem, hogy ma ez a sorsszerű megbetegedés többet jelent annál, mint amit az orvosszakértői bizottságok ezen gondolnak.
El kellene gondolkoznunk azon, hogy a magyar munkahelyek, a magyar munka világa vajon milyen szerepet játszik abban, hogy ilyen a mi egészségi állapotunk, hogy ilyen magas a megrokkanás aránya. Én - elnézést, néztem, hogy van-e még egypár percem - nem vagyok képes arra, hogy összefogottan beszéljek erről a témáról, de szeretném elmondani, nem is igen kutatták még komolyan ezt a témát Magyarországon.
Elvétve voltak kísérletek arra, hogy rokkantakkal készült interjún keresztül - interjúkötet jelent meg ezzel kapcsolatban a '80-as években - próbálják megállapítani, hogy a rokkantsághoz vezető útnak, a rokkantkarriernek milyen állomásai, összetevői vannak, mi lehet a szerepe a munkahelynek a megrokkanásban. Nyilvánvaló, hogy egy interjúkötet rengeteg szubjektív dolgot tartalmaz, de egyértelmű volt, hogy valahol azok a konfliktusok, amelyek előbb-utóbb megbetegedést okoztak, amelyek előbb-utóbb arra késztették az embert, hogy meneküljön a munkahelyéről, meneküljön a betegségbe, hogy felmentést kapjon az alól a mindennapi kötelezettség alól, amely számára igen terhes volt a munkahelyen, ezért alakult ki valahol az a hihetetlen erős törekvés, hogy rokkantsági nyugdíjat kapjon az ember, hogy a rokkantság állapotát elérje.
Én még néhány szót szeretnék szólni arról a feltételezett - bár tapasztalataim alátámasztják, amit mondok, de feltételezett - munkahelyi kultúráról, amit egyrészt meghatároz a vezetői kultúra, az alkalmazott munkaszervezési eljárások és természetesen a munkavállalók szükségletei, elvárásai, kultúrája, magatartása. Néhány szót szeretnék erről mondani, amiben természetesen a saját tapasztalataim és valamennyire talán általánosítható ismereteim benne vannak.
Az elmúlt év, ez az elmúlt 40 év valószínűleg nem múlt el nyomtalanul abban a tekintetben, hogy milyen vezetői kultúra alakuljon a munkahelyeken. Talán megerősítette azt a korábbi tradíciót, amely egyértelműen a munkahelyi vezetést is az uralmi és alárendelt helyzetekként értelmezte és élte meg, és ennek a kultúráját alakította ki. Én azt hiszem, hogy a magyar társadalom hosszú ideig ehhez szokott hozzá, olyan ipari tradíciók voltak, amikor ez egyértelműen kényszer volt az életben, amikor úgy tagozódott a munkahely, de maga a munkásság is úgy tagozódott, hogy a mester, segéd, inas alá- és fölérendeltsége, minta- és értékátadó szerepe egyértelmű volt. Tehát valahol elviseltük azt a fajta rendszert, amelyikben nagyobb szerepe volt az akarat megtörésének, a kényszerítésnek, mint az akarat fejlesztésének ahhoz, hogy mi elviseljük azokat a nehézségeket, amelyeket a munka jelent számunkra.
(Az elnöki széket dr. Füzessy Tibor, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
A '60-as években valahol megváltozott a légkör. Megváltozott az emberek mentalitása. Én csak jelezni szeretném, hogy ha valaki egy kicsit ismerte a műhelysarkok világát, a vasszekrényes öltözők világát, és azokat a beszélgetéseket, akkor feltűnhetett neki, hogy valami a beszélgetésekben, a főnökökkel kapcsolatos viszonyban, megítélésben megváltozott. Sokkal kritikusabb és egy kicsit ellenségesebb beállítódás alakult ki, amit jellemez az, hogy ha például valakire azt mondták, hogy pedáloz, az nemcsak arra vonatkozott, aki mondjuk, belépett a pártba a munkások közül, hanem arra is vonatkozott, aki túl buzgó volt, aki túlzottan engedelmes a főnökökkel szemben. Tehát egyfajta általános norma alakult ki, amiben ez a magatartás, a főnökkel szembeni túl nagy engedékenység, a túl nagy alkalmazkodás, az nem kívánatos és nem tisztességes dolog. De számtalan ilyen kifejezés még, ami jellemezheti azt a viszonyt, ami kialakult a munkavállalók világában a vezetők és beosztottak között.
(13.00)
Nagyon éles határt tudtak vonni a munkavállalók a saját világuk és a vezetők világa között. Mert a saját világunk volt az, ahol a Józsi az Józsi, a Pista bácsi az Pista bácsi, és ahonnan a főnök elvtárs volt, ma pedig úr, az a másik világ.
Na most, ez a világ ma - én úgy érzem - egymást betegíti. Ez a világ ma olyan, amelyik nem ismeri még eléggé a korszerű munkaszervezési elveket, nem ismeri eléggé azt, hogy hogyan kell ma bánni a munkavállalókkal. Nemrég olvastam arról, hogy nagyon sok nemzetközi multicég éléről mennek haza külföldi vezetők, és az a véleményük, hogy a magyar vezetők megfelelnek, beválnak, igen alkalmasak azokra a feladatokra, amit eddig ők láttak el.
(A jegyzői széket Szili Sándor helyett dr. Kávássy Sándor foglalja el.)
Egy gondot látnak, hogy nem tudnak igazán az alkalmazottakkal bánni. Mit jelent? Ennek a szónak az értelmét meg kellene fejteni. Rá kellene kérdezni, bár mi valószínűleg tudjuk, ha az ember véletlenül eljut valahova - mondjuk Németországba a Siemens céghez -, és megismeri azt, hogy körülbelül mit jelent ott munkavállalónak lenni, akár török vendégmunkásnak, mit jelent bekerülni a Siemens-családba.
Az egy rang, ott munkavállalónak lenni egy rang. Ott nem csupán kötelesség, hanem egy olyan megbecsülést jelent, ami kifejezi azt, hogy itt mindenki munkájára szükség van, itt egymást kölcsönösen meg kell becsülni, mert az egyik ember munkája függ a másikétól. Egy Siemens cég el tudja érni, hogy esetleg az utcán lenézett török vendégmunkás a gyárkapun belül egyenlőnek érezze magát, és a maga munkája alapján ugyanolyan méltóságot érezzen, mint bármelyik más munkás.
Milyen méltóságot érezhet Magyarországon az a munkás, amikor bármelyik pillanatban megkaphatja, hogyha nem tetszik, elmehetsz máshova, vagy pedig tudja, hogy ez a gondolat állandóan ott él a vezetőben, amikor őt ingerültségében fegyelmezni akarja, vagy ezt ki is fejezi.
Még egyszer szeretném azt a hipotézisemet elmondani, hogy a megbetegedések, megrokkanások nagyon nagy százalékai a mai munkahelyi viszonyoknak tulajdonítható. Mit tehetünk? Elsősorban az ember azt mondja, hogy egy olyan rehabilitációs rendszer kellene, amelyik valóban működőképes. Ez is másfél évtizedes probléma, a fogadkozás, elhatározás, de mindig hátrább rangsorolódik, hogy egy komoly, valódi, működő rehabilitációs rendszer jöjjön létre egy törvényalkotási folyamaton keresztül.
De nem csupán a megszokott értelemben vett rehabilitációról vagy habilitációról van szó, hanem valóban arról, hogy felhívjuk a figyelmet, politikai célként fogalmazzuk meg, hogy a munka világában nem következtek be azok a változások, amelyek elviselhetőbbé teszik mindazt, ami a piacgazdasággal jár. Mert ezek nagyon elviselhetetlen módon jelentkeznek a munka világában. Hogy egyáltalán legyenek kutatások, mert vannak, a munkanélküliséget vagy az érdekegyeztetést elszórtan kutatják imitt-amott, de ahogy az Akadémia beszámolójából látni vagy pedig a költségvetés mellékletében, igen gyér számúak a magyar munkaügyi kutatások. A munka világának ezekre a problémáira ma nem irányulnak semmiféle kutatások.
Én azt hiszem, hogyha mi azt mondjuk, hogy a betegség és annak okai a társadalom legsúlyosabb problémái, mert énszerintem azok, akkor a politikának - amelynek nem ez a legsúlyosabb problémája, a kormánynak a stabilizáció, a pénzügyi helyzet, ez természetes, ez a munkamegosztás -, de a politikának fel kell figyelni arra, hogy neki ez a legsúlyosabb problémája, a társadalomnak pedig az, hogy meg kell találni nem a régi módon, a beavatkozással, hanem azokat az eszközöket, ösztönzőket, amely alapján ezekre a problémákra valamilyen lassú, de megoldást talál. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalról.)
