DR. KELEMEN ANDRÁS
DR. KELEMEN ANDRÁS
DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Nem mennék vissza a múltba, hiszen ezt már képviselőtársaim vázolták a mai napon, hogy hogyan alakult ki ez a rendszer.
Csak addig mennék vissza, hogy a kommunista időszak államosítása tulajdonképpen egy szociális juttatássá változtatta mindazokat a kifizetéseket, amelyeket nem a megcsonkított bér formájában adott. Így aztán rendszerváltozáskor egy olyan helyzettel néztünk szembe, ami kicsit emlékeztet arra, ami az oszmán hódoltság idején a várkapitányoknak a problémája volt, hogy a bécsi királyhoz fordultak volna a várak fenntartásához segítségért. De akkor terjedt el ez a mondás, hogy: "se pénz, se posztó". Tehát se a természetbeni, se a pénzbeli támogatás nem volt elegendő.
Ha ez a szorult helyzet tulajdonképpen a közvetlen lökőereje annak, hogy ma erről tárgyalunk, akkor nyilvánvalóan elsősorban azt a kérdést kell feltenni a társadalombiztosítással kapcsolatban is, hogy mit fed le tulajdonképpen, és ez döntés kérdése. Döntés kérdése, hogy milyen területeken tartja a politikai vezetés szükségesnek - ha egyáltalán szükségesnek tartja - a szervezett társadalmi szolidaritás működtetését.
Az elvi lehetőségek többfélék: nyugdíjbiztosítás, egészségbiztosítás, balesetbiztosítás, családbiztosítás, éppen most említette képviselőtársam a balesetbiztosítást, mint külön társadalombiztosítási ágazattá fejlesztésének kérdését. Ennek az elmaradásáért annak idején, az első négyéves ciklusban bőven kaptunk bírálatot, de úgy látom, azóta sem változott a helyzet, amióta bírálóink kormányoznak.
A családbiztosítással - amiről szintén nem esett szó - más a helyzet. Ennek szükségességét inkább a családhoz köthető gondok, valamint a népesedési helyzet folytonos romlása veti fel, és erről, úgy tűnik, szinte nem is gondolkodik a kormány, sőt, az intézkedések inkább a megszorítások irányába hatnak minden ilyen téren. Legfontosabb területén, például a családi pótléknál, a kormány megvonta az anyagi jogosultságot.
Ez annál nehezebben érthető, mert egyrészt amerikai, sőt, mondhatom dél-amerikai méretű gyermekszegénység tapasztalható, másrészt a közvélemény számára ez jelenítette meg a gyermek értékének elismerését. És ugyanakkor, amikor a kétkeresős családmodell kialakítása hosszú évtizedeket vett igénybe, egyre növekszik azon fiatalok aránya, akiket nem két szülő nevel.
(13.10)
A csonka családban felnövő fiatalok hányada ugrásszerűen nőtt a '70-es évek óta.
A másik terület az egészségbiztosítás. Erről is esett már több szó ma. Ez tulajdonképpen a rendszerváltozás gyümölcse, ennek az előszele volt az a bizonyos 1989-ben lezajlott forráscsere, ahol akkor úgy tűnt, hogy azonos értékben a családi pótlék összegével - egy több mint 80 milliárd forintos összeggel - helyet cserélt; tulajdonképpen az egészségbiztosítás belépett mint biztosítási ágazat, amely azonban azóta - és ez előre látható volt - kiadásaiban és kiadásigényeiben messzire elfutott. Az egészségügy működtetése 500 milliárdos nagyságrendű.
Előbb ez próbaként, majd rendszerszerűen beépült a biztosítási rendszerünkbe, és az egészségügy romló helyzetéből való kitörésre akkor az egészségügyi kerekasztal mellett ülő sok más párt - az ellenzéki pártok mellett akkor a Magyar Szocialista Párt is - egyetértett az alapellátáson alapuló egészségügyi rendszer kialakulásának szükségességével, valamint a közösségi képviselet révén történő működtetésével, és állást foglalt az egészségügy által használt állami vagyon megőrzéséről is. Ezek az idők - úgy tűnik - elmúltak. Sőt most azt látjuk, hogy a szocializmusban iskolázottak azt hiszik, hogy a kapitalizmus nem más, mint a szocializmus fordítottja.
Ha tehát a szocializmus idején, 1950 és '80 között 51 ezerről heti 97 ezerre nőtt az engedélyezett kórházi ágyak száma, akkor most 10 ezer ágyat ki kell hajítani, és minden rendben lesz. Pedig a kérdés másik oldala, hogy miután az egészségügyi szolgáltatásokat biztosítási jogalapra helyeztük - a rendszerváltoztató folyamat során -, egy 180 fokos váltással az ellenkező irányba zökkentünk, és tulajdonképpen itt az a balesetveszély, amelyről szintén valamelyik képviselőtársam már beszélt, hogy beleütközünk a szembejövő forgalomba, minthogyha csak áttérnénk az európairól az angliai rendszerű úthasználatra, tehát bal oldali vezetésre.
Az állampolgári jogon adott ellátási forma kérdése merül itt fel. Ez láthatóan újra felveti a finanszírozás kérdéseit, valamint az ellátás parttalanná válásának problematikáját, az indokolatlan igénybevétel kérdésétől a teljesítményhez igazodó egységes szakmai követelményrendszer széteséséig.
És a nyugdíjbiztosítás kérdése. Másik kormánypárti képviselőtársunk elmondta azt, hogy az alapproblémával kellene itt foglalkozni. Igen. Ezt elismerem. Itt van egy nagyon feszítő financiális probléma, ami az alapkérdésben rejlik. Azonban a mi kérdésünk az volt a kormánypártok felé, hogy milyen választ adunk erre. Az összevissza válaszok rendkívül szerencsétlenek, hiszen nem is várható akkor az, hogy hosszú távon valamilyen folyamat egy rendeződés irányába menjen.
Mi annak idején, az akkori Országgyűlés 1991-ben - a 60-as országgyűlési határozatával - adott egy választ, amit lehet kritizálni, de amely koherens válasz volt, ez az a bizonyos hármas tagozódású rendszer: az állampolgári jogon járó öregségi ellátás, a munkanyugdíj és a kiegészítő biztosítás kérdése. Most azonban egész más jellegű válaszokat kapunk, amelyek viszont nem állnak össze egy megnyugtató rendszerbe.
Egyrészt az önkéntesség helyébe egy kötelező jellegű tőkefedezeti befizetés lép, másrészt a kölcsönös (Sic!) biztosítópénztárak szerepének a leértékelése és külföldi, profitorientált, magántulajdonú biztosítók szerepének a felértékelése, amelyeknél automatikusan felmerül az a kérdés is, hogy vajon a megtakarításból képződő tőke hol kerül befektetésre - vajon Magyarországon-e, és fokozza a magyar gazdasági élet fejlődését avagy sem, vagy pedig, hogyha egyszer ezek magánvállalatok, akkor tulajdonképpen a vállalati önállóságuk alapján még üzleti titkuk is lehet a pénz további sorsa.
Ugyanígy összemosódott mai napon is az igazságosság és a méltányosság kérdése. És hogyha azt vesszük, hogy a most belépő munkavállalók, valamint a 40 év alattiak nagyrészt, az e feletti korúak pedig tetszés szerint átteszik befizetéseiket ezekbe a biztosítókba, akkor a mai nyugdíjasokat ellátó nyugdíjalap olvadhat el. Ennek előjeleként a korábban nettó bérarányos nyugdíjemeléseket most az inflációhoz kívánja a kormány igazítani, és akkor nem tudom igazán, hogy számítanak-e az infláció csökkenésére, hiszen akkor kisebb lesz a nyugdíjemelés mértéke, mint a nettó bérnövekmény, vagy pedig nem számolnak valójában inflációcsökkenéssel, és ezért ajánlják ezt a megoldást. Hát szóval ennyire lehet biztos az ember a nyugdíjra befizetett pénzeinek a sorsáról.
Amint látják, a társadalombiztosítás nem költségvetési kérdés. Nem lehet évről évre változtatni az elképzeléseken. De néhány év is kevés, mert egy-egy döntés évtizedekre szól. Tehát ha van nemzetpolitikai, vagy ha úgy tetszik, társadalompolitikai és nem szociálpolitikai kérdés, akkor ez az. És ehhez úgy kellene lássuk a költségvetést és úgy kellene megfogalmaznunk a költségvetési kérdéseket, mint amely a valódi realitásokkal számol. Tehát a kintlevőségekkel nem lehet úgy számolni, mint együtt. A bevételeket nem érdemes feltupírozni és a deficitet a papíron lecsökkenteni, mert ez nem hozhat hosszú távon semmiféle megoldást.
A társadalmi szolidaritást lenézők esetleg már ott tartanak, hogy Bismarck, sőt Thurzó bányagróf is kommunista lehetett, mert felfogta, hogy meg kell szervezni a közös kockázatvállalást.
Amikor az MDF ezt a mai vitanapot kezdeményezte, akkor tulajdonképpen miért kezdeményeztük? Azért, hogy az ellenzékből és az előző négy parlamentáris év folyamatai, döntése alapján feltehessük a kérdéseinket. Feltegyük a kérdést, hogy hogyan akarja a kormánykoalíció az emberi erőforrásokra fordítani a pénzt? Milyen megoldást gondol az állami, a társadalombiztosítási és magánbiztosítási elvek felhasználásáról? És ehhez kell a közösség, Magyarország lakossága nevében megvizsgálnunk ezeket a kérdéseket.
Ezt a kormány-előterjesztést vártuk volna ma, és nem azt, hogy azt kapjuk, hogy garantálnunk kell, mik a fő céljaink, és nem látjuk igazán a kormány vízióját, előrevetítését arról, hogyha most beindul valami egy irányba, akkor az valóban hova is érkezik. Köszönöm figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiban.)
