DR. KÖKÉNY MIHÁLY
DR. KÖKÉNY MIHÁLY
DR. KÖKÉNY MIHÁLY népjóléti minisztériumi államtitkár: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a politikai vitanap kezdeményezőinek. Lezsák Sándor képviselőtársam javaslata lehetőséget ad arra, hogy a társadalombiztosítás helyzetéről politikai vitát folytassunk.
A társadalombiztosítás ügye a vele szorosan összefüggő egészségügyi ellátás és a nyugdíjrendszer ma Magyarországon a közérdeklődés középpontjában állnak. Viták, konfliktusok, erőteljes indulatok övezik a társadalombiztosítást. Szinte nincs olyan nap, hogy a lapok címoldalán a társadalombiztosítás, illetőleg az egészségügy működési zavarát az Országos Egészségbiztosítási Pénztár és a betegellátó intézmények akadozó kapcsolatát, ellentétét közlő, olykor felnagyító tudósítás ne sokkolná a közvéleményt.
Sajnos a válságjelenségek mellett elvétve kap nyilvánosságot, ha egy kórháznak nincs adóssága, ha a gyógyító személyzet példásan, lelkiismeretesen dolgozik. A többségre ez a jellemző, és illő, hogy áldozatkészségüknek ezen a helyen is elismeréssel adózzunk. Ugyancsak szeretném megköszönni a társadalombiztosítás több ezer dolgozójának, hogy sokszor mostoha körülmények között, olykor igaztalan támadásoknak kitéve tisztességgel helyt állnak, végzik a munkájukat a járulékfizetők és a biztosítók szolgáltatásait igénybe vevők érdekében.
A kialakult helyzetben igen nagy szükség van arra, hogy indulatoktól mentes, higgadt légkörben, a választók bizalmából törvényalkotási joggal felruházott képviselőkhöz méltó bölcsességgel vitassuk meg a társadalombiztosítás mindkét ágazatának problémáit. Meg kell köszönnöm azt is, hogy a társadalombiztosítás ügyének megbeszélését e Ház falai között folytathatjuk, mert Európában a szociális rendszerek kríziséről sok országban az utca vált a vita helyszínévé. Nekünk az a feladatunk, hogy megtaláljuk azokat a megoldásokat, amelyek a társadalmi béke megőrzése mellett biztosítják az egészségügy és a nyugdíjrendszer reform mértékű átalakítását és közben lehetővé teszik a folyamatos, zavarmentes működést is.
Vitaindítómban szeretnék javaslatot tenni az eszmecsere témáira. Lezsák Sándor képviselőtársam azt kezdeményezte, hogy a társadalombiztosítási vitanapon beszéljük meg, milyen arányban osztható meg a társadalmi össztermék a felhalmozás és a fogyasztás között, és miként osztozzanak a gazdasági és a humán célok az elfogyasztható jövedelmen. A megvitatásra javasolt témák tehát felölelik a nemzetgazdasági újraelosztás teljes kérdéscsomagját, lényegében az államháztartási reform egészére irányulnak. Erre a társadalombiztosításról ma rendezett politikai vitanapon aligha kerülhet sor.
"Minden meghatározás tagadás", állítja Spinoza. A dolgok lényegéhez úgy kerülünk közelebb, ha elhatároljuk mindattól, ami nagyon hasonlít rá, összefüggésben van vele, de mégsem az. Az államháztartás három nagy alrendszere közül csak az egyik a társadalombiztosítás. Javaslom ezért, tisztelt képviselőtársaim, hogy ma csupán erről, az 1997-ben 1140 milliárd forintot elosztó rendszerről, ellátásairól, intézményeiről, gazdálkodásáról, irányításáról folyjon vita.
Tisztelt Országgyűlés! A parlament őszi ülésszaka során összesen hét törvény megalkotása során foglalkozunk a társadalombiztosítással. A tisztelt Ház tegnap elfogadta a társadalombiztosítás pénzügyi alapjai 1995. évi költségvetésének zárszámadását, és döntöttünk a társadalombiztosítási járulékrendszer módosításáról is. A járulékrendszer átalakításának parlamenti vitája során a biztosítás alapkérdéseit tisztázó megbeszélést folytattunk. Az Országgyűlés egyértelműen megerősítette azt, hogy a jóléti biztonsági rendszer alapintézménye a kötelező társadalombiztosítás. Ezt az elvet hosszabb távon sem lehet megkérdőjelezni. A társadalombiztosítás megújítása, biztosítási és szolidaritási vonásainak megerősítése, a korábban túlsúlyban levő szociális funkciók csökkentése, azoknak az államháztartás más alrendszereihez telepítése olyan kérdések, amelyekben teljes konszenzus volt már a rendszerváltást megelőzően az ellenzéki kerekasztalnál folytatott tárgyalások során is, erre csak emlékeztetni szeretnék.
Az Országgyűlés elsöprő többséggel fogadta el 1991-ben azt a 60. számú határozatát, amely a társadalombiztosítást a szociális ellátórendszer letéteményeseként határozta meg. A parlament ekkor több mint 90 százalékos többséggel döntött úgy, hogy megerősíti a társadalombiztosítás elkülönült forrásból táplálkozó alapszerű gazdálkodását és megerősíti az egészségügyi ellátás társadalombiztosításba integrálását. Mégis miért vetődhetett fel az a kérdés, hogy az egészségügy finanszírozása, a jogosultság rendje a legjobb helyen van-e a társadalombiztosításban? A kormány alapértéknek tekinti azt, hogy minden állampolgár egyaránt legyen jogosult megbízható minőségű egészségügyi ellátásra.
(8.10)
Ugyanakkor a munka világában bekövetkezett változások, a tartós munkanélkülivé válás egyre gyakrabban okozott és okoz olyan élethelyzeteket, amelyeket a biztosításra jogosultak körét összefoglaló jogszabályok nem követtek megfelelően.
Csökkent a járulékbevétel, részben a fizetési kötelezettség alól való kibújás terjedése, részben a foglalkoztatottak számának csökkenése miatt. Megrendült a társadalombiztosítási alapok egyensúlya, egyre kevesebb forrásból, egyre többen igényelték szolgáltatásaikat. Ezért, ennek a konfliktusnak az enyhítésére vetődött fel lehetséges alternatívaként az állam által szervezett és adóból finanszírozott állampolgári jogú egészségügyi ellátás.
A járulékrendszer módosítása végül is nem eredményezte az egészségügyben a biztosítási elv feladását. Hiszen a biztosítási alapú rendszer is elviseli, hogy nemcsak járulékból finanszírozzák, erre más országban is van példa. S még valamit, az egészségügy társadalombiztosítási működésének nem az a célja, hogy a járulékot nem fizetőket eleve kizárja az ellátásból. A célja az, hogy a járulékfizetők önkormányzati kontrollja mellett hatékony, teljesítményarányos finanszírozási mechanizmussal teremtsen érdekeltséget - a nívós ellátás mellett - a költségtakarékos és ésszerű gazdálkodásban. A társadalombiztosítás keretében is meg lehet valósítani az alapvető egészségügyi szolgáltatásokhoz való teljes körű hozzáférést.
Tisztelt Képviselőtársaim! A biztosított egyén élete válságos helyzeteiben találkozik a társadalombiztosítással. Ha betegek vagyunk, ha aktív pályánkat egy ledolgozott életút során befejezzük - esetleg nem is saját akaratból, hanem a munkanélküliség kényszere miatt - , fokozottan érzékenyen érint bennünket az, ha részvétlen, lelketlen ügyintézéssel találkozunk.
Bizony előfordul, hogy a betegség miatt munkaképtelenné váló biztosított, akinek a magas gyógyszerárak miatt jelentős kiadásai lehetnek, a neki járó táppénzt csak hónapok múlva kapja meg a lassú ügyintézés miatt.
A nyugdíjba vonulókkal is gyakran előfordul, hogy hónapokig ellátás nélkül maradnak, mert nem fejeződik be időben a jogos járandóság megállapítása. Az ilyen esetek elfogadhatatlanok akkor is, ha az ügyfélforgalom elenyésző részében fordulnak elő. Elkerülésük érdekében is gyorsítani kell a társadalombiztosítás informatikai fejlesztését.
Tisztelt Országgyűlés! Napjainkra a társadalombiztosítás két alapjának kiadási főösszege meghaladja az 1100 milliárd forintot. Ez az összeg több, mint a kiskereskedelem és a vendéglátás éves forgalmának egyharmada, a bruttó hazai össztermék közel egyhatoda, az állami költségvetés kiadásainak 45 százaléka. Más példákat említve: az egészségügyi rendszer fenntartása és a nyugdíjak kifizetése lassan eléri annak az összegnek a felét, amelyet a lakosság egy évben vásárlásra fordít.
A társadalombiztosítási bevételek és a kiadások közel háromszorosukra nőttek az utóbbi hat évben. Évről évre átlagosan 20 százalékkal emelkedtek a két alap kiadásai. Meg kell azonban jegyezni, hogy a fogyasztói áremelkedés üteme jóval dinamikusabb a társadalombiztosítási alapok bevételeinek és kiadásainak emelkedéséhez képest, tehát az ellátásokat szolgáló ráfordítások reálértéke csökkent.
Csupán az utóbbi négy évben 1993 és 1996 között a nyugdíjkiadások közel megduplázódtak, miközben a nyugdíjak reálértéke évek óta csökken. A nyugdíjellátásban részesülők száma 1990 óta két és fél millióról csaknem hárommillió főre nőtt, beleértve a korhatár előtt, részben munkaképesség-csökkenés miatt nyugdíjba vonultakat is.
A nyugdíjkiadásokra - beleértve a várhatóan 19,5 százalékos nyugdíjemelés fedezetét - jövőre 624 milliárd forint jut. Az Egészségbiztosítási Alap legnagyobb kiadási tétele a gyógyító-megelőző ellátás. Összege évek óta megközelíti az alap kiadásainak felét, jövőre 258 milliárd forint szerepel a költségvetés tervezetében. Ha a szerkezetátalakításból várható megtakarításokat is figyelembe vesszük, ez az előirányzat fedezetet nyújthat az egészségügyi dolgozók 17-18 százalékos béremelésére is.
A gyógyszer-támogatási keret meghaladja a 81 milliárd forintot, és ez megfelelő szakmai intézkedések és hatékony ellenőrzés esetén lehetővé teszi, hogy a biztonságos ellátás fenntartása mellett a lakosság terhei a korábbi évekénél mérsékeltebben, legfeljebb a várható infláció mértékéig növekedjenek.
A rokkant- és baleseti ellátások forrásigénye 1997-ben több mint 90 milliárd forint lesz, és itt a kiadások növekedésének dinamikája nyugtalanító. Elkerülhetetlen a rokkantosítási eljárás újraszabályozása, az elveszett helyett a megmaradt munkaképesség értékelése, a munkáltatók érdekeltségének növelése a foglalkoztatási rehabilitációban.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nemcsak hazánkban, hanem világszerte konfliktusok forrása, hogy a hagyományos társadalombiztosítási rendszerek, az egészségügy és a nyugdíjrendszer átalakításra szorulnak. Mint említettem, a járulékrendszer átalakításának, a társadalombiztosítási alapok egyensúlyának megteremtésén kívül fő oka a munka világában lezajlott magyarországi változás. A fejlett országok szinte kivétel nélkül a társadalombiztosítás teljes revíziójára kényszerültek az elmúlt húsz évben.
A múlt század vaskancellárának nevével fémjelzett bismarcki társadalombiztosítási rendszerek az ipari alkalmazottak számára jöttek létre, szolgáltatásaik az ő bérjárulékaikra alapozódtak. Napjaink társadalmainak foglalkoztatási rendszerére az aktív korúak sokkal változatosabb munkaviszonyai jellemzőek. Egyidejűleg több megbízónak dolgozni, bármikor önfoglalkoztatóvá válni ma már mindennapos a szellemi és fizikai foglalkozásúaknál egyaránt.
Ezek a változások Magyarországon az elmúlt hat évben fordulatszerűen zajlottak le. Az 1975-ben főmunka jogviszonyra alapozott társadalombiztosítási jogi, nyilvántartási rendszer, a közterhek megállapítási rendje és beszedése egyaránt teljes átalakításra szorulna akkor is, ha a járulékfizetési fegyelem sokkal-sokkal jobb lenne a ma tapasztaltnál.
A pénzügyi problémák közül külön is kiemelésre érdemes a kinnlevőségek demoralizálóan magas szintje. Bár a társadalombiztosítás behajtási tevékenysége sokat javult, elégedettek nem lehetünk, kormánynak, jogalkotónak, pénzügyi szakembernek egyaránt van teendője. A végrehajtásban jobban kell figyelmi a járulékszámlák követésére, az adósok korrekt tájékoztatására, de áttörést az ügyviteli rend teljes körű korszerűsítése jelent majd.
Érdemes vitát kezdeményezni arról a kérdésről, kit akarunk bevonni a kötelező társadalombiztosításba, és mely szociális biztonsági elemeket kívánunk biztosítási alapon finanszírozni. E vita megkezdése egyébként nem jelenti a társadalmi közmegegyezéssel, önkormányzati irányítással megerősített társadalombiztosítási rendszer megkérdőjelezését.
Alapvető követelmény természetesen a hosszú távú, kockázatos egészség, időskori létbiztonság, végleges megrokkanás esetében a teljes körű, minden aktív korúra kiterjedő kötelező biztosítás működése. Jogos kérdés azonban például az, hogy kell-e a vállalkozónak táppénz. A rövid távú kockázatok esetében mind a munkáltatók, mind a munkavállalók érdekképviseletei joggal vetik fel, hogy a későbbiekben indokolt-e teljes körű kötelező részvétel.
Tisztelt Képviselőtársaim! Előkészítés alatt áll a nyugdíjrendszer reformja. Az idős korosztály legfőbb anyagi forrásáért, a tisztes nyugdíjáért már megdolgozott. Annak ellenértékét letette a társadalom asztalára. Ezen a tényen semmilyen rendszerváltás, gazdasági átalakulás nem változtathat. Kötelességünk olyan törvényes garanciarendszer kiépítése, mely változó körülmények között is biztosítja az elvégzett munka ellenértékét, a több évtizedes befizetések értékálló visszafizetését.
A nyugdíjreform legfontosabb követelménye a gazdasági és demográfiai folyamatokhoz alkalmazkodó, tartós önfinanszírozó képesség megteremtése elfogadható járulékterhekkel, folyamatos értékmegőrzéssel, az ellátórendszer kényszerű visszafogása nélkül.
(8.20)
Ebben a rendszerben gondolkodva a társadalombiztosítási nyugdíj halálig szóló életjáradék, függően az életpálya során teljesített hozzájárulástól és a nyugdíjba vonulási életkortól. Nem abszolút összegeket kell rögzíteni, hanem a mindenkori átlagkeresethez való viszonyt. A rendszer legyen önfinanszírozó, a járulékot fizetők számára áttekinthető és kiszámítható.
A munkanyugdíj-rendszerből kiszorult időskorúakkal szemben a társadalmi szolidaritást az új rendszerben is érvényesíteni kell, tehát valamilyen minimális jövedelmet minden időskorúnak biztosítani kell, mégpedig közgazdaságilag kalkulálható és jogilag garantált módon.
A bérjárulékkal nem fedezett eljárásnak a költségvetést kell terhelnie. A garantált minimális ellátás fedezete tehát az adóbevétel, a nyugdíjé a kötelező járulék, amelyhez állami garancia társul. És ezt egészítik ki az elismert pénztárak szigorúan ellenőrzött tőkefedezeti rendszerben, amely rendszer az egyéni gondoskodásra épül.
Az elmúlt években fontos reformértékű változások történtek a nyugdíjrendszerben. Az Országgyűlés törvénybe iktatta, hogy a nyugdíjak reálértékét az aktívak átlagkeresetével egyező mértékben kell emelni, függetlenül a Nyugdíjalap bevételének aktuális alakulásától.
A Nyugdíjalap bevételeiből finanszírozott szociális ellátások, családi támogatások, nyugdíjszerű segélyek profiltisztítás során fokozatosan a központi költségvetés által finanszírozott, külön jogszabályban rendezett ellátásokká váltak.
Döntött a parlament a nyugdíjkorhatár fokozatos felemeléséről, a rugalmas nyugdíjba vonulás szabályairól. Az új konstrukcióban lehetőség van a korhatár előtti nyugdíjba vonulásra. A továbbdolgozást nyugdíjnöveléssel honorálja a rendszer.
A nyugdíjrendszer további átalakítása, az új nyugdíjtörvény megalkotása a kormányprogramban 1996. évi ütemezéssel szerepel. E határidő sajnos rövidnek bizonyul. A nyugdíjrendszer kidolgozó munkái ugyan már 1995-ben elkezdődtek, de a megvalósítást nehezítette, hogy az új, vegyes finanszírozási nyugdíjrendszer modellszámításai hosszabb időt vettek igénybe.
Erről a kérdésről egyébként képviselőtársaim a közvélemény előtt a maihoz hasonló politikai vitanapon - tavasszal - már kifejtették álláspontjukat. Most azt jelenthetem a tisztelt Háznak, hogy az új nyugdíjbiztosítási rendszerről szóló törvénycsomag előkészítése befejezéshez közeledik, és 1997. első negyedévében az Országgyűlés elé terjeszthető.
Tisztelt Országgyűlés! A társadalombiztosítási ellátások egyik legjelentősebb területét az egészségügyi ellátórendszer finanszírozása jelenti. A magyar egészségügy folyamatos reform és átalakítás állapotában van hosszú évek óta. Mindezen idő alatt azonban rövid időre sem szűnt meg a folyamatos működés, az intézmények ellátják feladataikat. Ebben a legnagyobb szerepük az egészségügyben dolgozóknak van, akiknek túlnyomó többsége - a szerkezeti és finanszírozási változások ellenére is - naponta magas színvonalon, hivatásként gyakorolva végzi munkáját.
Ugyanakkor az egészségügy szereplőinek mindegyike elégedetlen. Elégedetlenek az egészségügyben dolgozók, mert munkájuk feltételei és anyagi megbecsülésük elmaradt mind a ténylegesen nyújtott teljesítménytől, mind pedig az általában elvárhatótól. Elégedetlenek a biztosítottak, mert a járulékot fizetők nagyarányú terhelése mellett is nyilvánvalóak a működés hiányosságai és egyre nagyobb közvetlen fizetési kötelezettség hárul rájuk, például a patikákban, amikor kiváltják receptjüket. De elégedetlenek a rendszer irányítói és finanszírozói is, mert az egészségügyre fordított kiadások nem kellő hatékonysággal hasznosulnak. A folyamatos reform se tudta felszámolni az ország egyes területei között mutatkozó - indokolatlan - egyenlőtlenségeket, nem sikerült felszámolni az egészségügy feketegazdaságát, a hálapénzrendszert.
Mindezek alapján vannak, akik úgy vélik, hogy a magyar egészségügy összeomlott. Aki azonban ismeri a rendszer folyamatos működését, az tudja, hogy általános válságról nem beszélhetünk, de valóban gyakoriak és ismétlődnek a válságjelenségek és krízishelyzetek.
Mi áll a negatív jelenségek hátterében? Elsősorban egy olyan egészségügyi intézményszerkezet, amely az elmúlt évtizedekben - mennyiségi szempontból - folyamatosan növekedett, sok területen biztosította az ellátás minőségi fejlődését is, de a fejlesztések egyenetlenül történtek, sok esetben tervezetlenek és szervezetlenek voltak, meghaladták az adott területen szükséges mértéket és a működtetéssel járó folyamatos anyagi lehetőségeket is. Ez az intézményrendszer - a jelenlegi helyzetben - nem alkalmas arra, hogy a rendelkezésre álló pénzeszközöket hatékonyan hasznosítsa.
Az intézményrendszer sok esetben nem alkalmazkodott az egészségügyben mutatkozó kihívásokhoz sem. A lakosság egészségügyi állapota romlik, előtérbe kerültek a szív- és érrendszeri, valamint a daganatos megbetegedések, de nem jöttek létre kellő számban az ezeknek a betegségeknek az ellátására szakosodott intézmények, osztályok. Más szakterületeken viszont túlméretezett a kapacitás és fennmaradását lobbyérdekek is segítik.
A társadalom idősödése is új kihívások elé állította az egészségügyet. Az idős korban jelentkező betegségek kezelése vagy az egyszerű, de tartós, folyamatos ápolás intézményei nem alakultak ki és nem kellően felkészült az egészségügy - az életkor előrehaladtával - automatikusan nagyobb számban jelentkező krónikus betegségek ellátására.
A magyar gazdaság teherbíró képessége nem teszi lehetővé az egészségügyre fordított források jelentős növelését. Nem magyar jelenség azonban, hogy az egészségügyi ellátások kiadásai - és a kiadási igények persze elsősorban - ugrásszerűen nőnek; ennek teljes fedezetét a nálunk gazdagabb országok sem tudják biztosítani.
Az egészségügyet és a társadalombiztosítást érintő reform tehát időszerű, de megvalósítása során mindvégig figyelemmel kell lenni arra, hogy az egészségügy folyamatos működését fenn kell tartanunk, garantálnunk kell, hogy a betegek eljuthassanak az állapotuknak megfelelő ellátást nyújtó orvoshoz, illetőleg intézménybe.
Mi lehet a reform fő célja? Az egyik elsődleges célnak azt kell kitűznünk, hogy a rendelkezésre álló pénzforrások azokba az intézményekbe kerüljenek, ahol a betegek megfelelő ellátását tudják biztosítani. El kell érnünk, hogy ezeket a pénzösszegeket az intézmények ténylegesen a betegek ellátására fordítsák. Ehhez az szükséges, hogy felszámoljuk az egymással párhuzamosan működő és rosszul kihasznált intézményeket vagy részlegeket.
A megvalósítás csak akkor lehetséges, ha a reformmal párhuzamosan megerősítjük, illetőleg kiépítjük a szakmai ellenőrzés egy olyan rendszerét, amely folyamatosan mutatja azt is, hogy hol szükséges további fejlesztés vagy beruházás.
A biztosítottak jogainak korszerű felfogásában nemcsak ellátóhelyeket kell szervezni a betegek számára, hanem garantálni kell azt is, hogy megfelelő szintű és gyógyító munka folyjon az egyes intézményekben. Ezt nevezzük minőségbiztosításnak, ami az egyik oldalon azoknak a szakmai szabályoknak a folyamatos korszerűsítését jelenti, amelyek meghatározzák az orvosok, intézmények iránt támasztott követelményeket, a másik oldalon a társadalombiztosítás felelőssége, hogy a rendelkezésre álló pénzt olyan intézmények között ossza fel, amelyek magas színvonalú szolgáltatás nyújtására alkalmasak és felkészültek.
A jelenlegi helyzetben a biztosítottak és az intézmények is sokszor úgy élik meg, hogy a pénzhiány következtében szűkül az ellátások köre, és attól tartanak, hogy további elvonás történik. Ez ténylegesen nem így van.
A társadalombiztosítás 1997. évi költségvetésével arra törekszünk, hogy az egészségügyre fordított kiadások reálértékének csökkenését a jövő évben megállítsuk. Az ez évben megtett intézkedések pedig várhatóan források felszabadulását eredményezik. Ezeket azonban továbbra is az Egészségbiztosítási Alap fogja felhasználni, vagy egyszerűbben a felszabaduló összegeket szétosztja az ellátást végző intézmények között.
Ez várhatóan azzal az eredménnyel jár, hogy jövőre az intézmények érezni fogják, hogy a sokat emlegetett alulfinanszírozottság enyhülhet. Ugyanakkor a jövőben is az intézmények a teljesítményük alapján részesülnek a finanszírozási összegekből.
(8.30)
A finanszírozási szabályok megújítása lehetővé teszi majd, hogy a betegeket, ha állapotuk indokolja, egyre inkább a kórházon kívüli ellátás keretében gyógykezeljék, az ellátószervezet is ebben legyen érdekelt.
Ösztönöznünk kell a külföldön és modellkísérletben nálunk is bevált új ellátási formák terjedését, mint amilyen az otthoni szakápolás vagy az egynapos sebészet.
A reformfolyamat lényeges részének tekintjük, hogy növeljük az intézménytulajdonosok és az intézmény felelősségét a gazdálkodásban. A megfelelő szakképzettséggel rendelkező gazdasági vezetés, intézményi menedzsment számos esetben fel tudja tárni azokat a gazdálkodási tartalékokat, amelyek javíthatják nemcsak az adott intézmény helyzetét, hanem a betegellátás színvonalát is. A tapasztalatok mutatják, hogy az egy térségben működő intézmények összehangolt munkája, az esetleges közös beszerzés jelentősen javíthat a kórházak helyzetén.
Mindezeknek a feladatoknak a megvalósítása időigényes. Nem lehetséges az egy lépésben való végrehajtás. Nem odázhatóak el azonban a döntések, a lépések megtétele, mert egy ilyen nagy intézményrendszer - mint az egészségügy, illetőleg a társadalombiztosítás - nagyságánál fogva nem alkalmas arra, hogy magától, automatikusan, gyorsan reagáljon a gazdaság és a társadalom kihívásaira. Ezt a folyamatot ösztönözni és serkenteni kell részben a szakmai szabályozással, részben pedig a finanszírozás technikájának átalakításával.
Tisztelt Képviselőtársaim! A magyar társadalombiztosítás önkormányzatisága története során másodszor esik át azon a folyamaton, amelyet Schopenhauer úgy írt le: minden új dolognak három fázison kell átmennie. Első, amikor kinevetik, második, amikor küzdenek ellene, harmadik, amikor már természetesnek tartják.
A társadalombiztosításnak a járulékfizetőkből álló önkormányzati irányítását a kétkedőket és a nevetgélőket legyőzve, illetőleg meggyőzve 1891-ben Baross Gábor miniszter előterjesztése alapján hozta létre a magyar parlament először. Valószínű, hogy annak az önkormányzatnak sem lehetett zökkenőmentes a működése, mert többször változott például a munkavállalók és a munkáltatók aránya.
1906-ban a balesetbiztosítás törvényi szabályozásával egy időben vált 50-50 százalékos, paritásos összetételűvé a társadalombiztosító intézmények választmánya. Másodszor 1991-ben döntött úgy a parlament, hogy az ismét önállóan gazdálkodó társadalombiztosítás önkormányzati irányítását létrehozza.
A társadalombiztosítási önkormányzatok működése az 1993. évi megalakulásuk óta az új dolgok sorsát jelentő második fázisban van. A társadalombiztosítás működésével kapcsolatban tapasztalható rendszerszerű hibák és a kontroll hálóján fennakadó - úgymond - selejtes döntések, intézkedések is.
Rendszerszerű hiba például, hogy az egészségügyi intézmények tulajdonosa, a települési önkormányzat, a működésért felelős, a szolgáltatást vásárló biztosító, az ellátás megszervezéséért felelős állam külön-külön nem rendelkezik kellő hatáskörrel és eszközökkel az egészségügy ésszerűsítéséhez. Ezen a gondon a hatáskörök újrarendezésével s az eddiginél sokkal hatékonyabb együttműködéssel lehet segíteni. Tudomásul kell venni: az egészségügy szereplői konszenzus teremtésére ítéltettek. Ha nincs párbeszéd, ha a kitörési pontokat nem együttesen, hanem a másik rovására keressük, nem érhetünk célt.
A működési problémák enyhítését szolgálta a társadalombiztosítás önkormányzati irányításáról szóló 1991. évi LXXXIV. törvény idén, június 4-én elfogadott módosítása, amely a társadalombiztosítási alapok költségvetésének elkészítésével és végrehajtásával kapcsolatos kötelezettségek részletes szabályait tartalmazza, és az Országgyűlés rendszeres évközi kontrollját tette lehetővé. A gazdálkodással, a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak tervezésével kapcsolatos fontos változásokat tartalmaz az államháztartási törvény parlamentnek benyújtott módosítása is.
Tisztelt Országgyűlés! A folyamatos működés közben történtek hibás döntések, a törvényi kereteket megsértő intézkedések is. Ilyen volt a CM-klinika emlékezetes ügye, ahol finanszírozási szerződés alapján kapott pénzt egy még nem működő egészségügyi intézmény, és talált más szabálytalanságot is az a parlamenti ad hoc bizottság, amely az egészségbiztosítás 1995. évi gazdálkodását vizsgálta, és még vizsgálja jelenleg is.
E tapasztalatok felhívják a figyelmet az intézményes, állandó ellenőrzés fontosságára, azonban úgy gondolom, önmagukban nem kérdőjelezik meg az önkormányzati irányítás létjogosultságát, amelynek elfogadása a politikai rendszer demokratizmusának fokmérője is.
A kormány döntést hozott arról, hogy 1997. január végéig értékelni kell a társadalombiztosítás irányítási rendszerének igazgatási tevékenységének tapasztalatait, és február 15-éig javaslatokat kell tenni a szükséges intézkedésekre. Fel kell készülni arra, hogy jövőre a társadalombiztosítási önkormányzatok négyéves mandátuma lejár.
A kormány és a szociális partnerek között egyetértés van abban a kérdésben, hogy a társadalombiztosítási alapok működését a továbbiakban is önkormányzati testületek irányítsák. Ugyanakkor az önkormányzatok és az igazgatási szervek munkamegosztásában következetesen kell érvényesíteni: a testület feladata a stratégiai kérdésekben való döntés és az igazgatási szervezet ellenőrzése, míg az operatív igazgatás feladatait az igazgatási szerveknek kell végezni.
Nincs vita abban a kérdésben sem, hogy az önkormányzatok gazdálkodási, döntési önállóságával arányban álló felelősségi rendszer kialakítására van szükség. Át kell tekinteni az önkormányzatok egyetértési jogosítványait, és fontolóra kell venni olyan megoldást, amely az intézmények és a szolgáltatások finanszírozási szabályaival kapcsolatban együttes döntést írna elő a kormánnyal, esetleg olyan formában, hogy a kormány képviselői is részt vesznek az önkormányzati testületben.
A szociális partnerek úgy foglaltak állást, hogy mind a munkáltatói, mind a munkavállalói képviselők a következő ciklusban delegálás útján kerüljenek a nyugdíj- és egészségbiztosítási közgyűlésekbe. Csak ismételni tudom azt, hogy a társadalombiztosítás önkormányzati irányítása viszont nem lehet sikeres valamennyi érdekelt, így a szakmai szervezetek és a civil társadalom együttműködése nélkül.
Tisztelt Képviselőtársaim! A társadalombiztosítás működését értékelve 1996-ot valószínűleg a krízisek és a válságkezelés éveként fogjuk számon tartani. Ha 1997-ben a gazdaság fejlődésével kapcsolatos kedvező prognózisok teljesülnek, esély van arra, hogy a társadalombiztosítási alapok egyensúlya megteremtődjön. Ezzel együtt jó reményünk lehet arra is, hogy jövőre az idei átlagkeresetek mértékével emelkedő nyugdíjak évek óta először megőrizzék vásárlóértéküket, és az egészségügyi ellátás forrásai is stabilizálódjanak. Ez megfelelő alapot nyújt ahhoz, hogy az Országgyűlés is előretekintsen, és hosszabb távra szóló egészség- és nyugdíjbiztosítási törvényeket fogadjon el.
Tisztelt Országgyűlés! Azt hiszen, nálunk sokan ismerik Karinthy Frigyes bibliai tárgyú novelláját. A feltámadás után Jézus Krisztus Poncius Pilátus elé vezeti azokat, akik megbánták, hogy az ő halálát kívánták, amikor választaniuk kellett közte és a gonosztevő Barabás között. Megérkeznek Júdea helytartójának házába, és Jézus azt kéri, tegye fel újra az embereknek a kérdést, kit bocsásson szabadon. Pilátus kérdésére egyenként azt felelik: a Názáretit. De mily furcsa, a sokaság együtt mégis azt kiáltotta: Barabást.
Tisztelt Országgyűlés! A kötelező társadalombiztosítás kockázatközösségében, úgy gondolom, ez fordítva van. Ez a szociális biztonsági rendszer a maga anomáliáival együtt és egészében jobb, mintha a polgárok külön-külön kényszerülnek maguk és családjuk egészségéről vagy örökségéről gondoskodni.
Az üzleti és kiegészítő biztosítások a választékot színesítik, helyük és szerepük vitathatatlan, de soha nem vehetik át a társadalombiztosítás egészének mandátumát. Azét a társadalombiztosításét, amelyről olykor bizonytalan és pesszimista jóslatok hangzanak el, közben pedig olyan magatartást és azonnali eredményeket várnak el tőle, amilyenre csak egy-két évtized múlva lehet képes.
(8.40)
Kérem képviselőtársaimat, erre is gondoljanak a mai politikai vitanapon. Köszönöm a figyelmet.
