GAÁL GYULA
GAÁL GYULA
GAÁL GYULA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Hölgyeim és Uraim! Én elnézést kérek mindazoktól, akik a társadalombiztosítás kérdéseivel hivatásszerűen foglalkoznak. Én nem ebbe a körbe tartozó ember vagyok, és épp az előző hozzászólásból hallottuk, a társadalombiztosítás nem költségvetési kérdés, és mikor Kovács Pál képviselőtársam megjegyezte, hogy három földrész 54, nagyon sok országát tanulmányozták, és 54 különböző rendszert fedeztek fel ezek működése során, akkor még inkább úgy éreztem, hogy bocsánatkéréssel kell kezdenem a mondandómat, hiszen én ezt nem tettem meg.
Ami miatt mégis úgy gondoltam, hogy érdemes itt a vitában hozzászólni, az egyrészt azért van, mert egy ilyen politikai vitanapon nem egy feszes előterjesztés kapcsán kell elmondani a véleményeket, hanem talán mód van arra, hogy nem teljesen kiérlelt gondolatokat is megosszunk egymással, és az alapkérdéseket feszegessük, amire nincsen mód egy előterjesztés vitája kapcsán.
Részint pedig mint állami pénzügyekkel foglalkozó gazdaságpolitikusnak nap mint nap kell tudni válaszolni olyan kérdésekre, hogy adott pénzügyi lehetőségek határán belül mik azok az államilag is finanszírozandó és felvállalandó fontos kiadások, amelyekre sort kell keríteni, miknek a rovására lehet megtenni.
Tehát az egyik oldalon mik azok a rendszerek, ahol az államnak olyan fontos szerepe van, amiben nem korlátozható a felelőssége és ennek megfelelően kell eljárnia, ennek megfelelően kell felelősséget vállalnia az ott működő rendszerek finanszírozásáért, és hol vannak azok a területek, ahol éppen azért - hát persze csak részben azért -, mert szűkösek a források, részben azért, mert logikailag is korlátozható az állami felelősség, visszaléphet az állam a finanszírozástól, és kezdeményezheti azoknak a civil rendszereknek a kialakítását, kiépítését, amelyek - adott esetben - hatékonyabban tudják ellátni a megfelelő feladat ellátását és mindenképpen nagyobb társadalmi kontroll alatt.
A kérdés tehát úgy merül fel a számomra elsősorban, hogy hogyan működtethető egy ilyen nagy rendszer, mint a társadalombiztosítás rendszere, amelyik az állami költségvetés kiadásai főösszegének körülbelül a felét mozgatja meg, tehát 1100-1200 milliárd forint közötti összeget egy évben. Hogyan gyakorolható egy ilyen rendszer felett a társadalmi kontroll, a társadalmi ellenőrzés, hogy az megfelelő hatékonysággal, az állampolgárok tényleges céljait szolgálva kerüljön felhasználásra?
(13.20)
Én úgy ítélem meg, hogy az elmúlt években a rendszerváltás politikai lendületében szétszakadtak egymástól a politikai változásokat előidéző megfontolások és az államháztartási racionalitást szolgáló megfontolások. Akkor, amikor az előző kormányzati ciklusban - egyébként sokszor konszenzussal és a Ház nagy részének egyetértésével - olyan döntések születtek, amelyek az állami hatalmat korlátozták, és az állami szerep helyett létrehozták az önkormányzat típusú decentrumokat, akkor valóban az történt, hogy egy korábbi időszak nagyon hibás vagy sokak számára kárhoztatott gyakorlatával próbált szakítani a politikai vezetés. Létre akarta hozni mind a területi önkormányzatokat, amelyek az államhatalom túlsúlyával szemben alternatív központokat hoznak létre a társadalomban, és létrehozta a társadalombiztosítás területén az Egészségbiztosítási, illetve a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzatot. Tette ezt akkor, amikor évtizedeken keresztül annak a tanúi voltunk, hogy a társadalombiztosítás rendszere az állami gazdálkodás kereteibe illeszkedett, és az állami fennhatóság alatt működött, és úgy működött évtizedeken keresztül ebben az állami igazgatásban, hogy az állam működése, pénzköltése, akár csak az éves költségvetései felett sem volt megfelelő civil kontroll, nem volt meg a társadalomnak betekintési lehetősége, és főleg nem volt meg számonkérési lehetősége, hogy mire költi az állam azokat a jövedelmeket, amelyeket elvon az állampolgáraitól, vállalataitól, és azokat megfelelően, célirányosan, hatékonyan használja-e fel vagy sem.
Egy ilyen megfontolásban természetes az a törekvés, hogy egy ilyen típusú állam fennhatósága alól vonjunk ki minél több olyan rendszert, amely az emberek mindennapjaira és az emberek életszínvonalára olyan nagy hatást gyakorol, mint ez a társadalombiztosítási rendszer. Igen ám, csakhogy '90-től egy olyan új politikai struktúra alakult ki, ami - persze, azóta is továbbfejlődve, de - egyre inkább megvalósítja azt, hogy az állam felett az Országgyűlésen keresztül és a választott képviselőkön keresztül egyre hatékonyabb kontrollt képes gyakorolni az állampolgár. Ha csak mást nem nézek, akkor az év minden évi költségvetési és zárszámadási törvényekkel kapcsolatos eljárásokat tekintve is azt kell látnom, hogy az Országgyűlésnek lényegesen több ideje van és lényegesen több információ alapján tudja elbírálni, hogy mire ad felhatalmazást a kormánynak, és mire nem ad felhatalmazást, és hogy számon kérje a mindenkori kormánytól, hogy hogyan használta fel ezeket a forrásokat.
Tehát miközben a politikai síkon létrejött a kormányzat, az állam felett egy jól-rosszul, de a korábbi évekénél sokkal hatékonyabban működő társadalmi ellenőrzés, közben sikerült létrehozni olyan önkormányzatokat - jelen esetben a társadalombiztosítási önkormányzatokat -, amelyek viszont nem esnek ez alá a kontroll alá, nincs meg az állampolgárnak az a lehetősége, hogy akár annyira belelásson a társadalombiztosítási alapok gazdálkodásába, döntéseibe, mint ahogy az állami költségvetés gazdálkodásába belelát.
Mit lehet itt tenni ebben a helyzetben? Hogy lehet orvosolni az itt kialakult helyzetet? Azt gondolom, hogy alapvetően kétfajta megfontolást lehet felvetni. Az egyik az, hogy tegyük az önkormányzatiságot olyanná, amely valóban önkormányzat, és valóban megadja a résztvevőknek azt a lehetőséget, hogy áttekintsék a gazdálkodást, áttekintsék a törvények alapján kötelező jelleggel befizetett járulékokból működő rendszer gazdálkodását. Másik lehetőség, hogy azt gondoljuk végig, hogy hogyan tud a civil társadalom más csatornákon keresztül hatékony ellenőrzést gyakorolni a társadalombiztosítás közpénzei felett.
Itt elhangzott köztes megoldásként az a lehetőség is, a Fidesz képviselőjének javaslata, hogy állítsuk vissza azt a korábbi években működött rendszert, amikor felügyelőbizottság kontrollálta a társadalombiztosítási alapok pénzfelhasználását, működését. Lehet ebben az irányban is gondolkodni, de önmagában ezzel a szóval, hogy azt mondjuk, hogy felügyelőbizottság, valószínűleg nem adtunk a lényeges kérdésre választ. Azt, hogy milyen módon kijelölt testületről van szó, ez a testület milyen módon kapja a felhatalmazást és hogyan tudja közvetíteni a társadalom felé a saját szempontjait, illetve a társadalom szempontjait az általa felügyelet társadalombiztosítási alapok gazdálkodása kapcsán.
Azt gondolom tehát, hogy jelen fázisban, amiben most vagyunk, érdemes nyitva tartani vagy legalábbis felvetni azt a kérdést, hogy csak olyan rendszerben szabad gondolkodnunk, ahol a társadalom ellenőrző szerepe megfelelő módon érvényesül. Ha ezt önkormányzati keretekben akarjuk megoldani, akkor látni kell, hogy olyan rendszerekről van szó - ami egyébként itt elhangzott többek hozzászólásában -, ahol a társadalom minden tagja részese annak a kockázatközösségnek, ami működik akár az egészségügyben, akár a nyugdíjbiztosításban, de egészségügyben egészen pontosan megfogalmazható ez. Márpedig a társadalom minden tagját átfogó önkormányzat, a társadalom minden tagját képviselő önkormányzat nem más, mint maga az Országgyűlés.
Itt akkor azt kell felvetni, azt a kérdést, hogy milyen módon lehet megosztani a szerepeket az Országgyűlés és egy másik olyan önkormányzat között, amely szintén a társadalom minden tagját képviseli. Jelen pillanatban nyilvánvaló, hogy ez a munkamegosztás kialakulatlan, nem megfelelő. A felelősséget sokféle szempontból elmossa, hiszen az a társadalombiztosítási önkormányzat, amelyikről ma jelenleg beszélhetünk, kétféle értelemben sem felel meg az önkormányzatiság kritériumainak. Részint azért nem, mert nem felelős azért, hogy az általa hozott döntéseknek a pénzügyi, gazdasági feltételeit megteremtse, ezeket úri gesztussal elegánsan áthárítja az Országgyűlésre. Akár a járulékok mértékéről van szó, akár a fizetésre kötelezettek meghatározásáról, bármilyen olyan kérdésről, ami a hozzájárulások mértékét - tehát a pénzügyi fedezetet - határozza meg, azt az Országgyűlés hozza, és ezért nem igaz az a megállapítás, ami szintén elhangzott ma, hogy a finanszírozó az önkormányzat, hiszen nem ő teremti meg a finanszírozás gazdasági feltételeit, hanem ezt valaki más teszi helyette. Egy másik értelemben sem felel meg a felelősség kritériumának ez a mai önkormányzat: nevezetesen abban, hogy nem kérhetőek számon rajta a döntések a nyilvánosság előtt, vagy nagyon korlátozott mértékben kérhetőek számon. Ennek szem- és fültanúi lehetünk azokban a jelenetekben, amikor például a népjóléti miniszternek kell válaszolni arra, hogy akármelyik - most hadd ne nevezzem meg - biztosítási önkormányzatnál milyen beruházásokra mennyi pénzt költöttek, és az hasznos volt, vagy nem volt hasznos.
Tehát a kormánynak a parlament előtt kell tudni számot adni olyan döntésekért, amiket nem ő maga hozott. Azt gondolom tehát, hogy a vitának ezen a szintjén talán érdemes arra koncentrálni, vagy felhívni a figyelmet arra is, hogy csak olyan rendszereket hozzunk létre, ahol a társadalmi ellenőrzés biztosítható, ahol a döntéshozók felelőssége mind a két értelemben, amit én felvetettem, számon kérhető. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
