SELMECZI GABRIELLA
SELMECZI GABRIELLA
SELMECZI GABRIELLA (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársak! Tisztelt Államtitkár Úr! Először is köszönetet szeretnék mondani a Magyar Demokrata Fórumnak, amely lehetővé tette, hogy ma megtartsuk ezt a politikai vitanapot. Nagyon indokolt, hogy beszéljünk a társadalombiztosítás jelenéről és jövőjéről, hiszen mindkét ágazata, az egészségügy is és a nyugdíjrendszer is évek óta egyre súlyosabb válságban van.
Ami még indokoltabbá teszi a mai vitanap megtartását, azaz, hogy a két ágazat alapvető kérdéseinek a megtárgyalását, hogy a kormány mindkét ágazatban folyamatosan rögtönöz, pillanatnyi elképzelései vannak, koncepciója viszont nincs. Tehát ezért is nagyon fontos a mai politikai vitanap.
Érdemes áttekintenünk röviden, hogy hogyan is jutottunk el idáig. Kezdjük talán az egészségüggyel.
Az egészségügy nem oly régóta a társadalombiztosítás része. '89-ben még az állami költségvetés finanszírozta az egészségügyi ellátást, és a társadalombiztosítási alap fizette a családi pótlékot. Az egészségügy 1990-től a szemérmesen forráscserének nevezett Békesi-Csehák megállapodás eredményeképpen lett a társadalombiztosítási ellátás.
A művelet lényege az volt, hogy az akkor egyaránt nagyjából 100 milliárd forint kiadást jelentő tételt megcserélték, és a családi pótlék a költségvetésbe került, az egészségügy pedig a társadalombiztosítási alapba.
Mivel ebben az évben - a mai napig utoljára - a társadalombiztosítási alapba több pénzt folyt be, mint amennyi kiadása volt, ezért az akkori kormány elvonta a pénzt az alaptól, azaz a nyugdíjasoktól és az egészségügytől. Összesen 47 milliárd forint volt az az összeg, 30 milliárd forintot tisztán a költségvetésben, 17 milliárdon pedig lakásalapkötvényt vásároltattak az alappal. Hogy a nagyságrendekkel tisztába legyünk most, '96-ban, ezért példaként elmondom, hogy az akkor elvett 30 milliárd forint az egészségügyi költségvetésnek 30 százaléka volt, tehát igen jelentős fejlesztési források kerültek elvonásra.
Az akkori pénzügyminiszter a költségvetés szempontjai szerint nem számított rosszul. Hiszen a költségrobbanással fenyegető egészségügyet sikerült elcserélnie a viszonylag jól kézben tartható családi pótlékra. Tehát nem is számított rosszul ebből a szempontból.
A jelenlegi kormány családbarát tevékenység folytán ugyanis a családi pótlék kiadása mára - 7 évvel későbbre - nominálisan is kisebb előirányzatú, mint 1990-ben volt. Az egészségügy kiadásai viszont 100 milliárd forintról több mint 300 milliárd forintra nőttek. Az akkori pénzügyminiszter viszont csak azt felejtette el, hogy mindössze egyetlenegy államháztartásunk van, és az abban keletkező kiadásokat mindenképpen az adófizető állampolgároknak kell megfizetniük valamilyen formában. A fenti történetet azért mondtam el és részleteztem önöknek, mert a tb-önkormányzatok ügyében még igen jelentős szerepe lesz.
De nézzük tovább az egészségügyi válság történetét! A költségrobbanás, amint várható volt, bekövetkezett. A KGST-piac összeomlása, a gyógyszerimport-liberalizáció és a gyógyászati eszközök piacán lezajlott változás eredményeképpen az egészségügy - a beszerzési árak tekintetében - pillanatokon belül világpiaci körülmények között találta magát. Így az a paradox helyzet állt elő, hogy míg az egészségügyre fordított kiadások GDP-hez viszonyított aránya folyamatosan nőtt, a csökkenő GDP miatt az ágazat forrásai viszont egyre szűkültek.
Az egészségügy válságára az előző kormányzat intézkedései félig jók voltak, félig rosszak. Az ellátás biztosítási jogviszonnyá alakítása - a jelenlegi rendszerében - hátrányokat okoz, vannak persze természetesen előnyei is. Egy olyan szisztémában, ahol a népesség - gyakorlatilag - minden tagja ilyen vagy olyan jogcímen biztosított és az ellátás hozzáférhetősége, minősége független a befizetett biztosítási díjtól, azaz a befizetett járuléktól, nincs értelme fenntartani a jogviszony igazolásához szükséges költséges adminisztrációt.
A mindezen ismert hátrányok ellenére az a véleményünk, hogy ebből a helyzetből nem a biztosítotti alapú ellátás megszüntetése, amit most puccs-szerűen tervezett a kormány, hanem a továbbfejlesztése lenne a járható út. Erről is fogok még a hozzászólásom végén részletesen beszélni.
A reform másik jelentős eleme a finanszírozás reformja volt. Mindenképpen korszakváltozást jelentett, hogy a bázis alapú finanszírozásról áttértünk a teljesítményelvű finanszírozásra. A reform minden ellentmondása ellenére - ilyenek voltak a saját pontértékek, a teljesítményértékek alsó és felső korlátok közé szorítása -, tehát mindezek ellenére jelentős szemléletváltozást eredményezett az egészségügyben.
Nem tett jót az ágazatnak az sem, hogy merőben más típusú finanszírozás lett bevezetve az alapellátásban, a szakellátásban és a kórházakban. A finanszírozás ugyanis ahelyett, hogy minél alacsonyabb szinten történő ellátásra ösztönzött volna, fenntartotta, sőt, sok esetben ösztönözte az indokoltnál magasabb szinten történő gyógyellátást. Itt az indokolatlan kórházbeutalásokra célzok.
A kormányprogram elfogadása után sem sok jóra számíthatott az ágazat '94-ben.
(10.50)
Én már akkor is javasoltam mindenkinek, hogy ha első olvasásra nem dobta el az SZDSZ programját, akkor tegyen eleget a rajta található felszólításnak és őrizze meg, hogy majd négy év múlva - '98-ban - számon lehessen kérni az abban leírtakat. A szocialisták nem írtak ilyesmit, de mindezek ellenére legalább úgy tűnt, hogy a szakmailag teljesen képtelen ötletrohamoktól meg lesz kímélve ez a sokat szenvedett ágazat.
Ez az állapot sajnos nem tartott sokáig, Bokros Lajos első nép- és pénzjóléti miniszter kinevezésével megváltozott a helyzet, igen jelentősen. Innentől kezdve a kormány, illetve a minisztérium számára egy probléma jelentkezett és létezett az egészségüggyel szemben, méghozzá az, hogy drága. Ennek a problémának a megoldására, mint elefánt a porcelánboltban a pénzügyminiszter úr szabadon tevékenykedhetett, hiszen a népjóléti miniszter nem szakmai ellensúlyként - sajnos -, hanem ahogy azt már sokszor elmondtuk, szinte főosztályvezetőként funkcionált. Igaz, ez is volt a kinevezésnek az indoka.
Az egészségügy területén végzett tevékenykedésnek hol az Alkotmánybíróság, hol az állampolgárok szabtak gátat, amikor megsemmisítették, illetve elszabotálták a szakmailag képtelen intézkedéseket. Nos, a volt pénzügyminiszter úr, Bokros Lajos távozása sem enyhítette az egészségügy sanyarú helyzetét, hiszen főosztályvezetője még nagyobb lendülettel próbálta megvalósítani távozó miniszterének elképzeléseit. Így sikerült keresztülvernie az úgynevezett "kapacitástörvényt", amelynek a megvalósíthatatlansága épp a napokban válik nyilvánvalóvá. Nem a kiindulási feltevéssel volt véleményünk szerint probléma - mármint hogy a kórházi ellátó rendszer túlméretezett-e Magyarországon, ez szerintünk is az -, hanem azzal volt probléma, hogy ez a túlméretezettség abból fakad, hogy itt lettek kompenzálva az egészségügyi ellátó rendszer más területén jelentkező hiányosságok: az ápolási otthonok és a házi ápolás hiánya, a járóbeteg-ellátás technikai hiányossága, az alapellátás adminisztratív szintre történő csökkentése.
Ha tehát ezt a roppant drága kompenzálást meg akarjuk szüntetni, akkor előbb a más területek hiányosságait kellene orvosolni, hiszen különben pusztán az ágyszámcsökkentéssel, kórházak bezárásával, osztályok bezárásával emberek maradnak ellátatlanul szerte az országban. Ráadásul a racionalizálással, ha van is nyomós szakmai indoka, pénzbe kerül. Ezt most már tudjuk: sok pénzbe és időbe. De ez a miniszter úr számára nem jelentett problémát. Hogy hogyan lehet három klinikát egy működő kórházzal három hónap alatt fuzionáltatni pénz nélkül, minden fennakadás nélkül, ez nem probléma. Hogy a racionálisabb helyre költöztetett szakrendelőt a szülők a gyermekekkel vigalmi negyeden keresztül tudják megközelíteni, nem probléma. A Trefort utcai szakrendelő bezárásáról beszélek. Hogy azoknak, akiknek eddig a városi kórházukban egy egyszerű vizsgálat néhány óra alatt elérhető volt, jövőre egy egész napjukba kerül ugyanez, ez sem probléma.
Végül is, úgy látszik, hogy az előre látható kórházcsődök bekövetkezése késztette a miniszter urat arra, hogy szembenézzen tevékenysége eredményével. Hát ennyi az egészségügy története dióhéjban, a rendszerváltozástól napjainkig. Visszaállamosításának puccsszerű kísérlete - igen helyesen - a napokban megbukott. Nézzük tehát a nyugdíjrendszer kérdéseit.
Találóan állapította meg a Világbank 1989-ben, hogy a magyar nyugdíjrendszer túl sok embernek túl korán túl kevés pénzt oszt. 1990-ben a nyugdíjrendszer belső igazságtalanságait még az jellemezte, hogy a korábbi időpontokban megállapított nyugdíjak jelentősen veszítettek vásárlóerejükből az idők folyamán, valamint hogy a nyugdíj nagysága vajmi kevés összefüggést mutatott a ledolgozott évek számával és az átlagkeresettel.
Az elmúlt évek során annyi változott csupán, hogy a meglévő problémák mellé egy újabb csapódott. Az újonnan nyugdíjba menők rendre az átlagos nyugdíjszint alatti nyugdíjjal kerülnek be a rendszerbe, azaz évről évre a legszegényebb nyugdíjasok újratermelése történik. A jelenség magyarázata viszonylag egyszerű. Míg a nyugdíjemelés kérdése rendszeresen politikai csatározások középpontjában volt, addig a nyugdíj megállapítása sokkal kevésbé. Hála ugyanis az ominózus '75. évi II. törvénynek, amely most már minden pontjában ellentmond a jogalkotási törvény azon rendelkezésének, hogy a jogszabályokat a magyar nyelv szabályai szerint érthetően és világosan kell megfogalmazni, a nyugdíjmegállapítás szabályai távol állnak a közérthetőségtől.
Éppen ezért a kiadások visszafogására a legkevésbé konfliktusmentes útnak az kínálkozott, hogy az újonnan megállapított nyugdíjak értékét leértékelték és leértékelik még ma is. Így sajnos az a makrogazdasági probléma sem oldódott meg, hogy az elviselhetetlen járulékmérték mellett is csak szegényellátás szintű nyugdíjakra futja, hiszen a járulékelkerülés nemzeti sporttá fokozódott.
Mellesleg megjegyzem, hogy mindkét ágazatra jellemző, hogy a strukturális problémák megoldása nem javít érdemben egyik ágazat helyzetén sem. Az ellátások alacsony színvonalán igazából csak a gazdasági fellendülés fog eredményt hozni, és az igazi megoldást ez fogja jelenteni.
Igen érdekes volt a kormány reakciója a kihívásra. Első lépésként frontális támadást indított a gyermekes családok ellen, amely egyébként bármely nyugdíjrendszer hosszú távú biztonságának az alapja. A jelenlegi válság legfőbb oka az, valóban, hogy míg a nyugdíjasok száma növekszik, addig a születésszám egyre csökken, drasztikusan. Igaz, hogy rövid távon a születésszám nemhogy enyhítene az államháztartás terhein, hanem még fokozná is, ám hogyha a XXI. században is szeretnénk működő nyugdíjrendszert, akkor a gyermekvállalás elősegítése és támogatása elengedhetetlenül fontos feladat.
Második lépésként úgy döntött a kormány, hogy a ketyegő nyugdíjbombát, ha már hatástalanítani nem tudja, akkor legalább valahogy húzzon hasznot belőle. Így hát kitalálta azt a nyugdíjreformot, amit legjobban csak "a XXI. századi békekölcsön" jelzővel lehet leírni.
Miről is van szó valójában? A kormány ugyanis úgy gondolta, hogy ha már a generációk között aránytalanság van, ami veszélyezteti a felosztó-kirovó nyugdíjrendszert, a tőkefedezeti rendszer jelenti a jövőben a megoldást. A hirtelen felismerés azért meglepetés számunkra, mert a nyugdíjreform alapkérdéseiben egészen eme koncepció megjelenéséig széles szakmai és meglepő módon szakmapolitikai egyetértés mutatkozott. Bárki, aki szembekerült a nyugdíjrendszer válságával, hamarosan szembe kellett hogy találja magát azzal a dilemmával, hogy egyszerűen zseniális nyugdíjrendszert lehetne alkotni akkor, hogyha valaki magára vállalná a jelenlegi nyugdíjak kifizetését. Mivel azonban természetesen senki nem jelentkezett erre a feladatra, számot kellett vetni azzal, hogy az a tény, hogy örököltünk egy válságban lévő nyugdíjrendszert és hogy jelentős felelősségünk van a nyugdíjasok életminőségének, életkörülményeinek a javításában, ez jelentősen behatárolja mozgásterünket.
Nos, a kormány egész egyszerűen megkerülte ezt a problémát, hogy mi lesz a jelenlegi nyugdíjasokkal és mondjuk az elkövetkezendő tíz évben nyugdíjba menőkkel, mert ugyanis a magyarázat, hogy hogyan fogjuk finanszírozni a nyugdíjakat az leginkább az önmagát hajánál fogva a mocsárból kirángató Münchhausen báró történetére emlékeztet. Ha ugyanis a fiatal generációk járulékukat nem e célra fizetik, hanem tőkefelhalmozásra, akkor a nyugdíjalapban hiány keletkezik. A nyugdíjalap hiányának rendelkezésére az állam kötvényt bocsát, a kötvényeket megvásároltatja a nyugdíjalapokkal, leginkább a biztonságos befektetés követelményére hivatkozva. A kötvények után kamatot fizet a járulékfizető polgár adójából. A nyugdíjalap-kezelő pedig tisztes hasznának levonása után a maradék kamatot mint hozamot jóváírja a polgár számláján. Ebben a konstrukcióban tehát a polgár befizette a járulékát mint tőkét a nyugdíjához, majd befizeti az adóját mint hasznot a nyugdíjalap-kezelőnek és mint hozamot a saját tőkéjére.
És ez még a legjobb lehetséges forgatókönyv a kormány koncepciója szerint, mert az elképzelések szerint az állam csak a befizetett összegre vállal garanciát, ami annyit jelent, hogy ha ez a rendszer működött volna korábban, akkor az az ember, aki húsz évvel ezelőtt befizette a fizetése felét, azaz 500 forintot, az most 500 forintot követelhetne az államtól akkor például, hogyha a nyugdíjalap kezelője olyan gondossággal kezelte a pénzét, mint a Co-Nexus az állami vagyont.
(11.00)
A chilei példa pedig, amit a javaslat mellett érvként szoktak felhozni, két okból rossz példa. Egyfelől azért, mert Chilében a nyugdíjreform nem úgy került bevezetésre, hogy a lakosság egynegyede nyugdíjas volt, másrészt igen dinamikusan prosperáló gazdaság merőben más konstruktúrájú népessége mellett hét darab nyugdíjalapnak sikerült mára csődbe mennie.
Hát ettől lehet "XXI. századi békekölcsön"-nek nevezni ezt az elképzelést. Nehéz is lenne másnak titulálni, amikor egy kormány arra akarja kényszeríteni állampolgárait, hogy jövedelmük egy tekintélyes hányadát egy magáncégnek adják át kötelezően, mindennemű érdemi kormánygarancia nélkül.
A kormány koncepciója tehát arról szól, hogy a kormány úgy juttatna pénzt bizonyos köröknek, méghozzá milliárdokat, hogy ezt velünk, fiatalokkal és nyugdíjasokkal egyaránt fizetteti meg. Hát ez is egy sikerdíjgyanús történet.
Néhány szót hadd szóljak a tb-önkormányza-tokról. Most utalnék vissza az egykori Békesi-Csehák megállapodásra, amikor a Társadalombiztosítási Alappal középtávú hitelek formájában megfinanszíroztatták a költségvetés hiányát. Ezek a lépések meghozatalukkor nem arattak osztatlan sikert, kivéve talán a Valutaalapot.
Elég általános volt ugyanis az a vélemény, hogy a költségvetés hiányának finanszírozása talán mégsem a nyugdíjasok feladata lenne. Így hát érthető módon ekkor fogalmazódott meg az az igény, hogy valami módon távolabb kellene helyezni a Társadalombiztosítási Alapot a pénzügyi kormányzat keze ügyéből. Erre akkoriban a legalkalmasabbnak az önkormányzatok látszottak.
Ám a megvalósítása már ekkor sem tűnt könnyűnek. Tekintve, hogy az érdekképviseletek legitimitása ez idő tájt kevéssé volt makulátlan. Egy választás lebonyolítása pedig mind politikailag, mind pénzügyileg kétségesnek látszott. A helyzet azóta némileg megváltozott. A kormány már ha akarná sem tudná a tb többletbevételét elvonni, mert azt hiszem, hogy hosszú ideig kell várni, amíg a parlament elé az a dilemma kerül, hogy mit kezdjen a társadalombiztosítási alapokban keletkező többletekkel.
Addig ugyanis csak pénzt lehet betenni ebbe az alapba. Ezekből következően az okok, amely sürgette volna az önkormányzat mielőbbi megteremtését, már akkor megszűntek, amikor a kérdés először merült föl komolyan. Ennek ellenére egyre erőteljesebb sürgetéssel fordultak egyes politikai körök a kormányhoz, hogy mikor lesz a tb-nek saját önkormányzata.
Mint az előző mondandómból kiderült, a magyar társadalombiztosításnak távolról sem az a legfőbb baja, hogy nincs valódi gazdája, nincs valódi önkormányzata. Nemzetközi példák is azt igazolják, hogy annak a ténynek, hogy a társadalombiztosításnak van-e önkormányzata, vagy nincs, semmi befolyása nincs arra, hogy a társadalombiztosítás milyen mértékben képes eleget tenni feladatainak, ami természetes is, hiszen sokkal keményebb demográfiai és gazdasági mutatók határozzák meg ezt. A döntési szabadság viszonylag nagy, magát az önkormányzat felállítását semminemű alkotmányos elvvel nem lehet indokolni. Nem áll ellentétben alkotmányos elvekkel, de egyikből sem következik.
Mégis milyen indokok alapján lett felállítva az önkormányzat? Hadd idézzem az egykori SZDSZ-es vezérszónokot: "Mi vitatjuk azt az elképzelést, hogy a társadalombiztosítás tulajdonosi funkciói puszta technikai kérdést jelentenének, ahol egyáltalán releváns felvetni olyan szempontokat, hogy olcsóbb vagy drágább az egyik vagy a másik megoldás.
Nem releváns felvetni azt a szempontot, hogy szakszerűbb-e, vagy kevésbé szakszerű egyik vagy a másik megoldás. Ugyanis nyilvánvaló, hogy egy darab ember, egy darab vezérigazgató, mondjuk olcsóbb és esetleg szakszerűbb is, mint egy testület. Ámde itt politikai döntésekről van szó, és érdekek megjelenítéséről van szó, amely egy másik érvelési, másik megítélési pályát mozgósít, nincsen a puszta szakszerűség és puszta olcsóság."
Lássuk tehát e nem szakmai érvek alapján felállt testület működését. Első lépésként az önkormányzatok elfogadtak egy olyan alapszabályt, amelynek láttán a nagy házszabályalkotó Korom Mihály is csak elismerően tudná csóválni a fejét, és az első Országgyűlés örök szégyeneként jóvá is hagyta ezt.
Arra viszont senki nem számított, hogy még ezt az alapszabályt is minden lehetséges alkalommal megszegik. Azt kell mondani, hogy a társadalombiztosítási felügyelőség működése sem volt problémáktól mentes, de ha valaki az Egészségügyi Önkormányzat működését akarja értékelni, erre csak a botrányok sorozata kifejezés lehet a megfelelő.
Azok az elvárások, amelyek egy önkormányzati működéssel szemben támaszthatók, mint a közpénzek elköltésének nyilvánossága, a rábízott vagyonnal való felelős gazdálkodás vagy a döntések széles konszenzuson nyugvó volta nemhogy nem teljesül, hanem rosszabb lett, mint az államigazgatási irányítású tb esetében.
Az önkormányzatok léte a társadalom demokratikus voltának fokmérője, mondta az államtitkár úr. Én úgy gondolom, hogy igen furcsa hőmérsékletet mutathat akkor ez a fokmérő, (Az elnök pohara megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő végét.) amikor az önkormányzat elnökét bűncselekménnyel gyanúsítják, senkinek nem jut eszébe a felelősség felvetése.
Elnök asszony, lehetséges-e még pár percet kérni, hogy a javaslatainkat is tudjuk ismertetni ? (Közbeszólás: Mondja el!)
