DR. KIS GYULA JÓZSEF
DR. KIS GYULA JÓZSEF
DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm, elnök asszony. Köszönöm a figyelmet. Tisztelt Ház! Van egy közmondás, azt mondja, hogy: más kárán tanul az okos.
Akkor most meg kell kérdezni, hogy minek minősül az, aki a saját kárán sem tanul? Ugyanis az idén beterjesztett társadalombiztosítási költségvetés pontosan azokkal a hibákkal terhes, mint a tavalyi vagy a tavalyelőtti, ugyanolyan megalapozatlanok a bevételek és a kiadások, és nemhogy sokkal reálisabb lenne – mint az államtitkár úr mondja –, hanem véleményünk szerint, a Magyar Demokrata Fórum véleménye szerint az Állami Számvevőszék véleménye irányadó ebben a kérdésben, hiszen a cigány mindig a maga lovát dicséri, a független Állami Számvevőszék szerint ez bizonytalanabb és megalapozatlanabb a múlt évinél.
Persze, amikor az ember más kárán próbál tanulni, és a sajátján sem képes tanulni, akkor saját magamnak is feltehetem a kérdést, hogy akkor miért beszélek itt, uraim, hiszen nem tanultam saját káromon sem. Hat éve hányom a falra a borsót, és hogyha ezt a borsómennyiséget összelapátolnám, már én lennék az ország legnagyobb terménykereskedője.
Ugyanis hat éve beszélek arról, beszélünk arról, hogy a társadalombiztosítás költségvetései azért megalapozatlanok, mert nem növelhető a társadalombiztosítási járulék összege, így is százalékosan képtelenül magas, de ez azért ilyen képtelenül magas, mert a munkabérhez arányítjuk, márpedig a munkabér egy tizede a nyugat-európai átlagnak, noha a termelékenység csak egy ötöde. Tehát kétszer kevesebb az azonos megtermelt értékre jutó munkabér ma Magyarországon, és erre vetítve magas valóban a társadalombiztosítási járulék, noha abszolút értékben igen-igen csekély, és nem fedezi a kiadásokat.
Ezzel együtt minden évben beterjeszti a Pénzügyminisztérium, hol a képviselők segítségével – mint ahogy tavaly történt – a saját elképzeléseit a társadalombiztosítási önkormányzatok reálisabb, megalapozottabb, egyszerűen a helyzet ismeretéből eredően hitelesebb költségvetésével szemben, hol mint idén történt, az idén júniusban elfogadott "Kiss–Matyi-féle" törvénymódosítás alapján törvényes lehetőségük nyílt arra, hogy amennyiben a társadalombiztosítás júliusig nem készíti el a költségvetést, a kormány terjeszthesse be, elkészítette. De ugyanez a törvény felhatalmazást ad a kormánynak arra, hogy amennyiben nem egyeznek meg a beterjesztendő költségvetésről, akkor is a kormány terjeszthesse be.
Ezt a 22-es csapdájának hívják az irodalmi példák szerint, de tény az, hogy az csak egyszerűbbé teszi a kormány eljárását a megerőszakolására az önkormányzatoknak, és ezek után valóban kérdés, hogy miért van szükség önkormányzatokra, hiszen mind a bevételeiket, mind a kiadásaikat, mind a költségvetésüket a Pénzügyminisztériumban készítik.
(11.00)
Ezért kell Ungár Klárának azt mondanom, hogy nagyon kellemes helyzetben lehetett eddig egy kormánypárti képviselő, amikor a kórházcsődökért, az egészségügy összeomlásáért a társadalombiztosítási önkormányzatra mutogathatott, mondván, hogy ők döntenek. Csakhogy, kedves képviselő asszony, a költségvetést a kormány, a Pénzügyminisztérium előterjesztése alapján önök fogadták el – az idei költségvetést –, és ez a költségvetés születésénél fogva tartalmazta azokat a hiányokat, mint arra egykor felhívtuk a figyelmet, amik most a csődökhöz vezettek. Jövőre már ezt a kifogást sem mondhatja el, hiszen egyértelműen, bevallottan a Pénzügyminisztérium költségvetését tárgyaljuk és nem az önkormányzatok költségvetését. Talán nehezebbé válik a helyzetük jövőre, amikor érvelni kell ezzel kapcsolatban.
Tehát a Pénzügyminisztérium beterjeszt egy költségvetést, nem veszi figyelembe az idei folyamatokat, nem veszi figyelembe az időközbeni változásokat, s ez a költségvetés bizony ugyanolyan, mint az egykori tervszámok – a Tervhivatal által készített tervszámok –, ugyanúgy tökéletesen a vágyakat és nem a realitásokat tükrözi, mint ahogy a tavalyi sem, és erről az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy volt időszak, amikor a pártközpontból megtelefonálták a meteorológiai intézetnek, hogy milyen idő legyen május 1-jén, vagy eszünkbe jut, hogy Zsdanov elvtárs a szovjet írók '937-es kongresszusán azt mondta, hogy "Elvtársak, alkossanak remekműveket!". Most önök mondják azt társadalombiztosítás önkormányzatának, hogy, uraim, tegyenek csodát! Ezzel a költségvetéssel jöjjenek ki, járjanak a vizen, és aztán majd úgy a nyár közepén kiderül, hogy nemhogy a vizen nem tudnak járni, de még úszni sem tudnak. És akkor megint lehet rájuk mutogatni.
Előbb-utóbb véget kéne vetni ennek a hihetetlenül rövidlátó gyakorlatnak, és legalább a kormánypárti és ellenzéki képviselők abban egyezzenek meg, hogyha egy sötét szobában kergetünk egy macskát, akkor mi nem kiabálunk időnként, hogy megvan, megvan, ellentétben önökkel, akik mindig megtalálják a nullszaldós költségvetés pénzügyi lehetőségeit, noha tudják, hogy az a macska egyáltalán nincs is a szobában. Tehát legalább odáig jussunk el, hogy ne áltassuk egymást olyan kérdésekben, amelyekről az élet nagyon hamar be fogja bizonyítani, hogy sajnos megint az ellenzéki képviselőknek van igazuk. Nagyon hamar ismét hivatkozhatunk az idei költségvetési vitában elmondottakra, s megint alkalmat adunk ezzel Vancsik Zoltán úrnak, hogy gúnyolódjék azon, hogy a klasszikusokat idézzük. Nem, nem a klasszikusokat. Mi kevésbé vagyunk járatosak, mint a kormány képviselői, mint a Pénzügyminisztérium köztisztviselői, sokkal kevesebb adat áll a rendelkezésünkre, tehát nem lehetünk okosabbak. Csak minket nem köt a köztisztviselői fegyelem. Ez a különbség képviselő és köztisztviselő között, és mindegyikük, akik készítik és elénk terjesztik, tudják, hogy ezek nem valós adatok, csak ők ezt nem mondhatják. Mi mondhatjuk. Akkor próbáljuk meg legalább az igazságot mind a két oldalon kimondani. Addig, amíg mi is nem válunk végleg köztisztviselővé. Remélem, hogy erre – legalábbis az elkövetkezendő rövid időn belül – nem kerül sor.
Nos, amikor arról beszéltem, hogy mi az alapbaj a költségvetéssel – a társadalombiztosítási költségvetéssel –, ugye, itt az egészségügyi árrobbanás objektív dolog, világjelenség, nálunk is bekövetkezik, és erre a mi reagálásunk az, hogy a nemzeti össztermékből 7,5 százalékról 6,3 százalékra csökkentjük az egészségügyre fordítható kiadásokat. Tehát nem arról van szó, hogy itt valami mérhetetlen szakmai sovinizmussal azért lobbyzunk, hogy többet kapjon az egészségügy, hanem arról, hogy legalább annyit kapjon, amennyit előzően, és ez talán néhány hónappal későbbre tolhatja ki a várható csődöket az egészségügyben.
Tehát az első, hogy csökken a GDP-ből a részesedés. A második, hogy a befizetések, miután a keresetek színvonala alacsony, szükségszerűen alacsonyak és nem elegendőek. A harmadik, hogy az állami költségvetés folyamatosan csapolja a társadalombiztosítási alapok pénzeit. Folyamatosan csapolja – és ez megint csak megkérdőjelezi, hogy akkor mi szükség van a társadalombiztosítási önkormányzatokra, hiszen azért hozták létre őket, hogy őrködjenek ezek fölött a befizetések fölött, azért független még a parlamenttől is, a kormánytól is, és a biztosítottak érdekeit képviselni hivatott testület, hogy ennek gátat vessen.
De ha a költségvetés eleve belekalkulálja ezeket az összegeket, amik onnan átfolynak az állami költségvetésbe, akkor ezt az őrző-védő feladatukat nem tudják teljesíteni, és miután nem pitbullok, még kasztrálni se lehet őket, legfeljebb, ugye, megszűnik a mandátumuk, és valahogy majd másokat vagy ugyanazokat delegálják. Mit jelent számszerűen ez az átcsoportosítás? Kérem szépen, a keresztfinanszírozás alapján a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat idáig fizette a nyugdíjasok egészségügyi ellátásának költségeit az Egészségbiztosító Pénztárnak. Ez a tavalyi évben 66 milliárd forint volt. Az idei költségvetés szerint ezt nem kell fizetnie. Tehát 66 milliárd mínusz van az Egészségbiztosítási Alap költségvetésében, s ez ott marad a Nyugdíjbiztosítási Alapnál. Óhatatlanul arra gondol az ember, hogy ez annak a politikai ígéretnek a fedezete, amit a miniszterelnök úr tett, s az államtitkár úr ma megerősített: 19,5 százalékkal fogják a nyugdíjakat emelni. Hát ez a 66 milliárd erre bőven elegendő lesz.
A következő. A nem biztosítottak után, akik sorkatonák, egyetemisták, illetve csőlakók, szóval önmaguk után biztosítási díjat nem fizetők, az Egészségbiztosítási Alap kiadása 25-30 milliárdra becsülhető; 12 milliárdot megtérített ebből átalányban a költségvetés tavaly, idén nem fog törleszteni semmit. A következő tétel egy olyan 50 milliárd, amit az állami tulajdonú vállalatok nem fizetnek be a társadalombiztosítási járulék fejében. Kisebb tétel, de szintén az állami felelősségvállalás alól való kibújást jelenti a 9 milliárdos vagyonfelélési kényszer előírása. Ezt a vagyont azért kapta a társadalombiztosítás, mert ez a nyugdíjasok egykor államosított vagyonának maradványa, illetve az évek során befizetett és fel nem halmozott tőke kárpótlása lett volna 300 milliárd értékben. Most 65 milliárdnál tartanak állítólag, és ebből 9 milliárdot eladni kényszerül a társadalombiztosítás. Ennek a vagyonnak az egykori országgyűlési határozat, majd törvény alapján – pontosan emlékszem, hiszen magam írtam és fogadtattam el – az volt a célja, hogy a hozama legyen fordítható a kiadásokra és nem maga a vagyon. Mert ha azt elköltjük, akkor az egykor megtermelők, mai nyugdíjasok pénzét költjük, és a gyerekeik, unokáik pénzét költjük el előre. Tehát ez megint egy olyan képtelen megoldás, ami mélységesen ellentétes mindazzal, amit a társadalombiztosítás, az emberek biztonsága, az ország jövője szempontjából mi elfogadhatónak tartanánk.
No és itt vannak a kamatterhek, ugye 6 milliárd, 7 milliárd számítható abból, hogy a kincstári megelőlegezési kassza véges, felülhatáros lett az önök kormányzati idején, ezért az afölötti likviditási hiteleket már kamatra veheti fel a társadalombiztosítás, és miután olyan a költségvetés, hogy a likviditási helyzet állandóan elégtelen, mert nem képeztek likviditási alapot még '89-90-ben az akkori bevételi többletből, ez garantáltan visszacsorgat az államkasszába 9 milliárd forintot.
(11.10)
Nos, kérem, ha ezt összeadjuk, 148 milliárd forint jön ki. 148 milliárd, több mint a fele az egész gyógyító-megelőző kassza költségvetésének.
Talán, ha ez nem a kincstárnál, nem a központi költségvetésnél jelentkezne, akkor talán nem kellene attól tartani, hogy március, április, májusban pótköltségvetést kell beterjeszteni, vagy továbbra is illegálisan kell az önkormányzatoknak a kifizetéseket eszközölni. Hiszen tudnak a vízen járni, csak akarni kell – mondják önök.
Nos, várhatóan ismét jelentkeznek azok a gondok, amik idén is jelentkeznek, és várhatóan újra el fogjuk mondani, hogy mi már megmondtuk, de ennek nincs semmi értelme, hölgyeim és uraim. Semmi értelme. Nem az a kérdés, hogy melyikünk az okosabb a másiknál. Még az sem kérdés, hogy akad képviselő, aki ugyanazoktól a kormányhivatalnokoktól kapott adatok alapján, az ő szövegük alapján módosító indítványokat terjeszt be, akik egykor – ugyanazok tehát – kénytelenek voltak, mert köztisztviselők, az adatok ismerete ellenére valótlan számokat beírni erre az üres lapra.
De ha az önkormányzat léte ezek szerint megkérdőjelezhető, akkor maga a költségvetés ténye is megkérdőjelezhető, Hiszen micsoda költségvetés az, amiről az államtitkár úr azt mondja, hogy nem kell feltétlenül figyelembe venni a nullszaldót.
Micsoda költségvetés az, amely szabadon átcsoportosíthat az egyes tételek között? Akkor egyszerű, egymondatos költségvetést tárgyalunk. Sokkal gyorsabban, mint jelenleg. Ez az egy mondat valahogy úgy hangozhatna, hogy: Tessék szíves lenni, társadalombiztosítási önkormányzat, annyit költeni, amennyi pénzük van! Pont. Ha többet költenek, nyújtsanak be pótigényt! Pótköltségvetést. Pont. Mert erről szól.
Hát egy üres papírt be lehetett volna adni, ami arról szól, hogy kérem szépen, annyi pénzt tudunk az államháztartás egyensúlya érdekében az egészségügyre, a nyugdíjakra fordítani, hogy meglegyen a nullszaldó, mert az államháztartás érdeke, egyensúlyának érdeke mindenekfölött való érdek.
Hogyha ezt így elénk hozzák, és azt mondják, hogy próbálja meg a tb-önkormányzat ezt úgy teljesíteni, hogy annyit költ, amennyije van, akkor pontosan ott tartunk, ahol most. Hiszen hogyha a fejezetek között átcsoportosítás lehet, akkor nincs költségvetési törvény. Akkor van két főösszeg: bevétel, kiadás; és ezt kell leírni egy darab egyoldalas papírra.
Akkor miről vitatkozunk, és miért vitatkozunk? És miért vitatkozunk évek óta ugyanúgy, ugyanazt mondjuk innen – én még mondhatom talán némi nagyképűséggel, hogy kormánypártiként is ugyanezt mondtam, mint most ellenzékiként –, de önök is évről évre ugyanezt mondják, és mégsem változik semmi érdemben.
Akkor talán egyszerűbb lenne az idei parlamenti vita anyagát videóra felvenni, és jövőre a költségvetési vita helyett levetíteni a nézőknek, mert egymást úgyse tudjuk meggyőzni, tapasztalat szerint. És akkor nem a gyerekeim néznének otthon videót, ha látni akarják az apjukat, hanem hazamehetnék hozzájuk, és legalább néha találkozhatnék velük.
Sajnos ez a költségvetés és ez a költségvetési vita egy kiüresedett színjáték, ahol vannak marionettfigurák, akik majd a módosítókat előterjesztik, és vannak képviselők, akik megpróbálnak szólni, de tökéletesen hiába, pusztába kiáltó, üresen kongó szavak, amit el tudunk mondani.
Természetesen ilyen körülmények között, ebben a színjátékban a Magyar Demokrata Fórum csak politikai kötelességből vesz részt, nem hiszünk abban, hogy ez a kormány észérvekkel meggyőzhető, nem hiszünk abban, hogy képes alkalmas eszközöket találni az alapvető gondokra, a társadalombiztosítás kiadásainak fedezetére. Nem hiszünk abban, hogy ez a kormány megfelel annak, hogy kormánynak nevezzük. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiból.)
