POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Nem készülök hosszú hozzászólásra, valóban csak néhány megjegyzéssel szeretném kiegészíteni azt, amit az általános vita keretében a Fidesz eddig erről a törvényről elmondott.
Ahogyan azt Balsay István képviselőtársam az általános vitában leszögezte, a Fidesz támogatja ezt a javaslatot, azért, mert jónak tartja, ahogyan ez itt a Házban most már általános véleménynek mondható. Éppen ezért az általános vita keretében sok olyan részletkérdés, részletprobléma is előjön, mert nem a fő elvi irányokról folyik a vita, hanem a részletek kidolgozottságáról, ami félig-meddig, legalábbis reményeink szerint, lerövidítheti majd a részletes vitát is. Így néhány ilyen apróbb megjegyzést tennék, ami részben kétely, részben pedig vélemény.
Az egyik maga a fizetési kötelezettséget kijelölő kör. A 2. § (3) bekezdése ad mentességet ez alól, illetve itt jelenik meg, hogy kiknek nem kell szakképzési hozzájárulást fizetniük. Értelemszerűen szerepel itt az Igazságügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó büntetés-végrehajtási vállalat, illetve a fogvatartottakat foglalkoztató intézmények. Nyilván fakad ez a jogszabály szelleméből, hiszen ezek az intézmények nem jószántukból alkalmaznak szakképzett vagy nem szakképzett munkaerőt. Erre a jogerős bírói ítélet kötelezi a munkavállalókat, illetve a törvények magukat a büntetés-végrehajtó intézményeket.
De az már egyáltalán nem érthető, legalábbis én nem látom alapvető okát, hogy a Magyar Nemzeti Bank miért kerül ebbe a mentességi körbe, hiszen a Magyar Nemzeti Bank kvalifikált munkaerőket alkalmaz, olyan munkaerőket, ahol bizony indokolhatóbb a szakképzési hozzájárulás megfizetése. Nem érthető a mentesség megállapítása. A Magyar Nemzeti Bank számos adó-, illetve egyéb jogszabályban élvez különállást. Nem látom annak az okát, hogy itt a szakképzési hozzájárulás fizetésének tekintetében mi indokolja ezt a különállást.
Képviselőtársaim elmondták, hogy a szakképzési hozzájárulást a gyakorlati képzés megszerzésével teljesítő vállalkozók csökkenthetik a kötelezettségüket, és ezt a törvény pontosan föl is sorolja, hogy mivel lehet ezeket csökkenteni. Nehéz elképzelni azonban, hogy az anyagköltség miért maradt ki ezek közül a csökkentő tételek közül. Az anyagköltség számos képzési típusnál igen jelentős költségtényező. A felhasznált anyagok a képzések nagy részében nem nyerhetők vissza, tehát ennek az újbóli hasznosítása nem garantálható, semmi sem indokolja, hogy egy ilyen fontos költségtényező kimaradjon a felsorolásból. Én ennek egyedül csak egyfajta szerkesztési hibát látom okaként, nem fakad ez a törvény jellegéből, hiszen azokat a kiskapukat, amikkel valóban eddig éltek a vállalkozók, illetve a vállalkozók egy része, bezárja ez az új szabályozás. Ahogyan itt is hallottuk, a támogatásként átadott eszközöknek valóban a számviteli törvény szerint megállapított, átadáskori nyilvántartott nettó értékét lehet csak figyelembe venni, és nem bevallás alapján történik ez. Gondolom, ugyanez érvényes az anyagköltségre is. Tehát nem lehet ezt egyfajta kijátszási technikaként kihagyni a fölsorolásból.
Meggondolandó, hogy hogyan alakul ki, és erre nem láttunk jó kalkulációt, hogy hogyan alakul ki annak a mértéke - ez a harmadik megjegyzés -, ez a 0,2 százalékos mérték, amikor a hozzájárulásra kötelezett a saját munkavállalója számára végez képzést. Miért 0,2 százalék, mi ennek az elvi magyarázata, miért nem 0,3 vagy 0,4? Valamihez illenék mérni ezt az arányt. Én azt gondolom - ismerve félig-meddig a magyar munkaerő szerkezetének merev voltát, illetve az ezzel kapcsolatos panaszokat; igen nagy kereslet és igen nagy feladat lesz a saját munkaerő továbbképzése és átképzése -, hogy ezt az összeget, ezt a mértéket szerintem lehet növelni. Ha jól tudom, ilyen irányú javaslatok lesznek is a Ház előtt.
Egy másik, ezt érintő kérdés, hogyha a vállalkozó maga átadja a gyakorlati képzést, tehát a gyakorlati képzés megszervezését ketten végzik el, a vállalkozó valakivel társbérletben - ez egy érthető rendelkezés. Azt azonban sokan kétségbe vonják, hogy az így elszámolható költségeknek jó-e a paragrafusban, a 4. §-ban feltalált szabályozása. Én egy generális fölhatalmazást, hogy gyakorlatilag minden ilyen módon bevallott költséget el lehessen számolni, nem tartanék jónak, mert itt valóban megnyílna egy olyan kijátszási út, amit éppen az átadott eszközök tekintetében most igyekszünk bezárni, azonban a törvényben is szereplő melléklet kibővítését és pontosabb szabályozását elengedhetetlennek tartom, mert gyakorlatilag ebben a mellékletben kellene fölsorolni, megjelölni azokat a mértékeket, amiket a jogalkotó elszámolhatónak tart. Ez a melléklet ilyen formájában véleményünk szerint túl általános.
Végezetül két probléma, két jelentősebbnek tűnő probléma, ami nemcsak részletkérdés, hanem koncepcionális kérdés. A gazdasági kamarák szerepe a szakképzésben, illetve a szakképzés ellenőrzésében nem itt jön elő természetesen, hanem a gazdasági kamarákról szóló '94. évi törvény rendeli ezt el kötelező feladatként a gazdasági kamarák számára.
(19.50)
A finanszírozásról kellene valamilyen módon itt a törvényben rendelkezni. Ez, az itt szereplő, a 8. § (4) bekezdésében szereplő megoldás nem tűnik megnyugtatónak sem számunkra, sem pedig a kamarák képviselői számára.
Érthető módon ők egy kötelező, szinte automatizmust jelentő finanszírozást látnának a legjobbnak, és a maguk részéről működésük jellegében látják a garanciát arra, hogy azt csak a szakképzési törvényben felsorolt feladatok ellátásának mértékéig veszik igénybe, így a kötelező támogatást, a kötelezően előírt támogatást. Én ezt nem tartom kellő garanciának, a működés jellegét.
Azt gondolom, hogy ebben a paragrafusban lehet kibővíteni az ő igényeiknek - szerintem jogosan - és akceptálható igényeiknek megfelelően azt a kört, amikor nekik kell támogatást nyújtani. Így tehát nemcsak a szakképző iskolai tanuló gyakorlati képzésével összefüggő feladatok ellátásához lehet nyújtani támogatást, hanem szerintem kell nyújtani támogatást ebben az esetben, és nemcsak ebben az esetben, hanem a vizsgára való felkészítéssel összefüggő feladatai ellátásával, hiszen nagyon sok - a vizsgálat megszervezését, színvonalát, illetve lefolytatását illetően -, a kamarának nagyon sok feladata van és lesz.
Azt gondolom, hogy óvatosan kell fogalmaznunk akkor, amikor a gyakorlati képzésről beszélünk, hiszen nagyon sok szakmában nem válik külön a gyakorlati képzés és az elméleti képzés, különösen a kvalifikált szakmák tekintetében. Így tehát én azt gondolom, hogy két kategóriát kell itt fölállítani. Az egyik a szakképző iskolai tanulók oktatásával, gyakorlati képzésével és így tovább. Tehát ki kell bővíteni ezt a felsorolást, és ebben az esetben elő lehet írni a kamarák kötelező finanszírozását ebben a törvényben.
A másik ilyen elvi kérdés, amit én nem látok kellően rendezettnek, azt a 10. és a 11. § veti fel. Az Országos Szakképzési Tanács szerepe, illetve ezen belül a minisztérium, a Munkaügyi Minisztérium és a munkaügyi központok szerepe. A 10. és 11. §-ban szereplő megfogalmazás egyoldalú, elbillen ez a szabályozás, márpedig a tárca és a munkaügyi központok oldalára billen el.
Az az igény - amit, gondolom, minden képviselőtársunk megkapott a gazdasági kamarák részéről -, hogy gyakorlatilag a gazdasági kamarának, illetve a területi kamaráknak vétójoga legyen, ellenjegyzési joga legyen a 11. §-ban, én azt egy másik, túlzott igénynek tartom. Az a ló másik oldala. A kettő között van - feltehetően - valahol az igazság, és ez nem szakmai kérdés, nem szabályozástechnikai kérdés, hanem egy politikai megállapodás - ha úgy tetszik - alku.
Ki kapja itt az alapvető döntési pozíciókat? A tárca vagy a kamara, illetve hogyan osszák meg ezt egymás között? Ezt az alkut a parlamentnek nincs módja lefolytatni, egy ellenzéki pártnak még kevésbé. Azt gondolom, hogy ennek a tárgyalássorozatnak az egyedüli generálója a kormányzat lehet, épp a törvénybenyújtó munkaügyi tárca, én úgy látom, hogy ezt vagy nem folytatták le kellő részletességig, vagy pedig idő előtt abbahagyták, és nem született megnyugtató - minden fél számára megnyugtató - megoldás. Hiszen mind a munkavállalói szervezetek, mind a munkaadói szervezetek, mind a kamarák ezekkel a pontokkal - véleményünk szerint - jogos kifogásokat - nem szakmai, hanem ágazatpolitikai kifogásokat - tudnak megfogalmazni.
Különösen igaz ez a 10. § (5) bekezdésére, ahol a szakképzési bizottság tagjait eleve a megyei munkaügyi tanács javaslatára a munkaügyi központ igazgatója kéri fel, illetve jelöli meg. Én ezt nem tartom elfogadhatónak. Azt gondolom, hogy ehhez semmi köze ennek az igazgatónak.
A szakképzési bizottság tagjainak alapvetően három körből kéne összetevődni: a munkaadói és munkavállalói érdekképviseleti szervezetekből, a szakképző iskolákat fenntartó önkormányzatok delegáltjaiból, illetve a területi gazdasági kamarák delegáltjaiból. Ez a három olyan kör, amelyik a legitimitását adja ezeknek a bizottságoknak, ők kell hogy megbízzák ezeket a testületeket.
A törvényben arról kell rendelkezni, hogy ez a delegálás mennyi ideig tart. Javasolt itt a törvényben amúgy is használt hároméves időtartam alkalmazása. Én ezt tartom a törvény legnagyobb gondjának. Hangsúlyozom még egyszer: ez nem szakmai kérdés, hanem inkább egy szakmapolitikai vagy ágazatpolitikai dilemma, ami nem dőlt el a szereplők valamennyijének a megnyugvását szolgáló módon.
Végezetül egy utolsó megjegyzés. Mint azt hallom, Orosz István képviselőtársam már a felsőfokú szakképzéssel kapcsolatban megfogalmazta azt a dilemmát, hogy hogyan lehet majd elválasztani, illetve hogyan lehet pontosan és jogszerűen megnevezni azokat a költségeket, amelyek a felsőfokú szakképzés tekintetében a felsőfokú szakképzésre fordíttatnak, és nem a graduális alapképzésre.
Erre nincs jó válasz. Ezt nem lehet ma elkülöníteni, de ez engem - sajnos - egyáltalán nem nyugtat meg, noha minden fillérnek örülök, amit Magyarországon felsőoktatásra fordítanak. Legyen ez az alap-felsőoktatás, alapképzés, vagy épp a felsőfokú szakképzés, de egy idő után - különösen akkor, hogyha ez egy piacképes, kurrens képzési forma lesz, a felsőfokú szakképzés - márpedig jó okunk van azt hinni, hogy ez lesz, és a vállalkozók előszeretettel fordítják ide ezeket az összegeket, illetve támogatásokat, akkor igen komoly jogértelmezési vitákra - adott esetben eljárásokra - adhat okot az, hogy itt nem tudjuk megmondani pontosan ezt a jogi helyzetet, hogy hogyan különítjük el az alapképzést, illetve a felsőfokú szakképzésben felhasznált összegeket.
Ezt elkerülendő, én itt - egyetértve Orosz Istvánnal - egy további pontosítást, finomítást látok szükségesnek. Vagy most, vagy pedig a törvény alkalmazásának a gyakorlat alapján a későbbiekben. Azért kell itt megengedőnek lenni, mert hogy maga a felsőfokú szakképzés is egy új képzési forma. Itt prognózisokkal rendelkezünk csak, reális tapasztalattal még nem.
Ezzel szeretném befejezni a hozzászólásomat. Még egyszer hangsúlyozva, ugye, a fenntartások, a dilemmák ellenére, összességében támogatásra méltónak és érdemesnek tartjuk a benyújtott törvényjavaslatot. Köszönöm a figyelmet. ( Taps a Fidesz padsoraiban.)
