DR. TAKÁCS PÉTER
DR. TAKÁCS PÉTER
DR. TAKÁCS PÉTER (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! 1996. október 7-én este üresen maradt egy szék Kasza László tévés műsorában, a “Szó van róla” aktuálpolitikai kerekasztal-beszélgetés során.
Az ÁPV Rt. felelős vezetői méltóságukon alulinak tartották, hogy bekapcsolódjanak egy, az ország lakosságát foglalkoztató vitába. Úgy cselekedtek, mintha az amerikai nagybácsitól kapott zsebpénzük elköltéséről érdeklődött volna az ország népe. Előtte is, utána is üresen maradt egy szék az alkotmányügyi bizottságban, ahol egy állampolgárt akartak megkérdezni, miként jutott a köztársaság vagyonából l milliárdot közelítő összeghez. Erre a kíváncsiskodó beszélgetésre másokat is meghívtak, akiknek közük volt a bőven csurgó költségvetési csatorna magánzsebekbe vagy ki tudja hová irányításához. Az ÁPV Rt.-től voltak a meghívottak, ezért hát megjelentek. Csak hát hirtelen amnéziába estek, szakértelmük, alkotmányos érzékük hagyta őket cserben. A saját kérésükre elrendelt zárt ülésen sem gyógyult hirtelen támadt emlékezetkihagyásuk.
A politikai életünk iránt érdeklődőknek nem kell nagyon megerőltetniük emlékezetüket, hogy ráébredjenek: példáért a némaságra, az üresen hagyott székekre nem kell messzire visszakotorásznunk. 1993-ban a rádió akkori elnökét idézte meg egy parlamenti bizottság. S bár az illető elment, de válaszok helyett a bizottságra csapta az ajtót. Zengték is a médiamanipulátorok, milyen helyesen cselekedett. Holmi újsütetű, az alkotmányosdival játszadozó, a parlamenti demokratizmust tanulgató bizottságocska fogja megkérdezgetni egy költségvetésből élő intézmény elnökét? Mit képzelnek magukról ezek a társadalom bizalmából ilyen-olyan arányban megválasztott törvényhozók? Ha egy újságíró, egy pártoktól független politológus, avagy szakmájában, mondjuk, a jogban tudós professzor megkockáztatta hangot adni azon állításának, hogy talán az Országgyűlés bizottságaira csapkodott ajtó konfliktusba kerülhet a demokrácia illemtanával, nyomban felhördült a humoristák, a médiamanipulátorok hada, vibráltak a képernyők, zengtek a hangszórók, magukat tévedhetetlennek deklaráló tekintélyek védték a rendiségnek ilyen csökevényeit.
Nem tudom, észrevették-e tisztelt képviselőtársaim, s az ország lakossága, hogy ezek a kérdésekre nem válaszolók, a székeket üresen hagyók régen is és most is, ugyanabból a politikai körből, ugyanabból a mozgalomból, ugyanabból a baráti körből toborzódtak s toborzódnak. Sem vétkükről, sem ártatlanságukról nem vagyok meggyőződve. Sem elítélni, sem felmenteni nem akarom őket. A konkrét ügy mindegyike, amiben megkérdezni, meghallgatni akarták őket, a bíróságra és a magyar társadalom egészére tartozik.
Az viszont, hogy a meg nem nevezett személyek üresen hagyták a számukra kijelölt székeket, ajtókat csapkodtak, és az alkotmány erejénél fogva feltett kérdéseket megválaszolatlanul hagyták, az már közügy. A miniszterelnök ügye, a köztársasági elnök ügye, az Alkotmánybíróság ügye, az Országgyűlés ügye, a Legfőbb Ügyészség ügye, az egész társadalom ügye.
Cselekedetükkel ugyanis a választók akaratából teremtett méltóságokat és intézményeket csúfolták meg, vették semmibe, és az adózókat köpték szembe. Visszahelyezték magukat a feudalizmusba. Nemcsak szóban, tettleg is bebizonyították, hogy ők fölötte állnak alkotmánynak, törvénynek, intézményeknek, országos méltóságoknak, fölötte az egész magyar társadalomnak. Ők az öntörvényű emberek, akik nemcsak maguknak, egy országnak is önhatalmúlag adnak szabályokat. Az egészben a baj csak az, hogy közpénzekből, az adózók pénzéből, a költségvetésből és az ország vagyonából húzták és húzzák kevésnek nem mondható jövedelmüket és hasznukat. És még nagyobb baj, hogy tévében, rádióban, közszolgálati hírcsatornákon ők oktatnak bennünket, magyar állampolgárokat, demokráciára, aminek a szabályait, törvényeit, alkotmányunkat önmagukra nem vonatkoztatják. Ők fölötte állnak mindennek, ők a mindenhatók. Urai, parancsolói parlamentnek, bizottságnak, tévének. Ne folytassam. Civil szakmámból véve hasonlatokat, Metternich 1848 előtt viselt dolgaira s talán Zápolya Dózsa-hadával kapcsolatos viselkedésére tudnék utalni a magyar történelemből. 1940 után pedig, de ne említsem az 1945 utáni személyeket Metternichhel egy napon.
Mielőtt befejezném ezt a napirend utáni töprengést, még vissza kell térnem ahhoz az említett tényhez, hogy ezek a három évvel ezelőtti és mostani ajtócsapkodók, amnéziában szenvedők, székeket üresen hagyók egy politikai mozgalomhoz tartoznak, egy baráti kört alkotnak.
(21.40)
Ha mindenhatóságukat sértve érzik, fáklyát, gyertyát gyújtanak, és kórusban kántálnak. 6 év éppen elegendő volt arra, hogy a szándékaikat, lényegüket felvillantsák. A táboruk elég széles ahhoz, tapasztalhattuk, hogy a demokráciát papírfigurának tekintsék, és bármikor visszahozzák, ha nem is birodalmi tankokkal, az általuk egyetlennek s legjobbnak vélt rendiséget, a kasztrendszert, ahol ők az alkotmány fölött állnak.
És mert a mostani hatalomgyakorlókkal nagyon szorosra fonták érdekeiket, figyelmeztetni kell a választópolgárokat és az ellenzéket, mindenkit, akinek a demokrácia több mint papírfigura, időben állítsátok meg a demokráciához felnőni képtelen Arturo Uikat és zsoldosseregüket! Köszönöm a figyelmüket.
