DR. GÖTZINGER ISTVÁN
DR. GÖTZINGER ISTVÁN
DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Képviselőtársaim! Hat-hét évvel ezelőtt, amikor megpróbáltuk felbecsülni, hogy milyen feladatokat kell megoldania a rendszerváltás, rendszerváltozás kormányainak és parlamentjeinek, akkor a honi és külső szakértők egyöntetűen állították, hogy a legnehezebb és legkeservesebb feladatok egyike az államháztartás reformja, és ezen belül is elsősorban a társadalombiztosítás reformja. A feladatok nehézségeire, szinte abszurd voltára utalt az akkoriban gyakran hallott mondás, hogy ez az egész olyan, mint amikor a halászléből kell újra akváriumot csinálni.
Miért olyan keserves ez az egész feladatcsomag, amit államháztartási reformnak nevezünk? Egyrészt azért, mert az átalakulási folyamat mérhetetlenül sok érdeksérelemmel jár, alapjaiban érinti a mindennapi életünket, az egész társadalom, mindenki mindennapi életét, és a változásoknak nagyon sok a vesztese, legalábbis rövid távon, belátható időn belül a többség vesztes.
Másrészt azért, mert egy ilyen átalakuláshoz mérhetetlenül sok pénz kellene. Sok pénz kellene ahhoz, hogy elviselhetőbbek legyenek az átalakulás terhei, és sok pénz kellene magának a feladatnak a megoldásához.
Harmadrészt: igen sok felkészült szakember és jól működő apparátusok kellenének.
Negyedrészt: a reformok természetéből következik, hogy számtalan előre nem kalkulálható problémával járnak, számtalan korrekciós lépésre van szükség. Nem létezik olyan hatásvizsgálat, amely előre látná minden lépés következményeit, előre kalkulálná az érintettek reagálását.
A világban létező és viszonylag jól működő biztosítási modellek, amelyek számunkra modellként szolgálhatnak, nem pudingreceptek, amelyek alapján bárhol készítjük a pudingot, pontosan olyan lesz, mint az eredeti.
Ötödször... bocsánat, (Keres a papírok között.) elnézést kérek. Az ilyen jellegű nagy átalakulásokhoz széles körű egyetértés kellene. Nem csupán az érintettek között, hanem a parlamenti pártok között is. Legalábbis a főbb célokban és azokban a lépésekben, amelyek tényleg elkerülhetetlenek. Úgy szokták mondani, hogy a reformoknak társadalmi bázisa kellene hogy legyen.
Azt hiszem, nem hiábavaló kérdés, hogy hol sikerült a világon ezekben a kérdésekben igazán széles körű megegyezést elérni. Még a nálunk sokkal jobb helyzetű, a reformokhoz sokkal jobb feltételekkel rendelkező országokban is a lehető legnagyobb feszültségekkel, politikai összecsapásokkal és általános társadalmi nyugtalansággal járnak az ilyen változások.
Mindezek következménye, hogy talán nincs a világon olyan ellenzék, amelyik ne törekedne a legteljesebb mértékben a maga javára kihasználni a változások miatti elkeseredést, és a kormány nehézségeit. Nálunk legalábbis nincs ilyen ellenzék.
Mindezek a körülmények és az államháztartás egészének kényes egyensúlyi helyzete érthetővé teszik, hogy a reformok elhatározásától számítva eddig valamennyi kormány kevesebb lépést tett meg, mint amennyi szándékában állt, és amennyit programjában meghirdetett. És az is érthető, hogy az egész folyamatban a valódi reformlépések mellett előre nem tervezett korrekciós és kényszerlépésekre is sor került.
Azt hiszem, hogy a jelenlegi járulékreform is inkább kényszerlépés vagy korrekciós lépés. Kényszer, és elkerülhetetlen, mert az egész államháztartás helyzete és a biztosítási alap konszolidálásának szükségessége ezt a lépést - vagy legalábbis egy hasonló nagyságrendű lépést - valóban kikényszerít. Erről már sok szó esett, és ebben a kérdésben a legtöbb felszólaló egyetértett. És ebben egyetértenek az önkormányzatok is.
Melyek azok a kérdések, amelyekben nincs egyetértés, és amelyekkel szemben magamnak is vannak fenntartásaim?
Az egészségügyi hozzájárulásról szóló törvényjavaslat többek között három dolgot mond.
Az egészségügyi járulék helyett ezentúl adót kell fizetni a munkaadóknak. A hozzájárulásnak nevezett adó alapja a személyi jövedelemadó alapja nagyjából. A 13 százalékos hozzájárulás minimuma 4500 forint.
Az első két kérdéssel kapcsolatban széles körben újra felmerült az önkormányzatiság kérdése. Miután ez nem egy reformcsomag része, - ez a járulékreformnak nevezett törvénytervezet-csomag -, amelyben világos válaszok lennének arra vonatkozóan, hogy melyek a reform további lépései, mi lesz az önkormányzatokkal. Azért kellenek ezek a válaszok, mert az elmúlt években megkérdőjeleződött, vagy az elmúlt egy évben megkérdőjeleződött az önkormányzatok helyzete.
Tehát világos válaszok kellenének, és ezek a világos válaszok, az egyértelmű világos válaszok hiányoznak.
(9.40)
Én magam önkormányzatpárti vagyok, ezt máskor is elmondtam. Csak két okot említek, ami miatt én önkormányzatpárti vagyok. Egyrészt a társadalombiztosítás, a biztosítás egy olyan kérdés, amely rendkívül sérülékeny. Ha nincs egy komoly erővel rendelkező társadalmi szerveződés mögötte, amelyik a mindenkori pénzügyi érdekektől, napi érdekektől meg tudja védeni a biztosítottak érdekeit, akkor a társadalombiztosítás a legpuhább rendszer, amelyik a legkevesebb ellenállást tudja tanúsítani valamennyi komoly fajsúlyú, érdekkel rendelkező csoporttal, illetve érdekkel szemben. Ez az egyik kérdés, a társadalombiztosítás stabilitása.
A biztosítottak érdekei feltétlen igénylik, hogy egy olyan önkormányzat legyen, amelyik akkor okoz problémát igazán, ha teszi a dolgát. Minden ellenkező híresztelés ellenére az elmúlt három évben a dolgát is tette, tehát megnehezítette a mindenkori pénzügyminiszterek, a kormányok és természetesen a parlament dolgát. De hát, azt hiszem, hogy ebben a kérdésben, amelyben kompetens, ez a dolga.
A másik dolog az önkormányzatisággal kapcsolatban egy modern állam mindig túlterhelt, iszonyúan túlterhelt olyan feladatokkal, amelyek mint társadalmi követelés jelennek meg vele szemben, képtelen minden problémát és feladatot maga kezelni. Ezért jönnek létre a társadalomban olyan viszonylag autonóm alrendszerek, ahol a problémamegoldást és az alapvető döntéseket ezek az autonóm alrendszerek vezérlik, vagy a konfliktusok egy részét átvállalják, a kormány válláról leveszik a terheket.
Természetesen az első években vagyunk, amikor éppen ezek körül a kérdések körül vannak konfliktusok, a kormánynak nem csökkentek a terhei, a parlamentnek nem csökkentek a terhei, de hosszú távon remélhető ez a folyamat, ahol kikristályosodnak a szerepek, a feladatok és többé-kevésbé túljuthatunk azokon a válságokon, amelyek ma jellemzik a kormány, a parlament munkáját, az egész társadalmat.
A második kérdés, amiről szólni szeretnék, a hozzájárulás minimuma. A törvénytervezet mellékleteiből tájékozódhattunk, hogy nemzetgazdasági szinten a foglalkoztatottak 28 százaléka 34 600 forint alatt keres, tehát az ő esetükben a 13 százalék, de legalább 4500 forint, ez több mint 13 százalék. Ezt sokan elmondták, én nem akarom mondani, hogy ez összességében sok milliárdos többletterhet jelent azoknak a munkaadóknak, munkáltatóknak, akiknél az alacsonyabb keresetűeket foglalkoztatják.
Nem azért alacsony a keresetük, mert ezek a munkaadók gonoszabbak, mint máshol, ahol több a kereset, hanem ilyen a helyzetük, ennyi bérköltséget viselnek el ebben a pillanatban ezek az ágazatok, nagy valószínűséggel mondhatjuk ezt.
Azt mondja az előterjesztő: igen, ismerjük ezt a problémát, de két dolgot vegyünk figyelembe. Egyrészt jövőre lesz egy átlagosan 17 százalékos béremelés, és abban a pillanatban ezek az alacsony keresetek már lényegesen magasabbak. Kettő: mi biztosítottunk egy 400 millió forintos kompenzációs keretet, amit a Munkaerő-piaci Alaphoz tettünk hozzá, és pályázat útján a problémák kezeléséhez hozzá lehet jutni ezekhez a pénzekhez.
Egyrészt a béremelésekkel kapcsolatban az a tapasztalat, hogy ott nagyobbak a béremelések, ahol egyébként is sokkal magasabb a bérszínvonal; ott a legalacsonyabbak a béremelések évről évre - az első félévben is, ezt mutatják a számok -, ahol a legalacsonyabb a bérszínvonal.
Ma már az egyes ágazatok, illetve alágazatok között háromszoros a különbség, ha az átlagbéreket nézzük. De az alágazatokon vagy ágazatokon belül is legalább ekkora, ha nem még nagyobbak a különbségek. Ezek a különbségek, ezek a differenciák nemcsak a meglévő átlagbérben, hanem a bérfejlesztési lehetőségben is éppen a legrosszabb helyzetűeket hozzák a következőkben is rossz helyzetbe, tehát ez a fajta többletteher ott marad azoknak a munkáltatóknak a nyakán. Ez a többletteher továbbra is több milliárdos, esetleg több tízmilliárdos, amivel szemben áll a 400 millió forintos kompenzálási keret. Persze a Munkaerő-piaci Alap nagyobb, onnan át lehet csoportosítani, de én azt hiszem, ez újabb problémákat indukál, tehát alaposan meg kell gondolni, hogy vajon ezeknek a problémáknak a kezelésére felkészültünk-e.
Az az állítás, amely szerint nagyon sok olyan munkaadó van, aki minimálbérrel jelenti be a munkavállalóját, és zsebből fizet, és a járulékos adóterhek a minimálbérhez igazodnak. Ez rendkívül igazságtalan. Nyilvánvaló, hogy ez éppen ott lehetséges, ahol egy-két, néhány dolgozót foglalkoztatnak, mert egy nagy, komoly, szervezett vállalatnál ez elképzelhetetlen, vagy nagyon nehezen elképzelhető.
Éppen ezek a munkaadók képesek arra, hogy jövő év január 1-jétől ne napi 8 órában, hanem esetleg csak 4 órában kössenek szerződést. Attól még lehet 8 órát dolgozni, meg lehet adni a megfelelő bért, de a minimum 4500 forint éppen a felére esik le, és az egyéb járulékkötelezettségek is természetesen ennek megfelelően csökkennek.
Tehát éppen ahol a leginkább volt az elmúlt időszakban olyan hivatkozási alap, hogy ez erkölcstelen, tűrhetetlen, itt valamit tenni kell, éppen itt nem valószínű, hogy generális változást és eredményt lehetne elérni. Még azokról az ágazatokról, ahol a munkaadókat legjobban terhelik, mert alacsonyak a bérek és a többi, és a többi, nemcsak erről a csomagról van szó, személyi jövedelemadóról is szó van, amelyik természetesen mindenféle költséget, eddig költségként elszámolható tételt a jövedelemadó alapjává kíván tenni.
Ezeket a rétegeket itt a legjobban, legérzékenyebben érinti egy látszólag kicsi dolog, az étkezési hozzájárulás. Nyilvánvaló, hogy az elviselhetetlen bérterhek következménye a munkaadó részéről azzal jár, hogy nem fog tudni bért emelni, van hivatkozási alapja, hogy sokkal többet fizetek utánad, megvonja az étkezési hozzájárulást, mert egyéb terhek még maradnak rajta. Az a 20-25-30 ezres keresetű dolgozó, akinek eddig ez az 1200 forint néha arra volt jó, hogy egyszer egy hónapban bevásároljon. Sokan azt mondják, hogy még mosóport is vett, legalább akkor mosni tudott. Elnézést, nem akarom...
Ez ma egy olyan, a mindennapi életünkbe, anyagi gondjainkba beépült dolog, ami néha sokkal többet ér, a mindennapi életben sokkal nagyobb érték, mint az a valóságos összeg, amit így kapunk.
Én azt hiszem, hogy ennek a kiváltására valahol meg kellett volna keresni az Érdekegyeztető Tanácsban a megoldást. Esetleg valahol az adókedvezmény határait olyan mértékben növelni, tehát valami megegyezést, ami érzékelteti, hogy nem veszítettünk el mindent, amikor ezt elveszítettük. Én ezt egy nagyon fontos problémának tartom, nagyobb problémának, mint amekkora összegről szól a végső szaldó.
A társadalombiztosítási törvény módosításával kapcsolatban megemelték az összeghatárt, ami alapján járulékot kell fizetni - legalábbis a munkavállalónak - 75 ezerről 99 ezerre. Ez az érintett rétegnek egyrészt egy nagyon üdvös dolog, mert amikor majd nyugdíjba megy, egy magasabb összeg alapján számolják a nyugdíjat. Tehát önmagában ez a lépés érthető, értelmes lépés. Kifejezett is az a szándék természetesen, hogy most, ebben a pillanatban ez talán egy 11 milliárd forintos többletbevételt, járulékbevételt jelent, kifizetni viszont később kell csak, akkor, amikor az érintettek - nem egyszerre mennek nyugdíjba a következő években - majd nyugdíjba mennek.
Ezzel kapcsolatban - figyelembe véve, hogy négy év óta nem volt plafonemelés, négy év óta volt a degressziós skála emelése. Ezek egy olyan hektikus rendszert eredményeznek a nyugdíjrendszerben, a nyugdíjrendszer egészében, ami rettentő nagy bizonytalanságot eredményez.
(9.50)
Szóval évről-évre nagyon más feltételekkel megy nyugdíjba, aki nyugdíjba megy. Egyrészt meghatározza az előző néhány év inflációja, a nem valorizált évek inflációja, és ezek nagyon kemény évek lehetnek. Ha most figyelembe vesszük, hogy a '93-as év lett '94-re valorizálva - tehát az inflációs szorzóval szorozva a korábbi átlagkereset összege -, de nincs '94-'95-'96., ezek kemény inflációs évek, és hát még a '97-ben elért kereset is, ugye, ami a nyugdíj alapját képezi, még az sincs valorizálva.
Na most, hogy ki hogy jár ezekben az esetekben egy degressziós skálaemeléssel? Nyilván azok, akiknek a jövedelmük kisebb, tehát nem éri el azt a plafonszintet - eddigi 75 ezres szintet -, azok jártak inkább jól, mert akiknek 75 ezer forint felett volt jóval a keresetük, valamivel ők is jobban jártak, de ők igazán akkor járnak jól, ha megemeljük a plafont. Viszont ha a plafont emeljük meg, nem járnak jól azok egy fikarcnyival sem, akiknek 75 ezer alatt volt eddig is a keresetük, mert rájuk nézve ott van a kemény degressziós skála.
Hogy valamivel kiegyensúlyozottabb legyen a nyugdíjrendszer, nem kellene mindig nagy reformot megvárni - hogy évről évre, akik nyugdíjba mennek, közel azonos eséllyel menjenek nyugdíjba. Valahol össze kellene hangolni részben a degressziós skála emelését, részben pedig a plafon emelését. Folytonosabbá, folyamatosabbá kellene tenni - egy mechanizmust kellene erre létrehozni. Persze a gondok ismerősek, sok minden nem volt előre látható.
Befejezésül még egy megjegyzésem lenne elsősorban ellenzéki képviselőtársaimhoz. Gyerekkoromban én is azt hittem, hogy a fák csinálják a szelet. Mint valami óriási legyezők hajlonganak előre-hátra, és mozgatják a levegőt. Hát aztán később megtudta az ember, hogy a fák csak hajladoznak a széltől, nem ők mozgatják a szelet. Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy nem a pénzügyminiszter, nem a kormány, nem is ez a kormányfrakció fújja a passzátszelet. Nem mi teremtjük azokat a körülményeket, amelyek között kormányozni kell. Nem mi vagyunk azoknak a kényszerintézkedéseknek a jókedvű kitalálói, amelyeket végre kell hajtani, amelyeket meg kell hozni.
Én azt hiszem, hogyha ez a minimális belátás megvan, akkor az ellenzéki kritika nem arról szól, hogy csak ezen a csúnya kormányon múlik, hogy mi már nem vagyunk holnap Isten kalapján a bokréta. Ha ez a minimális belátás megvan, akkor olyan kritikákat hallunk, amelyek valóban kritikák, amelyek valóban érthetőbbé teszik a tv-nézők, a hallgatók előtt, hogy milyen problémák és milyen alternatívák lehetségesek. Én mindig nagyon örülök az ilyen kritikáknak, néha szinte meghatódom, mert sajnos ritka. Köszönöm szépen. (Taps.)
