DR. VARGA LÁSZLÓ
DR. VARGA LÁSZLÓ
DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Az első pillanatban úgy érezhető, hogy hogy lehet beszélni ma 1945-ös községi választásokról, amikor az ország tele van jelenlegi súlyos problémákkal, nem beszélek a botrányokról, szociális-gazdasági kérdésekkel. És akkor visszamegyünk 1945-re, hogy akkori törvényhatósági választásokról beszéljünk. Mégis úgy érzem, hogy van időszerűsége a budapesti törvényhatósági választásnak. Egyrészt azért, mert mára is kiható hatása van, olyan események történtek, amiről ma is, úgy érzem, beszélni kell, és nem utolsósorban egyedülálló jelenség volt Magyarország politikai életében.
Miért volt egyedülálló? Egyedülálló volt azért, mert egy borzalmas háború után voltunk, és ha szabad mondani, egy még kegyetlenebb náci német megszállás és az azokat kiszolgáló kegyetlenségeik után, és nem utolsósorban az emberek úgy érezték, hogy a szenvedések és az ilyen megpróbáltatások után vajon lehet-e az országnak és lehet-e a népünknek még egyszer talpra állni? Az emberekben ott volt a szorongás, mert a háború utolsó időszakában nem éreztük azt, hogy békét kapunk. Nem éreztük azt, hogy elérkezett a béke.
Azért is egyedülálló időszak volt ez, mert egyik fülünkben még ott csengett a németeket kiszolgálóknak a köszöntése: "Kitartás, testvér!", és már ott volt és felhangzott az új jelszó: "Szabadság, elvtárs!". A "Kitartás, testvér!"-nek semmi köze se volt a testvériséghez, és mindennap éreztük, hogy a "Szabadság, elvtárs!"-nak nincs közük azokhoz az eseményekhez, amelyek a szabadsághoz fűződnek.
Mégis, ezekben a nehéz napokban felcsengett bennünk a remény, hogy talán az ország nincsen egyedül. Mik voltak ezek a remények? A legnagyobb remény az volt, hogy Budapest házainak a falán már láthatók voltak a nagy plakátok. Az egyik az atlanti-óceáni alapokmány, amelynek 3. §-áról, szabadna azt mondani, mámorosan olvastuk, hogy minden népnek megadják azt a jogát, hogy saját maga döntse el a jövő sorsát, és maga döntsön arról a kormányformáról, amelyikben élni akar. A 6. §-ban azt olvastuk, hogy mindent el kell követni, és az aláírók is valószínűleg segítenek, hogy minden országban minden ember félelem és nyomorúság nélkül éljen.
Abban az időben nekünk ez rengeteget jelentett, mert mint mondottam, a kegyetlenségek után szorongásban éltünk, és véltük, hogy az atlanti-óceáni alapokmányt aláíró nagyhatalmaknak, az Egyesült Államoknak, Angliának, olyan szerepük és befolyásuk lesz, hogy valóban békésen és demokráciában tudunk élni.
(15.30)
Hisz az atlanti-óceáni alapokmány elveit később megerősítette a jaltai egyezmény, 1945 februárjában írták alá ugyancsak az Egyesült Államok elnöke, Anglia miniszterelnöke, és ezt már Sztálin is aláírta. És pár hónappal előtte alakult meg az Egyesült Nemzetek, mely alapokmányában diadalmasan hirdette, hogy létrejöttének egyetlen célja van: a béke és a békét fenyegető eseményeknek, cselekedeteknek az elhárítása.
Érthető tehát, hogy ezek a remények éltek bennünk, és nemcsak hogy éltek, de bíztunk abban, hogy Magyarországon lehetőségünk lesz a demokráciára, annál inkább, mert tudatában voltunk annak, hogy a népnek döntő többsége, ha szabad mondani, elsöprő többsége semmi formában nem szolgálta ki a náci német megszállókat, sem pedig azokat, akik - tegnap volt évfordulója - október 15-én nemcsak a németeket szolgálták ki, de a kegyetlenségeknek olyan sorozatát követték el, amit csak később, a Szovjetunió megszállói tudtak bizonyos fokon utánozni.
Ezekben az időkben mégis mi lehetett a további reményünk? Budapesten megjelent Varga Béla, a balatonboglári plébános, de a Kisgazdapártnak országgyűlési képviselője, és az volt az érzésünk, hogy valami újszerű jön az egységre, a magyar polgároknak a megértésére, és a rendkívüli helyzetben összefogására valóban csodát tud produkálni. Csodát produkált. Magyarország és Budapest történetében először fordult elő, hogy egy párt döntő többséget kap Budapesten, és egyúttal úgy éreztük, hogy ez üzenet az országnak is.
Páratlan lelkesedés volt bennünk, amelynek kétségtelen az az oka, hogy abban az időben olyan emberek álltak ennek a pártnak élén, mint Varga Béla, a budapesti választás vezetője, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Kovács Béla. Kovács Béla volt a lángoló tűz, Tildy Zoltán Bethlen Gábor-i utat próbált keresni valamilyen megegyezésre, Deák Ferenc bölcsességével rendelkezett Nagy Ferenc, és ott volt a vezetésre termett Varga Béla.
A lelkesedésünk valóban nemcsak hogy páratlan volt, egyedülálló volt, és úgy éreztük, hogy valami olyat tett Budapest népe, amelyre a Nyugat is felfigyel. Másnap október 8-án a volt Kúria épületéből jöttem le, és százak és százak meneteltek a Szabadság tér felé. Beálltam közéjük, s kérdeztem: hová mennek? Azt mondták az amerikai követhez akarnak menni, a Szabadság térre, és meg akarják mutatni, nemcsak Budapest egységet, de a magyar nép akaratát.
Én is beálltam a sorba, megérkeztünk a Szabadság térre, elénekeltük a magyar himnuszt, majd Schönfeld Arthur követ úr kijött, és ezt mondta: "Köszönöm, hogy eljöttek." Bizonyos elégedetlenség, megdöbbenés ment rajtunk végig, mert többet vártunk egy ilyen tüntetés után - vagy szabadna mondani inkább - egy lelkesedő felvonulás után, s elgondolkoztam magamban, mikor jöttem visszafelé, hogy itt valami nincs rendben.
Hosszú évek után Nagy Ferenctől egyszer megkérdeztem, hogy miért nem kértél segítséget, politikai segítséget, a magyar nép akaratát megvalósítani; 1945. november 4-e után, amikor az ország ugyancsak egy elsöprő győzelmet aratott az előbb említett vezetők mellett, akkor a következőket mondotta nekem: "Én mint miniszterelnök elmentem az amerikai követhez, és ugyancsak elmondtam, hogy milyen nehéz megbirkózni azzal a feladattal, míg abszolút többségben is, amit a Kisgazdapárt megnyert, amikor semmiféle támogatást nem kapunk, s egyre több az erős ellenfél odahaza." Erre azt mondta Schönfeld Arthur - Nagy Ferenc így mondta -, ezzel a kérésével menjen a Szovjetunió követéhez.
Nem éreztük még azt, hogy minket cserben hagytak. Nem éreztük azt, hogy ennek olyan következménye lett, mint a megszállás volt. Tovább bizakodtunk. Már annál is inkább, mert a budapesti választás egy üzenet is volt.
Üzenet volt a magyar lakosságnak, a magyar választóknak, hogy próbáljanak egységben megmozdulni olyan emberek mellett, akik kiállták a demokrácia tűzpróbáját, akik semmiféle önkénynek nem hajtottak fejet, és akikben bizalom lehet. Ezenkívül nemcsak egy üzenet volt, egy kérés volt - ha szabadna mondanom - Nyugat felé is, azt mondva és azt hangsúlyozva, hogy a magyar nép úgy a budapesti választásokon, mint később az országos választásokon, lényegében nemcsak az akaratát mutatta ki, de teljesítette azt, amit úgy az atlanti-óceáni alapokmány, mind a jaltai egyezmény, mind az egyesült nemzetek alapokmánya előír, tehát megtettük azt, ami a Nyugatot bizonyos politikai cselekvésre kellett hogy indítsa.
Tán furcsa, amit most mondok, de semmiféle támogatást nemhogy nem kaptunk, hanem még talán biztatást sem. Ezért felmerült bennem a gondolat, hogy mi magyarok, a magyar kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy azok, akik szenvedtek úgy a 40 év alatt, mint az esetleges háborús hadifogság következtében…
Mi az oka annak, hogy mi az erőfeszítéseinket - pedig nagyon helyesen mindenki irányában megtesszük - a nyugati hatalmak nem honorálják? Miért nem fizetnek ők is kárpótlást nekünk azért, amiért teljesen cserben hagyva bennünket a második világháború után, nem is beszélek 1956-ról.
Senki félre ne értsen engem, tudom, hogy erkölcsi értékeket, áldozatokat nem lehet pénzben beváltani, s nem is volna helyes. De ugyanakkor azoknak a hatalmaknak, amelyeknek a határozatát és kérését, majd később igényét teljesítettük, úgy érzem, ugyanolyan felelősséggel tartoznak, mint a magyar kormány azok felé, akik a megpróbáltatások alatt szenvedtek.
Ennél a kérdésnél meg kell említenem valamit, és a felszólalásomnak ez az egyik célja, a Demokrata Néppárt és a Kisgazdapárt viszonya. Furcsa talán, hogy a Demokrata Néppárt akkor óriási megpróbáltatásokon ment át, hogy létezését és működését biztosítani tudja, és egyre több volt a nehézség. A Demokrata Néppárt megalakult. És 1944 végén, egy ilyen találkozásnál, 1944. november 30-án, az én Galamb utcai ügyvédi irodámban és lakásomon találkoztunk, ahol Kovrig Béla felolvasta a párt alkotmányát, s ott volt Varga Béla is. Itt Varga Bélának felajánlottuk, hogy legyen a Demokrata Néppárt elnöke.
(15.40)
Ő bölcsen azt mondta, hogy azt nem vállalja el, de arra vállalkozik, hogy mindenben és mindenkor segítségünkre lesz, és segít bennünket abban, hogy valamilyen formában működésünket megkezdjük és folytassuk. Elhangzott néha, vagy újságcikkekben is megjelent, hogy bármilyen kapcsolatban volt a Kisgazdapárt a Demokrata Néppárttal, és szeretném leszögezni, hogy a két párt sohasem egyesült, soha semmiféle formában ez fel sem merült, és két olyan párt, amelynek teljesen különböző a forrásuk, az eredetük, s a tagságuk is.
A Demokrata Néppárt a két háború között felnőtt keresztény reformnemzedékből jött létre a nagy, keresztény, katolikus mozgalmakban: a KALOT, EMSZO, Hivatásszervezet, és összesen mindezeknek a szervezeteknek körülbelül 800 000 tagjuk volt. Annyi pontosan, amennyi szavazatot mi később 1947-ben kaptunk.
Varga Béla azonban meglátta a jövőjét a pártnak, és azt mondotta több találkozásunknál, hogy mindenképpen segítlek benneteket. Én jómagam 1945. februárban megszereztem a pártnak úgynevezett működési engedélyét. Budapesten tudtunk működni, vidéken azonban a Magyar Kommunista Párt ezt az engedélyt nem tartotta szem előtt, félretette, és teljesen lehetetlenné tették a párt tagjainak vagy pedig ezeknek a mozgalmaknak a működését, amiről beszéltem.
Az 1945. október 7-i választásokat kiírták, Barankovics István, akkor a párt főtitkára beadta akkor már indulási engedélyre szóló kérését, amelyet jóváhagytak, és megkaptuk az indulási engedélyt, hogy a választásokon részt vehetünk 1945 szeptember második felében.
Természetes, hogy rendkívül nehéz volt a helyzet, semmiféle anyagi támogatást sehonnan nem kaptunk. Nem voltunk a koalíciós párt tagjai, tehát sem kocsink, mozink, épületünk, anyagi támogatásunk nem volt. Mégis azt döntöttük el, hogy próbáljunk, meg kell indulni, megvan az indulási engedély, menjen át a köztudatba ez a fiatal, kereszténydemokráciát valló párt.
Elmentünk Varga Bélához, és Varga Béla a következőket mondta: egységre kell törekedni, ne induljatok most! Talán nem ezekkel a szavakkal mondta, hanem inkább azzal, hogy próbáljunk valamilyen formában együttműködni a választások előtt. És úgy határoztunk, és úgy határozott a párt vezetősége, hogy a választásokon Budapesten nem indulunk, ennek a fejében Varga Bélától kaptunk két helyet a törvényhatóságban: dr. Eckhardt Sándor, a neves francia szakos professzor és jómagam. Tehát kisgazda listán indultunk, de megállapodtunk, hogy amennyiben megválasztanak bennünket, aznap közöljük táviratban Szakasits Árpáddal, az akkori törvényhatósági bizottság elnökével, hogy a Demokrata Néppártot képviseljük. Így léptünk be a közéletbe hivatalosan Varga Béla segítségével. Ez lett később az országos választásokon is, ahol dr. Eckhardt Sándor egyetemi tanár és Bálint Sándor, a neves szegedi néprajzkutató, egyetemi tanár lettek az Országgyűlés tagjai mint demokrata néppárti képviselők.
Ezt azért tartottam szükségesnek elmondani, nehogy bárkiben és bárhol az a vélelem éljen, hogy a két párt együttműködve egyesültek talán, és valamilyen formában a két párt keletkezése is azonos. Nem az volt.
1947-ben, köztudomású, a Demokrata Néppárt megnyerte az országos választásokat, legtöbb szavazatot kaptunk, 62 képviselővel voltunk itt a parlamentben.
Szeretném kihangsúlyozni, hogy a Demokrata Néppárt mindig volt olyan bölcs, hogy 1947-ben, amikor a Kisgazdapárt kettévált, és egyik része nehéz megpróbáltatásokba ment, elhagyták a hazájukat, vagy börtönbe kerültek, a másik része kiszolgálta a Kommunista Pártot, a megszállót, a Demokrata Néppárt vezetői és tagjai voltak olyan bölcsek, hogy süllyedő hajóra nem lépnek, de ugyanolyan bölcsek, hogy kalózlobogós hajóra sem szállnak fel.
A Kereszténydemokrata Néppárt elődje a Demokrata Néppárt, mint mondottam, országos választást nyertünk '47-ben, amiről jövőre szintén, úgy érzem, számos megemlékezést fogunk tartani.
Varga Béláról meg kell jegyeznem és meg kell említenem, hogy azon rendkívüli emberek közé tartozik, aki számos korszakán ment át a magyar politikai életnek. Beleszületett az Osztrák-Magyar Monarchiába, ott volt még Budaörsön az ezeréves királyság utolsó fellobbanásán, majd a Kisgazdapárt képviselőjeként erőteljesen részt vett Magyarország demokratikus felépítésében, hiszen még ott voltak az első háború után Magyarországon az Osztrák-Magyar Monarchia nyomai, ahogy 1989 után ma is itt vannak a parlamentben a 40 évi megszállásnak a nyomai, és ennek a kiegyensúlyozására és békére törekedett. Amikor a Nemzeti Főtanács elnökének megválasztották, az első halálos ítéletet félretette, nem írta alá, mondván, hogy egy pap nem írhat alá halálos ítéletet. A Nemzetgyűlés elnöke. Küzdelmei rendkívül nehezek voltak. Nem volt más választása, mint elhagyni a hazáját, és körülbelül 43 évig élt külföldön, ebből 41 évet az Egyesült Államokban.
Az Egyesült Államokban a magyar emigráció feje volt, először a Magyar Nemzeti Bizottmány, majd később a Magyar Bizottság, mind a kettő menekült kormány volt, és jelentős tekintélyével a nagyon nehéz körülmények között sikerült mindig a magyar ügyet élve tartani. Ez azt jelentette, hogy akár a képviselőházban, akár a szenátusban, akár pedig különbizottságokban próbáltuk a világ figyelmét fölhívni, hogy a magyar ügy nem oldódott meg. Megoldatlan kérdés addig, amíg megszállók ott lesznek, s a magyar nép szabadon nem dönt arról az államformáról, amelyben élni akar.
Lakása szerény volt a Saint Mary's Home-ban, egy kis szoba, egy nagyon kicsi, de nagyon megható kápolna, s lényegében itt töltötte azt a hosszú időt, amíg Magyarországra visszatért. Lakása egy zarándokhely volt. Ahogy Rákóczit Rodostóban, Kossuthot Turinban meglátogatták, ő is fogadta a látogatókat, és nem volt olyan személy, aki zárt ajtókra talált volna Varga Bélánál, és igyekezett nemcsak kérni őket, akinél lehetősége volt, hogy ők is dolgozzanak a magyar ügyért, de ő maga is mindenkinek, amennyire lehetett, biztatást adott. Ezekről a beszélgetésekről, amelyek hosszú évtizedeken át zajlottak le, egyetlenegyet említek meg. Varga Béla, Kovács Imre és jómagam társaságában meglátogatta Varga Bélát Vas Zoltán New Yorkban, s a beszélgetés végén azt kérdeztem tőle: te, aki még láttad Lenint, közel másfél évtizedet börtönben töltöttél, Sztálinnal is találkoztál, visszajöttél, mondd meg itt nekünk hármunknak, mi maradt meg benned a kommunizmusból. Pár másodperc múlva komoran azt felelte, hogy semmi. Ez is üzenetként mehetett volna a magyar néphez, de ezt nem lehetett megtenni.
Varga Bélának háromszoros hű barátja volt Kovács Imre, nagyon és őszintén sajnálom, hogy nem élte meg a felszabadulást, Fercsey János, és talán szerénytelenség, de mondanom kell, jómagam, akikkel mindig és minden alkalommal sikerült együttlétünkben a múltat, a jelent s a jövőt is feltárni, inkább a jövőről ábrándozni. Ide kell sorolnom még a New Yorktól kissé távollévő Thassy Jenőt, aki szintén hű barátja volt Varga Bélának.
A Mindenható megengedte, ami keveseknek adatott meg, hogy annyi idő távolléte után hazánkba visszajöhetett. Előttem van - és ezzel zárnám a megemlékezésemet - előttem van egy ember, egy igaz ember egy hazug korszakban. Előttem van egy bátor férfi, aki, mondhatnám, másokat is, meglepő és rettenthetetlen bátorsággal védte mindazokat, akiket üldöznek: franciákat, lengyeleket vagy a zsidókat.
(15.50)
Egy árvízi hajós volt ebben a borzalmas hullámzásban, és soha egy pillanatig nem ingott meg, hogy ezt neki tenni kell. Nagyon kevés bátrabb embert láttam életemben, mint ő, és mint pap, hűen szolgálta Istenét, az egyházát, s ezzel számos embereknek megható és jó példát adott.
1945. október 7-ének az üzenete mának pedig véleményem szerint az, hogy a magyar népnek érezni kell és a választóknak is érezni kell, hogy kik azok, akikben bízhat, kik azok, akiknek a szavazatát odaadja, és kik azok, akik az ígéretüket teljesítik. Az a négy ember, akiket felsoroltam. Ide sorolhatnám természetesen, ebbe a kategóriába tartoznak a Demokrata Néppártnak a képviselői, akik közül senki nem hajtott fejet az önkénynek, de a választóknak is át kell gondolni, nem pártra, azt sem mondom, hogy ideológiára, de olyan személyekre kell szavazni, akikre az országnak ebben a rendkívül nehéz helyzetében szüksége van.
Egy gazda sem fog vetni az aszfalton, várja az aratást és várja azt, hogy jó termései legyenek. Miért a választópolgárok hiszik azt, hogy az ő cédulájukat az urnába bedobták, az lehet felelőtlen (Sic!)? Nem, az épp olyan felelősség, és a demokrácia felépítése, mint a gazdának a földjének a termése, és arra való gondos ügyelése.
Varga Béla és az akkori Független Kisgazdapárt, Demokrata Néppárt működése azt bizonyítja és igazolja, hogy minden választó - s ez lenne az üzenet ebből a napból - azokra választ, és azokat választja meg és adja le a szavazatát, akik a nemzethűségükből próbát tettek, akiknek lehetőségük volt megmutatni, hogy nagyon nehéz körülmények között eredményeket is tudnak produkálni, akiknek képességük van arra, hogy egyéni érdeküket a közérdek mögé tegyék, akik nem sikerre, nem tapsra vadásznak, hanem a nép közérdekét akarják megoldani, és nem utolsósorban, akik példaképek legyenek arra, hogy a magyar népet bármilyen helyzetben nemcsak hűen képviselik, hanem minden munkájukkal és minden idejükkel a nép sorsán akarnak segíteni. Köszönöm. (Taps.)
