DR. BOGÁR LÁSZLÓ
DR. BOGÁR LÁSZLÓ
DR. BOGÁR LÁSZLÓ (MDNP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A költségvetési törvény tárgyalása mindig jó alkalom arra, hogy legalább kísérletet tegyünk a gazdaságtechnikai felszín alatt húzódó stratégiai kérdések megválaszolására. Vagy - legyünk kicsit szerényebbek - legalábbis a válaszlehetőségeken való elgondolkodásra. Éppen ezért megmondom őszintén - és itt hadd tegyek egy kis szubjektív kitérőt - engem mélységesen elszomorított Bauer Tamás képviselőtársam hozzászólása. Én ugyanis azt hittem, hogy mi itt, akik családiasan összejöttünk maximum ötvenen, valóban egy józan és higgadtabb hangnemben zajló szakmai vitát folytatunk egymással. Ez, attól tartok egy olyan, kétségtelenül elegáns és lendületes, vitriolos, de esszenciálisan ideológiai vita volt, ami nem hiszem, hogy szerencsés volna ennek a Háznak a légkörében itt és most.
Reménytelen vállalkozás, kedves képviselőtársaim, persze egyetlen hozzászólásban a jövő évi költségvetés összes fontos elemére kitérni, így csak néhány, nézetem szerint azonban döntő jelentőségű kérdéskört szeretnék érinteni. És ezek a következők: először is, az a társadalom- és gazdaságpolitikai stratégia, amelyre a költségvetés épül; másodszor, az államadósság problémája, különös tekintettel a nemzeti vagyonnal való összefüggésekre; és végül az a kérdéskör, amelyet államháztartási reformként szokás említeni.
Azt már elöljáróban szeretném jelezni, hogy a Magyar Demokrata Néppárt számára a költségvetési törvény ebben a formájában elfogadhatatlan, és a hozzászólásomban elsősorban ennek alapvető okairól szeretnék szólni.
Nézzük tehát először is azt a társadalom- és gazdaságpolitikai alapot, amelyre ez a költségvetés felépül! Első pillantásra mindez reménykeltő, sőt, biztató. Ezt főként akkor éli át a gyanútlan olvasó, hogyha átnézi azokat az előrejelzéseket, amelyeket a kormány nyilván azért készített el, hogy eleget tegyen annak az ez évtől fennálló kötelezettségének, miszerint az adott költségvetési tárgyévet követő két év tendenciáit is be kell mutatnia.
(9.40)
Hogy mi olvasható ki ezekből a dokumentumokból? Nos, elég ehhez, ha az első sort, a nemzeti termék jövőbeli alakulására vonatkozó számokat elolvassuk, ami a következőképpen fest: '97-ben 2 százalék, '98-ban 3-4 százalék, '99-ben 4-5 százalék. Vagyis "sic itur ad astra", határ a csillagos ég. Azt hiszem, kedves képviselőtársaim, nem kell ahhoz képzett makroközgazdásznak lenni, hogy azért némi kétely mégiscsak megfogalmazódjék bennünk az elágazásmentes jövő eme harmonikus képe láttán.
A hat-hét éve tartó átmenetet követően ugyanis arról a három évről van szó, amivel lezárul a rendszerváltozás első évtizede. Az az évtized, amelyről már most bizonyosan lehet tudni legalább két dolgot. Az egyik, hogy nemcsak hogy kielégítő választ nem tud adni a magyar társadalom alapkérdéseire, de hellyel-közzel a kérdéseket sem tudja megfelelően megfogalmazni és feltenni. A másik, hogy a magyar társadalom döntő többségének életviszonyai - ezt ma már láthatjuk - egészen bizonyosan rosszabbak lesznek ennek az évtizednek a végén, mint az évtized elején voltak; s ebben a helyzetben az időszak utolsó három évére szóló prognózis minden különösebb kommentár nélkül elénk tesz egy számsort az összes fontos gazdasági mutató monoton javulásáról. Teszi ezt ráadásul egy olyan időszakot követően, amikor a növekvő társadalmi és makrogazdasági dilemmák közepette folyamatosan, ha úgy tetszik, monoton, éppen csökken a növekedés üteme. Szakmailag én ezt kicsit szívszorítónak érzem, mindezt az ellentmondást, és igazából nem is értem, hogy ebben a formájában akkor miért volt szükség erre, az ilyesfajta előrejelzésre.
De térjünk vissza magának a '97-es évnek a gazdaságstratégiai megalapozására! Ehhez elöljáróban szeretnék egy mondatot idézni az Állami Számvevőszék jelentéséből. Idézem: "A '97. évi költségvetési törvényjavaslattal a kormány a központi költségvetés tervezett finanszírozási műveleteit féloldalasan bemutató, hiányos törvény megalkotását kéri az Országgyűléstől." Az ÁSZ-jelentés persze részletesen sorolja is azokat a pontokat, ahol ez a féloldalasság, hiányosság, illetve megalapozatlanság tettenérhető, így ezek megismétlésétől most eltekintenék már csak azért is, mert a leglényegesebbekre hozzászólásomban még úgyis visszatérnék.
A kormány gazdaságstratégiai koncepciója a jövő évi költségvetést illetően arra épül, hogy a stabilizáció néven közismert jelenséghalmaz sikeresen halad előre, és ennek eredményei alapozzák meg a jövő évi, 2 százalékra vagy a fölöttire tervezett gazdasági növekedést. És persze a többi szintén javulni remélt mutatót, a csökkenő inflációt, munkanélküliséget, illetve a feltételezett tőkebeáramlással biztonságosan finanszírozható fizetési mérleghiányt. Csakhogy ez - és ezt a kormány is jól tudja - csupán az egyik lehetséges jövő forgatókönyv. Ha ugyanis figyelmesen elemezzük az elmúlt évek fő tendenciáit, világosan kiderül, hogy a magyar gazdaság egyelőre nem képes kikeveredni a növekedés-versus-egyensúly bűvös köréből, pontosabban abból a kellő mélységgel, legyünk őszinték, máig sem elemzett összefüggésrendszerből, amit a fenti metaforával szoktunk jellemezni.
A tény ugyanis az, hogy míg a '95 márciusát megelőző két és fél évben a külső egyensúly nagymértékben romlott, ám a növekedési potenciál igen jelentősen javult, hiszen mínusz 4,5 százalékról plusz 2,9 százalékra módosult a nemzeti termék egyéves növekedési üteme, az azt követő két és fél év során ugyanez fordítva van lejátszódóban, a külső egyensúly ugyan javul, ám a növekedési potenciál 3 százalékról gyakorlatilag nullára esett vissza. Vagy egy más nézőpontból, hogyha feltételezzük, hogy maradtak volna '95-'96-ban is a '94-es állapotok, ez tény, hogy a kumulált fizetési mérleg 3 milliárd dollárral jobb lesz - mármint kevesebb lesz a hiány -, de az is igaz, hogy körülbelül 3,5 milliárd dollárnyi növekedési többlet, mármint kumulált növekménytöbblettől is elesik a magyar gazdaság. Tehát ha úgy vesszük, a beavatkozás-sorozat szűken vett gazdaságtechnikai értelemben is inkább deficittel zár, mint nyereséggel, a társadalmi és lélektani hatásairól a beavatkozás-sorozatnak itt nem is beszélek.
Ami tehát az elmúlt öt év tendenciából valószínűsíthető '97-re és az azt követő egy-két évre, én azt gondolom, az nem elsősorban az említett meglehetősen optimista adatsor az évrőlévre megbízhatóan javuló viszonyokról, hanem sokkal inkább egyfajta beleragadás az éppen hogy csak elviselhetőség állapotába, amelyet a stagnáló nemzeti termék, a 20 százalék körül rögzülő makacs infláció, a tartósan 10 százalék feletti munkanélküliség, illetve a tartósan 2 milliárd dollár körüli és esetleg újra növekvő fizetésimérleg-hiány jellemez a reálbérek további lassú eróziójával. Azt gondolom, hogy a jelenlegi helyzetben a fenti állapot veszélye mindenféleképpen reális, ezért a jövő évi költségvetés elkészítésekor ezeket a bizonytalansági pontokat feltétlenül illett volna legalább jelezni. Ez azonban nem történt meg.
Egyébként a kormánynak azt a törekvését, hogy a jövő évi költségvetés fő jövedelemátcsoportosítási célja az, hogy a vállalkozói szféra számára javítsa a jövedelempozíciókat, akár helyeselni, mi több, akár támogatni is lehetne. De először is az, hogy vállalkozói szféra - ez ebben a formájában túl általános. Éppen ezért nem lehet a vállalkozói réteget, úgy gondolom, a vállalkozások világát általában támogatni, hisz igen jelentős és nemcsak földrajzi távolságra van egymástól, mondjuk, egy mátészalkai kényszer-kisvállalkozó és a Nyugat-Dunántúlon letelepedett multinacionális vállalatok üzemei. És mindez azért arra is felhívja a figyelmet, hogy az ország gazdaságszerkezete és az ezt körülvevő szociális tér kétségtelenül - és ezt számos elemzés bizonyítja - szétszakadóban van. A különböző vállalkozói érdekvédelmi szervezetek jövő évi költségvetést és adótörvényeket érintő reakcióból ítélve nem túlzás azt állítani, hogy a kormánynak a fenti törvénytervezetekben tükröződő gazdaságpolitikája aligha a vállalkozói szféra, akárhogy is van, de mégiscsak döntő többségét kitevő és a dinamikát alapvetően megalapozó kisvállalkozói réteg tőkefelhalmozási és piacrajutási lehetőségeit javítja, növeli majd. Ráadásul még szűken vett gazdaságtechnikai értelemben véve is szükséges, de nem elégséges feltétele a dinamikus befektetői magatartás eluralkodásának, hogy a szabályozók segítségével mintegy otthagyom a pénzt. A mai és közeljövőbeli magyar társadalomban és gazdaságban ugyanis éppen az az egyik alapvető probléma, hogy az általános bizonytalanság miatt a piaci szereplők várható magatartása csak igen nehezen prognosztizálható, s így aligha tekinthető automatikusnak legalábbis, hogy a vállalkozások számára nyíló lehetőségekből feltétlenül gazdasági növekedést dinamizáló erők lesznek.
Tisztelt Ház! Az általános gazdaságstratégiai kérdések után szeretnék rátérni mondandóm második fő elemére, az államadósság témakörére. A magyar gazdaság egyik legsúlyosabb hosszú távú problémáját - ezt mindnyájan tudjuk - a nagyarányú eladósodottság jelenti. Világjelenségről van szó, hiszen a Föld nagy modernizációs centrumai is adósságtengeren úsznak, az Egyesült Államok közel 70 százalékos, az Európai Unió 74-75 százalékos, Japán pedig közel 100 százalékos eladósodottságot mutat, az adósságállományt a nemzeti termékhez viszonyítva. Az Unión belül ráadásul három olyan ország is van, ahol a ráta messze 100 százalék felett van, így Magyarország a maga 84-85 százalékos mutatójával, ha nem is katasztrofális, de azért kétségtelenül súlyos helyzetben van.
Amikor egy állam eladósodik, akkor ez lényegében azt jelenti, hogy egyre nagyobb arányban megterheli a jövőjét, vagyis előre felhasználja a csak a jövőben megtermelődni remélt jövedelmeit. Az "államadósság" kifejezésben egyébként - és ezt azt hiszen fontos hangsúlyozni - az "állam-" előtag, persze, nem azt jelenti, hogy a jövedelem-túlfogyasztás magának az államgépezetnek a fogyasztását jelenti elsősorban, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy a különböző társadalmi csoportok - sokszor, persze, kényszerűen - mintegy betolják, bepréselik a saját jövőterhelő fogyasztási szükségleteiket az államháztartási rendszerbe, s ezzel egyszersmind állami fogyasztásként igyekeznek elismertetni a saját fogyasztásukat. Természetesen szó sincs arról, hogy maga az eladósodási folyamat '90-ben kezdődött volna el. Ez az optikai csalódás egyszerűen abból adódik, hogy ettől kezdve váltak egyáltalán láthatóvá, államadósságként is láthatóvá az előző évtizedek Kornaival szólva "áldozatai, halasztásai, mulasztásai".
Az egész külső és belső eladósodási folyamat most már közel 3 évtizedes története számos pontján máig is tisztázatlan és feltáratlan. Ebből a szempontból az elmúlt évek során sem javult igazán a helyzet, '90 előtt legalább mindenki tudta, hogy az egész problémahalmaz tökéletesen átláthatatlan, ami meg átlátható belőle, azt államtitok védi. A helyzet ugyan változott, de alapvetően nem javult, azt gondolom. Ennek a legvalószínűbb oka az, hogy az a sajátos monetáris logika és nyelvezet, amellyel a kérdés kapcsán egyáltalán megszólalni illik, nézetem szerint ez a nyelvezet ma már nem alkalmas igazán arra, hogy az ügy társadalmi és gazdasági következményeit is elbeszéljük ezen a nyelven. Meglehetősen sokatmondó ezen a téren például az a mondat, amit a költségvetési törvény I. kötetének 145. oldalán találunk, most ezt idézném:
(9.50)
“Épp ezért a sterilizáció mértékének megállapítása a gazdaságpolitika egyik kulcskérdése, amelynek tárgyalása meghaladná e rövid ismertetés kereteit” - olvashatjuk.
Tisztelt Ház! Hihető-e komolyan, hogy a költségvetési törvény ezer oldalnyi dokumentum tömegét éppen az az egy-két oldal terhelte volna meg tűrhetetlenül, amelyből megtudhattuk volna, hogyan is vélekedik az előterjesztő e valóban nem jelentéktelen kérdésről. Arról a problémáról egyébként, amellyel kapcsolatban a vitaanyag, ami láthatóan alapját képezte az I. kötet ominózus elemzésének, azt állítják az előterjesztők, hogy a sterilizáció elméretezése - finoman szólva - váltotta ki a közelmúlt számos, hatalmas erejű pénzügyi robbanását például Brazíliában vagy Mexikóban. Éppen ezért lett volna nagyon lényeges, hogy hogyan vélekedik erről az előterjesztő.
A probléma kezelése módjának tarthatatlanságát dicséretes nyíltsággal fogalmazza meg egyébként az Állami Számvevőszék is. A jelentésből idéznék most: “A közép- és hosszú távú kiadások kiszámíthatatlanságát növeli, hogy a forintadósság devizaadósságra történő cserélésének módjában a kormány szabad kezet kíván kérni a pénzügyminiszter és a Nemzeti Bank elnöke közötti megállapodáshoz.
A kormány, illetőleg a törvényjavaslat szerint a pénzügyminiszter és az MNB elnöke olyan konstrukció kialakításához kapna biankó felhatalmazást, amelynek fő elemei és kihatásai nem ismertek.” Eddig az idézet.
Az már - mondhatnánk - csak hab a tortán, amit az ÁSZ-jelentés következő oldalán ír. Idézem: “Amennyiben a magyar állam devizabelföldinek minősül, úgy forintadósságának a törvényjavaslat szerinti lecserélése a devizatörvénybe ütköző felhatalmazás volna a pénzügyminiszter részére." Vagyis az egész ügylet törvénysértő is lenne. Most már csak feltételes módban fogalmazva, mert tudomásom szerint - ahogy az a miniszteri expozéban is elhangzott - a kormány közben módosította álláspontját. De hát ez a lényegen, mármint az előterjesztés lényegén nem sokat változtat.
Az eddig sorolt szimptómák, azt hiszem, elégségesek annak a jelzésére, hogy ha egyszer 1997-ben egy átlagos magyar családra 2,7 millió forint konszolidált bruttó államadósság jut, és a rájuk eső kamat és törlesztés évente 350 ezer forintot tesz ki, akkor talán nem olyan nagyon abszurd az ÁSZ által is megfogalmazott igény, hogy legalább ezen átlagos magyar családok nevében az Országgyűlés kapjon átfogó történeti elemzést, ha úgy tetszik, képet az egész adósság-komplexumról. (Közbeszólás az ellenzék padsoraiból: Úgy van.) Azt gondolom, abszurdnak, inkább ennek az átlag magyar családnak a részéről az tűnhet fel, azt érezheti abszurdnak ez az átlag magyar család, hogy úgy törleszt egy számára végül is egy horribilis összeget, hogy nincs kielégítő válasz arra a kérdésre, hogy mindez hogyan jött létre, meddig tart, sőt, igazából az sem világos, hogy ki tartozik kinek ezen folyamat keretében. Olyan apróságokról nem is beszélve, hogy egyazon pillanatban hogyan lehetett - mondjuk, például tavaly - a látszólag egységes adósságtömeg különböző elemeiért nulla - és mondjuk - a tavaly nyári 33 százalék között bármilyen szintű kamatot fizetni. Ráadásul, az elmúlt évi jelentős privatizációs bevétel ráirányította a figyelmet a privatizáció, az adósságkezelés, valamint a nemzeti vagyon eddig, azt hiszem, nem nagyon vizsgált összefüggéseire is.
Most röviden erről szeretnék szólni. Magáról a privatizációról most csak annyit, hogy amikor egy vagyontárgy eladásáról döntök, azt hiszem, alapkövetelmény, hogy az ellenérték minimum annyi legyen, amekkora tőkének a várható kamatai elérik vagy meghaladják az eredeti vagyontárgy működtetésétől remélt hozamot. Azt gondolom, ez logikus. Mivel erről sem akkor - most az energiaprivatizációról -, sem azóta, legalábbis hozzáférhető elemzés tudomásom szerint nem készült, vagy ha készült, azt a szakmai közvélemény a jelek szerint nem ismerhette meg. Így arról, hogy nemzetgazdasági szinten és hosszú távon szemlélve helyes volt-e ez az energiaprivatizációs döntés, én úgy gondolom, máig sem lehet semmi érdemlegeset mondani. Mindenesetre az a feszültség, ami az energiaárak emelésére vonatkozó döntést megelőzően és e körül kialakult, sajnos, ezen a téren nem ígér túl sok jót.
De lépjünk tovább! Tegyük fel, hogy maga az eladás nemzetgazdasági és stratégiai szempontból jó döntés volt. Önmagában az adásvételi aktus, amelyet - legyünk őszinték - illett akkoriban úgy ünnepelni, mintha legalább is ajándékba kaptuk volna ezt a több mint 3 milliárd dollárt, tehát az ellenértéket, pedig ez csupán azt jelentette technikailag, hogy van a kezünkben 3 milliárd dollárt meghaladó készpénz, és persze, közben 3 milliárd dollárral csökkent az ország reálvagyona. Azt gondolom, ez könyveléstechnikailag evidencia. Csakhogy egy olyan országban, ahol 8 éve nincs semmiféle használható nemzeti vagyon-nyilvántartási rendszer, és ahol az Állami Számvevőszék vezetői hiába mennydörgik el újkori Catóként minden költségvetési zárszámadás alkalmával, hogy "ceterum censeo", hát hol van az átfogó vagyon-nyilvántartási rendszer, kedves kormány? Nos, egy ilyen országban az efféle kérdések megnyugtató tisztázásához, sajnos, az elemi feltételek is hiányoznak.
Ezért most lépjünk tovább egy újabb lépéssel! Ott volt tehát a kormány kezében az ellenérték, és ott állt előtte a dilemma, hogy mi is lehetne az elköltés optimális forgatókönyve. Akárcsak az eladásnál, a szakmai közvélemény előtt máig is rejtve maradt az a tény, hogy vajon miféle elemzések alapján annyira magától értetődő, hogy csakis a külső adósságtörlesztés és az ezzel megtakarítható kamat mint hozadék jelenti az egyetlen megoldást. Vajon tökéletesen elképzelhetetlen lett volna a magyar gazdaságban úgy tőkeként forgatni ezt a pénzt, hogy annak hozadéka elérje, netán túlszárnyalja a külső adósságtörlesztéssel elérhető kamatmegtakarítást?
Elszomorító tény, sajnos, hogy újra még csak kísérlet sem történt bármiféle összehasonlító elvégzésére ezen a téren. S mintha csak várakozásainkra válaszolna, a költségvetési törvény általános kötetének 192. oldalán az előterjesztő meg is ismétli a probléma kezelésének ezek szerint megmásíthatatlan módját. Idézem: "Továbbra is jelentős privatizációs bevételek várhatók. Ezek a bevételek azonban a jövőben sem költhetők el. Nem áll ezekkel szemben többletárualap, hanem a privatizáció során az állam reálvagyona pénzvagyonná alakult át, amit ha fogyasztásra költ el, vagyonvesztést és fizetésimérleg-romlást okoz." Idézőjel bezárva. Vagyis az előterjesztő újra lényegében kategorikusan elhárítja a lehetőségét is annak, hogy belföldön is létezhet nemzetgazdaságilag hasznos felhasználási módja a reálvagyon eladásából szerzett dollármilliárdoknak.
Ez a magabiztosság, sajnos, azt gondolom, pontosan annak az alkotó energiának a lebecsülését jelenti, amely nélkül egyébként, lássuk be, soha sem jöhetett volna éppen az a vagyontömeg, amelynek eladásáért a kormány oly kitartóan ünnepeltette magát egy évvel ezelőtt. Amit, "ha fogyasztásra költ, az vagyonvesztést jelent" - írja az előterjesztő.
Én azt gondolom, hogy túl azon fesztelenségen - fogalmazzunk így -, amellyel ez a logika figyelmen kívül hagyja, hogy a fogyasztás úgy mellesleg termelés is. Igaz, egy egészen jelentéktelen semmiségnek, az embernek a termelése, aki azért, azt gondolom, mégsem egészen nélkülözhetetlen egyelőre legalábbis az anyagi javak termelése során. Szóval, túl ezen, érdemes lenne ezt a különböző ideológiai köntösben mindmáig újra és újra megjelenő vádat a magyar társadalomnak az elmúlt évtizedek során elkövetett bűnös túlfogyasztásáról egyszer egy kicsit elfogulatlanabbul is szemügyre venni, kedves képviselőtársaim.
Ez már átvezet mondandóm harmadik témaköréhez, az államháztartási reform - hogy fogalmazzak így - fedőnevet viselő jelenséghalmazához. Sajnos, azért nagyon nehéz többek között az államháztartási reformról értelmes dialógust folytatni, mert a fedőnév itt valóban szó szerint értendő, amennyiben valóban elfedi a lényeget. Mármint azt, hogy itt valójában egy következményeiben ma még beláthatatlan társadalomszerkezeti beavatkozásról, átalakulásról van szó, amelyen belül az állam újraelosztó rendszereinek belső reformja, legyen az bármi nagy jelentőségű is, epizód csupán. (Dr. Szabad György: Úgy van!) E társadalomszerkezeti beavatkozássorozat ideológiai hívószava valahogy úgy hangzik, hogy adjuk vissza az egyénnek az önmagáról való gondoskodás képességét. Ami nagyon szépen hangzik, és ezzel egyet is lehetne érteni. Annyit persze hozzá kellene tenni, hogy kimondatlanul e mögött azért ott van az is, hogy minderre azért van szükség, mert az eddig gondoskodó állam erre specializálódott nagy rendszerei látványosan és történelmileg csődöt mondtak ezen történelmi szükséglet kielégítése során.
Azt persze mindenki tudja, hogy valamit tenni kellene ezen a téren, csak az nem világos, hogy mit és hogyan.
Persze, minden kormány igyekszik, és gondolom, ez evidencia, azt a látszatot kelteni, hogy van koncepciója a teendőkről. Ez azonban, sajnos, jelen esetben nem így áll.
(10.00)
(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Már csak azért sem lehet így, mert a jó válasz csak jól megfogalmazott kérdésekre születhet meg. Sajnos, azt gondolom, hogy az elmúlt két év során, és a jelenlegi költségvetési tervezet is erről mesél, hogy a kormány az egész államháztartási reformproblémát némileg leegyszerűsíti, hogy finoman fogalmazzak, arra a látszólag nagyon gyakorlatias lépéssorozatra, amelynek során folyamatos racionalizáló, a kiadási oldal számára megtakarításokat eredményező intézkedések történnek. Mindez annak az ideológiának az alapján, amely szerint Magyarországon egy úgynevezett koraszülött jóléti állam működik. E koraszülött jóléti állam létének feltételezése alapozza meg egyébként a magyar társadalom elmúlt évtizedekben felhalmozott fogyasztástöbbletére hivatkozó, már említett történelmi vádat is.
Mit mondanak, mit mutatnak azonban ezzel szemben a tények? Az elmúlt 46 év alatt hazánkban az egy keresőre jutó reálteljesítmény körülbelül hatszorosára nőtt, az egy keresőre jutó reálbér viszont a 18 éve tartó folyamatos csökkenést követően 30 évvel ezelőtti szintre süllyedve mindössze kétszer olyan magas, mint 46 évvel, nem egészen kétszer olyan magas, mint 46 évvel ezelőtt volt. Ez tehát mint háromszoros ütemkülönbséget jelent a reálteljesítmények és a reálbérek között ebben a 46 éves időszakban, és meg kell mondanom, alaposan utánajártam, ez a XX. századi világtörténetben példa nélkül álló, még az ebből a szempontból leginkább hasonlító kelet-ázsiai országokban - ahol viszont összehasonlíthatatlanul nagyobb volt ennek a hozadéka - sem volt ekkora szakadék a kétféle folyamat között.
Nos, ezt a szakadékot volt hivatott áthidalni az az ígérethalmaz évtizedeken keresztül, ami az ingyenes, mindenkire kiterjedő és magas színvonalú oktatási, egészségügyi és szociális ellátási rendszer kiépítését tűzte ki célul. Mindez azonban még makrotársadalmi szinten is csak arra volt jó, hogy az egy főre eső nemzeti termék és az ezeket a jóléti kiadásokat is magában foglaló egy főre eső reáljövedelem ütemkülönbsége közötti szakadék némileg kétségtelenül kisebb legyen, mint az előbb említett, tehát a reálteljesítmény és a reálbérek közötti szakadék. Vagyis nem volt itt szó, és nincs szó ma sem semmiféle koraszülött jóléti államról, legfeljebb a rosszléti állam tevékenységét szerényen kompenzálni igyekvő intézményrendszerről évtizedeken keresztül, amelynek fő politikai hatalmi funkciója leginkább a konfliktusképes társadalmi csoportok pacifikálása volt néhány évtizeden keresztül. (Dr. Szabad György: Úgy van!)
Ezt egyébként nem én mondom, most majd idéznék is egy, úgy gondolom, az itt helyet foglalók számára általánosan elfogadható szaktekintélyt, Szelényi Ivánt, aki ezt már a hatvanas években átfogóan megfogalmazta, Konrád Györggyel együtt egyébként. Tehát Szelényi Iván közelmúltban megfogalmazott gondolatainál aligha lehetne pontosabban felvázolni azt a dilemmát, ami az államháztartási reform fedőnév mögött meghúzódik. Idézek, Szelényi Iván írja: "A jóléti állam megteremtését el kell végre kezdeni. Nem túl sok, hanem túl kevés a szociálpolitika, és túl ritka a szociális védőháló, amit a posztkommunista társadalmak az államszocializmustól örököltek. Mivel az átmenet rendkívül súlyos szociális megrázkódtatásokkal jár, s mivel az átmenet demokratikus jellegének fenntartása körül igen széles nemzeti konszenzus alakult ki, nem vállalható a neoliberálisoknak az a koncepciója, mely szerint a piacgazdaságba való átmenet jóléti állammal elképzelhetetlen. Ellenkezőleg, jóléti állam nélkül elképzelhetetlen. S mindezen túl a tágan értelmezett humántőke-beruházást kellene központi kérdésnek, a felzárkózási stratégia meghatározó elemének tekinteni, vagyis a kultúra, a tudomány, az innováció, az egészségügy, az oktatásügy fejlesztését, hiszen e területeket az állam-szocializmus központosított újraelosztási rendszere éppen hogy elhanyagolta, és nem túlfejlesztette. A neoliberális válasz ezekre a javaslatokra - folytatja Szelényi - általában az, hogy mindezeket a kérdéseket a gazdasági fellendülés automatikusan megoldja majd. De hol van ez a gazdasági fellendülés? És milyen történelmi tapasztalatok alapján állítható, hogy akár tartós gazdasági fellendülés esetén is automatikusan megoldódna a tartós leszakadás gondja? Félő, hogy mire a gazdasági növekedés beindul, ha ez egyáltalán belátható időn belül megtörténik, már túl késő lesz. A társadalmi és gazdasági hanyatlás túl messze halad előre ahhoz, hogy a harmadik világba süllyedés elkerülhető legyen."
Sajnos, tisztelt képviselőtársaim, a jövő évi költségvetés összeállítói - számomra legalábbis - nem mutattak, nem mutatnak különösebb fogékonyságot Szelényi, azt gondolom, aligha kétségbe vonható gondolatai iránt. A kormány nem képes szabadulni abból a hitéből, hogy igenis van koncepciója az államháztartási rendszer emberszabású átalakítására, miközben napról napra nyilvánvalóvá válik e rendszerek csődje. Nem vitás, hogy egy-két évig még egészen bizonyosan lehet büszkélkedni azzal, hogy íme, újra x százalékkal csökkent az újraelosztás aránya a GDP-n belül, hogy x százalékkal csökkent a közalkalmazottak száma, és hogy mindezzel sikerült x százalék alá csökkenteni a költségvetési hiányt. Ám az ujjongó győzelmi jelentések egy idő után, azt gondolom, egyre kevésbé lesznek képesek elfedni a szomorú tényeket: a társadalom mortalitási és morbiditási mutatóinak katasztrofális szintjét, az anyagi, kulturális és erkölcsi romlás megannyi jelét, az ország földrajzi és szociális értelemben vett széthasadását, a történelemből való kihullással fenyegetett alsó társadalom reménytelenségét.
Tisztelt Ház! A Magyar Demokrata Néppárt mindezek nyomán nem fogadja el a jövő évi költségvetés tervezetét. És főként azért nem, mert véleményünk szerint ezzel a költségvetéssel a kormány, sajnos, újabb fontos lehetőséget szalasztott el a közös dolgainkkal való felelős szembenézésre. (Dr. Szabad György: Úgy van!) Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)
