BURÁNY SÁNDOR
BURÁNY SÁNDOR
BURÁNY SÁNDOR (MSZP): Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! A vitában a hozzászólók sokféle jelzővel illették már az 1997. évi költségvetést.
(10.50)
Én, ha választanom kellene egy jelzőt, azt mondanám szívem szerint, hogy ez a remény költségvetése. Méghozzá két vonatkozásban. A remény költségvetése azért, mert bízunk benne, 1997-ben az életszínvonal végre nem csökken tovább, másfelől a remény költségvetése, mert bízunk benne, hogy a gazdaság tartós és finanszírozható növekedésnek indul.
Vizsgáljuk meg ennek feltételeit. Ha a gazdasági növekedés motorját nézzük, nem kerülhetjük meg azt a vitát, amely a költségvetés kapcsán újraéledt a Ház falai között, hogy a keresletélénkítéssel, az export és a beruházások támogatásával és ösztönzésével lendítsük előre a gazdaság szekerét.
Szeretném leszögezni, hogy ez egy valós vita. Mind a két közgazdasági iskolának és álláspontnak van létjogosultsága. Noha a két iskola képviselői nagyon sokszor éles filozófiai vitát folytatnak egymással, a tekintetben, hogy hosszú távon melyik az üdvözítő. Én azt javaslom, hogy nézzük meg, hogy konkrétan itt és most milyen hatása lehet az egyik, és milyen hatása lehet a másik fajta gazdasági filozófiának és az ebből következő gazdaságpolitikának.
A keresletélénkítésnek vannak bizonyos feltételei, miközben pozitív hatásait a gazdasági növekedésre senki nem kérdőjelezi meg. Az egyik ilyen feltétel - már amennyiben a nemzetközi versenyképesség alacsony, és Magyarország esetében, sajnos, ez a helyzet - hogy legyen, aki az itt keletkező, ennek következtében keletkező hiányt finanszírozza. Ugyanis egy olyan országban, ahol a nemzetközi versenyképesség viszonylag csekély, törvényszerű, hogy a fogyasztásra, a belső kereslet élénkítésére alapozott számítások a külkereskedelmi mérleg romlásával járnak. Ez önmagában még nem nagy baj. Csakhogy Magyarország speciális helyzetben van, s erre néhány hozzászóló már rámutatott. Olyan speciális helyzet, hogy a volt szocialista országok közül a magyar gazdaságra nehezedik a legjobban rá az adósságállomány terhe.
Igaz az, hogy a piacgazdaság kiépítésében a volt szocialista országok közül Magyarország járt az élen, ezt az előnyt, sajnos, nagyon is lerontja az a hátrány, hogy a magyar adósságállomány a volt szocialista országok közül - relatíve - az egyik legnagyobb.
Egy ilyen helyzetben milyen következményei lehetnek, hogyha felborul a fizetési mérleg? Nos, ha van, aki a hiányt finanszírozza - még egy ilyen eladósodott ország esetében is -, akkor nem biztos, hogy lesznek negatív következmények.
A baj az, hogy a nemzetközi pénzügyi világ, okulva néhány ország csődjén, ezt a hiányt a továbbiakban nem hajlandó finanszírozni, ehhez külső források megtalálására csekélyek lehetnek a reményeink. Még akkor is, ha egyébként ezt a gazdaságpolitikát választanánk.
Szomorú volt olvasni a nemzetközi cikkekben - annak idején, mikor Mexikó fizetésképtelenné vált -, a gazdasági cikkekben a találgatásokat, hogy vajon melyik ország lesz a következő, amely Mexikót követni fogja. Bizony, legtöbbször Magyarországot említették e cikkeknek a szerzői. Ilyen feltételek mellett külső finanszírozásra nem lehet számítani, ez egy illúzió. Sőt, az a törekvés kell hogy jellemezzen mindannyiunkat, hogy ezt a csődhelyzetet el kell kerülnünk.
Nézzük a másik lehetőséget, az export és beruházások ösztönzését. Az export és beruházások ösztönzése több pozitív hatással is jár. Az egyik az, hogy nem rontja a külkereskedelmi mérleget. Ezen keresztül nem növeli az adósságállományt, tehát finanszírozható ez a gazdasági növekedés. Végül, de nem utolsósorban, javítja a versenyképességet. Itt és most, Magyarországon ez az ösztönző politika vállalható, s a szocialista-szabaddemokrata kormány pontosan ezt teszi.
Másodszor vizsgáljuk meg, hogy a gazdasági növekedésnek, az előbb vázoltak következtében, milyen feltételei lehetnének. Én legszívesebben két feltételt említenék. Ez a két feltétel: a stabilizáció és az államháztartási reform.
Nézzük meg közelebbről a stabilizációt. Annál is inkább, mert a Magyarországon tavaly márciusban bevezetett stabilizációs politika szinte egyedülálló kuriózum a világban alkalmazott gazdaságpolitikai stabilizációs intézkedések között. Először is azért, mert nem járt visszaeséssel. Minden országban, ahol ilyen kiigazító lépésekre kényszerültek, a GDP 5-10 százalékkal esett vissza. Magyarországon ez nem következett be. Legrosszabb esetben is, 1996-ban nullaszázalékos lesz a növekedés, tehát stagnálás, de semmiképpen sem visszaesés következik be.
A másik, hogy nem szabadult el az infláció. A nemzetközi gyakorlat azt mutatja, hogy azokban az országokban, ahol hasonló kiigazításokra került sor, ott bizony nem 20-25 százalékos, hanem adott esetben 100 százalék fölötti, vágtató infláció szabadult el. A magyar gazdaságban az infláció magas volt ugyan, de még mindig kezelhető mértékű maradt.
Harmadszor, nem nőtt számottevően a munkanélküliség. Azoknál az országoknál, amelyek csődhelyzetbe kerültek, és kiigazító lépésekre kényszerültek, a munkanélküliség mind számottevően megugrott, lényegesen több százalékponttal. Magyarországon ez számottevő mértékben nem nőtt.
Magyarországon a társadalom egy súlyos árat fizetett - kétségtelenül - a kiigazító politika miatt. Ez pedig a reálkereset csökkenése, amely fájdalmas csökkenés volt, de a nemzetközi összehasonlítás tekintetében azt kell mondanom, hogy mégis viszonylag egy kisebb ár volt ahhoz képest, amit - mondjuk - más eladósodott országok fizettek.
A másik jellegzetessége ennek a stabilizációs politikának pedig az volt, hogy megelőző jellegű. Nem egy csődhelyzetet kezelt, épp ellenkezőleg, egy pénzügyi válságot kívánt megelőzni. Természetesen a közgazdászok és a politikusok, amikor vitatkoznak arról, hogy ez a válság elkerülhető vagy elkerülhetetlen lett volna, ennek következtében, annak függvényében, hogy milyen választ adnak erre a kérdésre, minősítik a meghozott áldozatokat fölöslegesnek vagy pedig elkerülhetetlennek.
Akik előrenéznek, és felelősen gondolkodnak, azok tudják, hogy ezeket az intézkedéseket vállalni kellett. A fájdalmas döntéseket meg kellett hoznunk azért, hogy elkerüljük a még rosszabbat, és azért, hogy a jövőt megalapozzuk.
Nézzük a második feltételt, az államháztartási reformot. Ez egy hosszú folyamat. Annyi előzmény, ígérgetés és nekiveselkedés után elmondhatjuk, hogy a szocialista-szabaddemokrata koalíció hozzálátott az államháztartási reform érdemi megvalósításához. Elkezdtük a nyugdíjreformot, elkezdtük az egészségügyi reformot, érdemi lépések történtek a közoktatási reform és a felsőoktatási reform területén.
Az államháztartási reform nem egy műszó, nem egy varázsige, amit ráolvasásszerűen lehet alkalmazni. Mi ennek a lényege, kedves képviselőtársaim? Ennek lényege az, hogy csökkenteni kell az állami újraelosztást, hiszen ha egy országban magasak az állami kiadások, ennek következtében magasak az adóterhek, akkor a gazdaságot bizony gúzsba kötjük. Ezzel ellentétben, ha egy országban az állami kiadások alacsonyak, ehhez kevesebb adót kell beszedni, így a gazdaságot megszabadítjuk a béklyóitól.
Magyarország köztudottan azok közé az országok közé tartozott, ahol az állami újraelosztás magas volt. 1994-ben a bruttó hazai termék 60 százalékát tették ki az állami kiadások, és ez nem hogy messze volt az OECD-országok, az európai országok 45 százalékos átlagától, de még a volt szocialista országok '94-ben megvalósított szintjéhez képest is magasnak tűnt.
1997-re ez az arány 50 százalék alá csökkent. Tehát elmondhatjuk, hogy néhány év alatt érdemi lépéseket tettünk az olcsó állam felé.
Ugyanakkor el kell mondanom, hogy az államháztartási reform sokkal nehezebbnek bizonyult a valóságban, mint ahogy arra számítottunk. Érezhető némi lassulás is, és ezért én fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy bizony ezt a reformot végig kell vinni. Ezen keresztül, túl azokon, amiket már említettem, kiemelkedően fontosnak tartom a közigazgatási reformot.
A közigazgatási reform keretében ugyanis egy olcsóbb, szolgáltató államra térhetünk át az igazgató állammal szemben, s másfelől az önkormányzatok feltételrendszerét végre stabilan kialakíthatjuk.
(11.00)
El kell gondolkodnunk azon, tisztelt képviselőtársaim, hogy normális állapot-e, hogy hat-hét évvel a rendszerváltozás után és az önkormányzatok létrejötte után még mindig minden évben vita van, hogy a feladatok milyen mértékben valósuljanak meg az állam keretein belül, milyen mértékben az önkormányzatok keretein belül, és ehhez milyen forrásokat kell, milyen mértékben a költségvetésen belül biztosítani.
Ha egy valódi közigazgatási reformot következetesen végig viszünk, akkor nemcsak a szolgáltató állam problematikáját, pontosabban a szolgáltató állam funkcióját sikerül megvalósítanunk, hanem végre tiszta vizet önthetünk a pohárba, és az önkormányzatoknak tartósan kialakult feltételrendszer mellett biztosíthatjuk a jövőjüket.
Végezetül, kedves képviselőtársaim, ha már azzal kezdtem, hogy ez a költségvetés a remény költségvetése, akkor néhány szót mondanék arra, hogy mi késztet engem óvatos derűlátásra. Óvatos derűlátásra késztet engem az, hogy 1997-ben nemcsak a kormány törekvése és szándéka szerint, hanem a gazdasági kutatóintézetek előrejelzései szerint is a gazdaság növekedésnek indul, mégpedig finanszírozható növekedésnek indul. Óvatos derűlátásra késztet engem az, hogy 1996-ban, 1997-ben a nemzetközi hitelminősítő intézetek befektetői besorolásai javulnak az ország szempontjából. Ez nem egyszerűen egy jó pont, egy osztályzat, amit odaadnak a magyar kormánynak és a magyar társadalomnak, hogy ez osztályzat milyen, attól függ, hogy mennyi működő tőke áramlik az országba és milyen feltételek mellett jutunk hitelhez a nemzetközi piacon. Óvatos derűlátásra késztet engem az, hogy 1997-ben - ha csekély mértékben is - a vállalkozások adóterhei tovább csökkennek. Óvatos derűlátásra késztet engem az, hogy 1997-ben az állampolgárok adóterhei is csökkennek, s ennek következtében, hogyha az inflációt szinten tudjuk tartani, a tervezett keretek között tudjuk tartani, 1997-ben a reálkeresetek végre szinten maradhatna.
Hölgyeim és Uraim! Sínen vagyunk. Ha nem siklik ki a vonatunk, ha folytatjuk a stabilizációt és az államháztartási reformot, kijuthatunk az alagútból. A vége már látszik, legyen türelmünk kivárni. Ehhez kérem az önök támogatását. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
