DR. BERNÁTH VARGA BALÁZS
DR. BERNÁTH VARGA BALÁZS
DR. BERNÁTH VARGA BALÁZS (FKGP): Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Néhány gondolatot legyen szabad megfogalmazni a sürgősségi indítvánnyal benyújtott, T/2865. számú törvényjavaslattal kapcsolatosan, amely lényegében a fegyveres szervek hivatásos állományának szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény módosítására vonatkozik.
Mint ismeretes, a munka törvénykönyve 1992-es újraszabályozásával indult el a különböző, elsősorban a közszféra foglalkoztatottjait érintő munkajogi szabályok felülvizsgálata, és nem kis részben a hiányzó törvényi szabályozás tényleges megalkotása, kialakítása. Ebben a folyamatban utolsóként ez évben elfogadta a parlament a fegyveres erők és rendvédelmi szervek hivatásos állományának foglalkoztatási szabályait tartalmazó törvényt, amely néhány hete, szeptember elején lépett hatályba. Bár a hatályba lépés óta kétségtelenül nem telt el jelentős idő, nem lehet átfogó jogalkalmazási tapasztalatokról beszámolni, most mégis a törvény egyik, a törvény szellemét, szabályozási elveit, alapvető rendelkezéseit nem érintő szakaszának soron kívüli módosítását kezdeményező törvényjavaslat indokoltságára vonatkozóan kívánok néhány gondolatot megfogalmazni.
A jogalkotási munkánk során eddigi tapasztalataink szerint kisebb-nagyobb sikerrel igyekeztünk szem előtt tartani azt a követelményt, hogy a megalkotott norma megfelelő választ tudjon adni a ma viszonyai közt felmerülő kérdésekre, oldani tudja a konfliktusokat, igazodjék a társadalom pillanatnyi állapotához, ugyanakkor alkalmas legyen a megcélzott viszonyok hosszabb távú szabályozására, a várható vagy éppen az elérni kívánt jövőt is szolgálja, vagyis hordozzon magában egyfajta stabilitást.
Valamennyien tudjuk, hogy jelentős társadalmi változások idején e követelményeknek egyaránt eleget tenni, különösen az átfogó jellegű törvények, mint például a foglalkoztatási törvények esetében szinte lehetetlen. E törvények normastabilitása erősen viszonylagos. Ezért minden jó szándék és körültekintés mellett is hozhatunk olyan törvényi rendelkezést, amelyet a végrehajtása során jelentkező tapasztalatok alapján rövidebb, hosszabb időn belül módosítani kell. Így volt ez a munka törvénykönyvével, vagy a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvénnyel is.
A kormány által beterjesztett törvényjavaslat is ilyen indokokkal született. A fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló törvény - az egyszerűség kedvéért: a szolgálati törvény - előkészítése során többször is felmerült a hivatásos szolgálat felső korhatárának, a hivatásos állományúak öregségi nyugdíjkorhatárának megállapítása, szabályozása. A kérdés több szempontból is felvetődött, és többféle érdekek, szempontok mentén fogalmazódtak meg a válaszok.
A téma egyik vetülete az volt, hogy a többi foglalkoztatási jogviszonyban állókéhoz képest lényegesen előnyösebb nyugdíj-megállapítási szabályok mellett továbbra is fenntartható-e a hivatásos állományúak 55 éves nyugdíjkorhatára.
(19.20)
Ebben a kérdésben mind a törvényt előkészítő minisztériumok, mind az érintett érdekképviseleti szervek azon a véleményen voltak, hogy a kedvezményt meg kell tartani. A statisztikai adatok citálása nélkül is elfogadható - mondhatni közismert tény -, hogy a hivatásos állomány egészségi, pszichikai elhasználódása az átlagosnál gyorsabb, a társadalmi átlagnál jóval nagyobb számban kerülnek rokkantsági nyugállományba - kerülnek ki a szolgálatból - egészségi alkalmatlanság miatt.
Az Országgyűlés végül is elfogadva a korkedvezmény indokoltságát - figyelemmel az általános nyugdíjkorhatár felemelésének időközben történt napirendre tűzésére -, egy úgynevezett követő szabályt fogadott el. A hivatásos szolgálat felső korhatárát a férfiak mindenkori öregségi nyugdíjkorhatáránál öt évvel kevesebben állapította meg.
A kérdés másik vetülete az volt, hogy a szolgálat felső korhatárát elért hivatásos állományú tovább foglalkoztatható-e, és ha igen, akkor milyen feltételekkel. A szolgálati törvény kormány által beterjesztett változata a korábbi, az 1971. évi 10. törvényerejű rendeletben szereplő megoldást kívánta fenntartani. Ez eltérően a civil szféra szabályaitól, ahol az öregségi nyugdíjkorhatár elérése csupán jog és lehetőség, az érintetteknek a foglalkoztatási jogviszony megszüntetésére a hivatásosok esetében kötelezővé tette a felső korhatár elérésekor a nyugállományba helyezést.
A törvényerejű rendelet ugyanakkor lehetővé tette, hogy az illetékes miniszter szolgálati érdekből az érintett beleegyezésével továbbra is szolgálatban tarthassa a hivatásos állományút. A törvény parlamenti vitája során képviselői indítvánnyal a visszatartást lehetővé tevő rendelkezés kikerült a tervezetből, fenntartva a felső korhatár eléréskori kötelező nyugállományba helyezést.
Milyen érvek szóltak a kötelező nyugállományba helyezés és a visszatartás kizárása mellett? A fegyveres szervek sajátossága a kötött létszám és a státusgazdálkodás. A mélyen hierarchizált szervezeti rendszer és az ezzel összefüggő személyi előmeneteli rend a beosztásban és a rendfokozatban, amely alapjában meghatározza a hivatásos állományú jövedelmi helyzetét is.
Az ideális viszonyok között egy pályakezdő hivatásos néhány éves ciklusokban folyamatosan számíthat arra, hogy beosztásban, rendfokozatban előre léphet, és jövedelme is ennek megfelelően nő. Az előrelépésnek egyik alapfeltétele, hogy a várományos, magasabb beosztások megüresedjenek, mindig legyen az előremenetelt biztosító üresebb, magasabb beosztás.
Ez - ismétlem - a normális és ideálisnak mondható viszonyok között jórészt úgy valósul meg, hogy a magasabb beosztást betöltők elérve a szolgálat felső korhatárát, nyugállományba vonulnak. Ha ez nem következne be, és tömegessé, netán alanyi jogúvá válna a felső korhatár utáni visszatartás, az idősebb generációt bebetonoznánk a pozíciójába, s a fiatalabb hivatásosoknak nem lenne valós perspektívájuk, a pálya vonzása tovább csökkenne, mint ahogy ez eléggé jellemző volt a '80-as évek közepén a fegyveres szerveknél.
Nem hiszem, hogy bárki is vitatná azt a szándékot, amely végül is a szolgálati törvényben megjelent, hogy elengedhetetlenül szükség van a fegyveres szerveknél a folyamatos generációváltásra, s ha szükséges, azt a jog eszközével is biztosítani kell.
Hozzá kell tenni egy szubjektív elemet is, amely sokunkat befolyásolt a döntésben. Az 1971. évi 10. számú törvényerejű rendelet ugyan a hivatásos állomány valamennyi tagjára nézve lehetővé tette a visszatartást, azonban a végrehajtás során ez a kör jelentősen leszűkült, és gyakorlatilag csak a felső-, illetve a középvezető rétegre korlátozódott.
Tegyük hozzá azt is, hogy legtöbbször nem az utánpótlás hiánya, vagy az érintett szaktudásának mellőzhetetlensége motiválta a visszatartást. Inkább volt az politikai természetű döntés a megbízható káderek megtartására, de legjobb esetben is szociális szempontú, hadd keressen még egy kicsit a nyugdíj kiegészítésére.
E szempontok intézményesítését szolgálta például az 1971. évi 10. törvényerejű rendelet belügyminisztériumi végrehajtási utasítása, amely kerek perec kimondta, hogy általában a tábornokok és a főtisztek tarthatók vissza a hivatásos szolgálatban, a szervek tartották is ehhez magukat.
Ha ezek az érvek ennyire nyilvánvalóak, akkor kérdezhetnénk, mi szükség van most mégis a korábbihoz hasonló szabály beemelésére a szolgálati törvénybe. Az iménti érvelés két alapon nyugszik: a fegyveres szerveket jellemző hierarchián és a felmenő rendszerű előmeneteli renden egyfelől, és a folyamatos generációs váltáson másfelől.
Hozzátehetjük, hogy mindezt az ideális - de legalábbis normalizálódottnak minősülő - viszonyokat feltételezve, vagyis az általunk elfogadott szabályozás - viszszautalva a bevezető gondolatokra - az elérni kívánt jövőt célozta meg.
A valóságos helyzet, amellyel a végrehajtás megkezdésekor szembesülni kellett, azonban ettől - sajnos - messze van. A fegyveres szervek pillanatnyi helyzete mindennek mondható, csak ideálisnak, normalizálódottnak nem. A fegyveres szerveknél - és itt a biztonságunk működési területéből kiindulva - elsősorban a rendőrségről és az egyéb rendvédelmi szervekről kívánok szólni.
Az elmúlt években az elfogadhatónál nagyobb volt a fluktuáció, és ami ebből a legsajnálatosabb, ennek a fluktuációnak a zömét a korábbiakkal szemben nem a kiöregedő, vagy a hivatásos szolgálat feltételeit elfogadni nem tudó, néhány éves múlttal rendelkező pályakezdők tették ki; hanem a szakmailag beérett, a szervek működésében meghatározó 30 és 45 év közötti korosztály.
Kis túlzással elmondható, hogy az elmúlt években eltűnt a derékhad, szinte kiürült egy generáció a végrehajtás szintjén. Márpedig közismerten fociszakértő ország lévén tudjuk, hogy egy ütőképes, bajnokságra törő csapatban egyaránt ott kell lennie az idősebb és a fiatalabb játékosoknak is. Az lesz a sikeres edző, aki megtalálja a megfelelő arányt, a nehéz helyzetekben is higgadt, jó megoldásokra is képes idősebb, és sikerre éhes, ezért mindenre képes fiatal játékosok között is. Hogy ez nem könnyű feladat, nyilván konfliktusokkal és alkukkal jár.
Ha a generációváltás folyamatossága megszakad is, de a szervezetnek működnie kell, és minden poszton eredményesnek kell lennie. Meg kell teremteni azokat a jogi feltételeket, meg kell adni a szerveket irányító vagy működésükért felelős vezetőknek azokat az eszközöket, amelyek - és azt nem győzöm hangsúlyozni - az adott időben és adott helyzetben, ha kell, a szolgálat érdekében a felső korhatár utáni továbbfoglalkoztatással is, de biztosítani tudja a munka folyamatosságát és eredményességét.
A generációváltás másik vetülete a rendőrség területén az akut létszámhiány. De tudomásom szerint más fegyveres szerveknél is gond egy-egy speciális szakterülethez az utánpótlás biztosítása. Érdemes-e ilyen helyzetben mereven ragaszkodnunk a felső korhatár kötelező betartásához, az idealizált előmeneteli kiépítéshez? Értelmes dolog-e elküldeni nyugdíjba a fizikailag, egészségileg még elfogadható állapotban lévő, a köz megelégedésére dolgozó falusi körzeti megbízottat, ha minden felettese tudja, hogy egyelőre, belátható időn belül a létszámhiány, vagy a feladatra alkalmas, azt vállaló hivatásos kolléga hiányában a beosztást nem tudja betölteni, a falu rendőr nélkül marad.
Ésszerű döntés-e elküldeni nyugdíjba a rendőrkapitányságon dolgozó, nagy szakmai ismeretekkel és - jó értelemben vett - kellő "dörzsöltséggel" felvértezett nyomozót, ha mellette csupa egy-két éve szolgáló fiatal nyomozó található?
(19.30)
De lehetne sorolni számtalan más példát is az életben előfordult, gyakran váratlanul felmerülő esetek közül. Nem akarok farizeuskodni, amikor szolgálatban visszatartásról beszélünk, a vezető beosztásokban lévők visszatartását is értenünk kell. Az említett kivételes eseteken túl jelezni kell, hogy várhatólag éppen a normalizálódó helyzet, az idealizált előmenetel fog teremteni olyan helyzetet, hogy a magasabb beosztások betöltését a hivatásos állomány viszonylag idősebb korban fogja elérni. Kérdés az, hogy jelentősebb, fontosabb, nagyobb szervezeti egység irányítását jelentő beosztás betöltésére hány évig terveznek egy embert? Nem biztos, hogy 2-3 évenkénti váltások használatára lennének a szervezetnek, nyilván az sem lenne jó, ha a helyzettel visszaélve egy-egy vezetői beosztás hitbizománnyá válna.
Természetesen senki se mondja azt, hogy ezek az emberek pótolhatatlanok, csupán arról van szó, hogy vannak, előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor hosszabb-rövidebb ideig szükség lehet még a munkájukra a szolgálat érdekében. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az emberek a szolgálat során nem egyformán használódnak el, van aki a nyugdíjkorhatár környékén is teljes szellemi energiával, jó egészséggel rendelkezik - hogy úgy mondjam - "versenyképes" a fiatal generációval szemben, tudása, személyisége érték a fegyveres szerveknek.
Több helyről is felmerült olyan javaslat, hogy a felső korhatárt elérteket nyugállományba helyezve közalkalmazottként foglalkoztassák tovább a szervek, és így hasznosítsák szaktudásukat. Bizonyos helyzetekben ez lehetséges lenne, például pénzügyi, jogi területen; de nyilvánvaló nem alkalmazhatók olyan feladatra közalkalmazottként, amely intézkedési kötelezettséget, döntési felelősséget igényel, hatósági jogkört kellene gyakorolni. Gondoljunk itt példaként felhozott körzeti megbízottra vagy a nyomozó esetére.
A törvényjavaslat indokolását a magam részéről azzal is alá kívánom támasztani, hogy az előterjesztésben szereplő javaslat mögött a szolgálati törvény egész rendszerébe illesztve nagyobb garanciák vannak arra, hogy azzal a szervek megfelelően éljenek, és ne visszaéljenek a korábbi időszakhoz hasonlóan.
A javaslat egyfelől miniszteri hatáskörben tartja a döntés lehetőségét, másfelől az országos parancsnokokat indokolási kényszerbe hozza, nekik kell alátámasztani a visszatartás szolgálat érdekében való állósságát, az egyéb feltételek meglétét.
Javaslattétele pedig feltétele a miniszteri döntésnek, csak az maradhat, akire az országos parancsnok - úgymond - igényt tart. Ugyancsak a biztosítékok körében megemlítem azt is, hogy a visszatartottaknak is meg kell felelniük az adott beosztáshoz előírt egészségi, pszichikai és fizikai alkalmassági feltételeknek.
Persze kétkedve mondhatnánk, hogy minden ilyen mérlegelésen alapuló döntésben ott lehet a szubjektum. Ez igaz, hiszen nem kell tartanunk attól, hogy a törvényjavaslat elfogadásával elaggott, kiégett, szellemileg leépült öregemberek otthonává fognak válni a fegyveres szervek. Ezt a hivatásos állományra vonatkozó szabályok sem teszik lehetővé, és kizárja a szakmai és politikai felelősség jogállamiságra jellemző, lassan kiépültnek látszó vagy mondható rendszere is. Köszönöm szépen a türelmüket. (Taps a jobb oldali padsorokban.)
