DR. ISÉPY TAMÁS
DR. ISÉPY TAMÁS
DR. ISÉPY TAMÁS (KDNP): Tisztelt Országgyűlés! Negyvenhárom évvel ezelőtt ezekben az őszi napokban nyíltak meg a magyar kényszermunkatáborok kapui. És úgy érzem, hogyha már a recski büntetőbrigád falánál a köztársasági elnök, a kormány, a Legfelsőbb Bíróság, a pártok és a társadalmi szervezetek emlékező koszorúi közül hiányzott is az Országgyűlésé, azért mégis felszólalást érdemlő, országos jelentőségű ügy az 1953-ban felszámolt kényszertáborok léte.
Rendkívüli a remélt megismételhetetlensége és halaszthatatlan is az évforduló időpontja miatt. Az átélt esztendőket múlttá varázsolta az emlékezés, és emlékké oldotta a megállíthatatlan idő. És a múlt fényében vajon mire emlékeztek a volt táborhelyen összegyűlt foglyok: hogy egyszerre emlékeztek az embertelenségre és az emberségre.
Arra az embertelenségre, amit a még szörnyűbb bori haláltábor poklában Radnóti Miklós fogalmazott meg a legtisztábban, hogy: "Oly korban éltem én e földön,/ mikor az ember úgy elaljasult,/ hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,/ s míg balhitekben hitt, s tajtékzott téveteg,/ befonták életét vad kényszerképzetek."
Ott álltunk Recsken a barakkban, amikor az egyik volt fogoly leroskadt a régi priccsére, és rázni kezdte a zokogás. Az embertelenségnek milyen mélységesen mély bugyrából fakadtak fel ezek a könnyek, emlékeztettek az emberi méltóság naponkénti megcsúfolására. Hiszen nem a bezártság és a kényszer volt az igazán megalázó, hanem az az esztelen pökhendiség, a fékezhetetlen gyűlölet, az állati ösztönök gátlástalan kiélése és az "elaljasult" embertelenség.
De emlékeztek a foglyok az emberségre is, emlékeztek arra, hogy ez a furcsán vegyes összetételű társaság egymást segítő és támogató, meleg emberi közösséggé alakult, ahol lélekben megtartották az ünnepeket, és elviselhetővé varázsolták a hétköznapokat, ahol az estéket tartalmas beszélgetések színesítették, és ahol töretlenül megmaradt a kulturális érdeklődés és az egymásra figyelés öröme, és nem lett úrrá a világfájdalom. És vajon ma, az emlékezés perceiben, negyvenhárom év távlatából a lelkük mélyén hogyan dolgozzák fel a volt foglyok az emlékké oldott múltat?
(16.20)
Kennedy, az amerikai elnök állítólag egyszer játékos kedvében - és egy kicsit szentségtörő módon - úgy formálta át a Miatyánk szövegét, hogy "bocsássatok meg az ellenetek vétkezőknek, de a nevüket ne felejtsétek el soha". Bocsánatkérő hiányában megbocsátásra nem nagyon kerülhetett sor. A nevek is már csak a gúnynevekben élnek, az arcok elmosódtak, s keserűségként megmaradt a kárpótlással nem orvosolható embertelenség és a társadalom közömbössége.
De él és megmaradt a remény, hogy ezek a táborok már soha nem épülhetnek újjá, még akkor sem, ha most is zavartalanul közöttünk élnek a bukott eszme győztes katonái, mert az embertelenség soha nem győzheti le az emberséget, a háború a békét, a gyűlölet a szeretetet, és a diktatúra a jogállamot. De azért az emlékezés felemelő pillanataiban ne feledkezzünk meg arról, hogy ehhez elengedhetetlen a demokrácia megszilárdulása, a társadalom összefogása, az erkölcsi megújulás és a közösségi szellem megerősödése! Mert a jövőt sehol nem osztogatják ingyen, és ha nem válunk az értékeket megtartó és megvédő közösséggé, akkor a remény is befelhősödhet. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
