DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Mélyen Tisztelt Országgyűlés! A munkaügyi ellenőrzésről szóló törvény megalkotása az ország jelenlegi gazdasági körülményei között kétségtelenül indokolt. Az a decentralizált ellenőrzés, amely a korábbi években jött létre, nem számolt a gazdasági helyzet ilyen méretű romlásával, nem számolt azzal, hogy a piaci körülmények között a foglalkoztatás körében ekkora anarchia alakul ki. A munkanélküliség - ha azok számát is tekintjük, akik kiestek a munkanélküli segély és a statisztikák köréből - olyan mértéket öltött, amely a munkavállalók kiszolgáltatottságát már az elviselhetőség határáig juttatta. Ilyen körülmények között mindenképpen hasznos és szükséges, ha az állam - bár nem mindig konform - piacszabályozásokkal a munkavállalók kiszolgáltatottságának csökkentése érdekében jogszabályi felhatalmazás alapján szervezetten beavatkozik.
A törvényjavaslat benyújtását az elmondottak alapján elégedetten fogadtam, de mint az elmúlt ciklusban is oly gyakran tapasztaltam, hogy e jogszabálytervezet kidolgozói sem tudtak felülemelkedni részleges szempontokon. Az ellenőrzés rendszerének kidolgozásánál nem a jogszabályok, a törvények minél maradéktalanabb betartására helyezték a hangsúlyt, hanem a beszedhető bírságokra. A témakör fontossága miatt mindenképpen megérte volna, ha valóban rendszerré lehetett volna szervezni a munkaügyi ellenőrzést.
A bírságolásra való törekvés már a törvényjavaslat 1. §-ában előbukkan, amelynek alapján a kisvállalkozások kellően megkopaszthatók. Közismert az a gyakorlat a törvénynek megfelelően, hogy a vállalkozások tevékenységüket még a cégbejegyzés, azaz a társasági szerződés cégbírósági felülvizsgálata előtt megkezdhetik. A felülvizsgálat - általában - időben elhúzódik, és a szükséges módosítások csak menet közben születnek meg. A legtöbb problémát éppen az jelenti, hogy a tagok közreműködése - akár személyes közreműködés, akár mellékszolgáltatásról legyen szó - a társasági szerződés elkészítésekor még nem pontosan körvonalazható. Annak ellenére, hogy a gazdasági társaságokról szóló törvény a közreműködés módját, illetve mibenlétét rögzíti, a gyakorlatban többnyire általános megfogalmazások kerülnek a szerződésekbe. Ezeket aztán vagy pontosíttatja a Cégbíróság, vagy bizony úgy marad.
A társasági szerződés menet közbeni módosítása pedig nem egyszerű dolog. Komoly költséggel és papírmunkával jár. Mindezek ismeretében a törvényjavaslat nem azt hangsúlyozza, hogy miképpen lehetne ezt a kérdést rendezni - természetesen kiszűrve az esetleges visszaéléseket -, hanem megoldja oly módon, hogy a társasági szerződés értelmezését, a jogviszony minősítését a munkaügyi felügyelőre bízza, ugyanakkor a bizonyítási terhet a társaságra hárítja.
Felhívom a figyelmet arra, hogy ez a megoldás ellentétes az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. államigazgatási törvény előírásaival, amely arra kötelezi az ellenőrzést végzőt, hogy a tényállás tisztázására törekedjék, és mérlegelje a bizonyítékokat.
(11.50)
Itt szó sincs a valóság föltárásáról és a tények mérlegeléséről. A felügyelő minősít. A bizonyítási teher áthárítása ugyancsak elképesztő a demokratikus joggyakorlatban. Ha a felügyelő az általa ellenőrzött féllel együtt vizsgálja a bizonyítékokat, akkor vagy a tényleges helyzetet állapítja meg - és ez nem vitatható -, ha viszont téves következtetésre jutott, azt lehet vitatni ugyan, de kinek bizonyítsa ilyenkor az ellenőrzött az igazát? Ha a törvényjavaslatnak ez a megfogalmazása így marad, félő, hogy akkor valóban futószalagon lehet a szabálytalanságokat gyártani.
A munkaügyi ellenőrzés tényleges tartalma jóval kevésbé kibontott, mint ahogyan az szükséges lenne. Azzal természetszerűleg egyet lehet érteni, hogy az állami ellenőrzés csak a törvénybe, jogszabályba foglalt kötelezettségek betartására irányulhat, de például kevésbé világos, hogy melyek azok az esetek, amelyeknél a vizsgálat, illetve az ellenőrzés bejelentéssel történik a felsoroláson túlmenően.
Annak ellenére, hogy az általános indoklás 3. pontjában a tervezet kidolgozója leszögezi, idézem: "A törvény célja, hogy a foglalkoztatásra vonatkozó jogszabályokban megállapított kötelességek megtartása állami ellenőrzésének tárgyát, személyi és szervezeti kereteit, az eljárás rendjét, valamint a kötelességek megszegésének jogkövetkezményeit meghatározza."
A bejelentés mibenléte, az eljárás rendje egyáltalán nem derül ki. Tisztázatlan, hogy a bejelentésre az érdekképviseleti szervek vagy bármely munkavállaló jogosult-e? A bejelentést hol kell megtenni? S valóban, a felügyelőség minden bejelentést ellenőriz-e? Hogy a kérdés nem akadémikus, erre csak egy példa. A munka törvénykönyve 5. § (1) bekezdésében tiltja a munkaviszonnyal kapcsolatos hátrányos megkülönböztetést az életkortól függően is. Ezen az alapon az álláshirdetők jelentős része ellen eljárást lehetne kezdeményezni, a hirdetésekben ugyanis az életkor kikötése többnyire nincs összefüggésben a munka jellegével.
Az ellenőrzés rendszerének nem megfelelő átgondoltságát tükrözi a felügyelők tevékenységét taglaló törvényjavaslat 6. §-a. A hazai gyakorlatban sem megszokott az, hogy a szabálysértés tényének feltárója egyben a szabálysértési eljárás lefolytatója is. Ez a megoldás ugyanis - azon túlmenően, hogy visszaélési lehetőségeket is magában foglal -, eleve kizárja a rendszeren belül a kontroll, az esetleges tévedések kiküszöbölésének módját.
Ez az ötlet a szabálysértési eljárás lefolytatására való feljogosítás, amellett, hogy a munkaügyi bírságra a felügyelő javaslatot tehet, szemmel láthatóan magát a törvénytervezet kidolgozóit is megzavarta. Így keveredhetett a következő ellentmondásba. A javaslat 7. § (6) bekezdése alapján a felügyelő munkaügyi bírság kiszabására irányuló javaslata mellett szabálysértési eljárást is lefolytathat. A 7. § (7) bekezdésében viszont rögzítik, hogy egy ellenőrzés során ugyanazon jogszabályi rendelkezés megsértésekor a munkaügyi felügyelő szabálysértési eljárást nem folytathat, ha munkaügyi bírság kiszabására tett javaslatot, és ennek alapján bírság kiszabására került sor. A keveredés teljes. A felügyelő által tett javaslat csak később kerül elbírálásra, illetve a bírság kiszabásra. Hogyan kezdhet meg akkor szabálysértési eljárást? Vagy lefolytatja az eljárást, s ha mégis kiszabják a bírságot, közli, hogy az több, az eddig történtek nem érvényesek. Így lehet egy törvényt komolytalanná tenni.
Külön meg kell említeni a munkaügyi bírság kérdését, amely ugyancsak elnagyolt, illetve csak a bevételre összpontosít. A javaslatnak megfelelően első alkalommal egy jogszabályi rendelkezés megsértése esetén 50 ezer forinttól 1 millió forintig, több jogszabályi rendelkezés megsértése, illetve három éven belüli ismételten kirótt bírság esetében 50 ezer forinttól 3 millió forintig terjed. Itt nem maga az összeg, annak nagysága a problematikus, mert valóban lehet olyan eset, amikor a 3 millió forintos bírság kiszabása is indokolt, hanem az a tény, hogy a jogszabálysértés mibenléte, annak fokozatai a különböző jogszabálysértések tényleges súlya teljesen tisztázatlan. A tisztázatlanságon nem segítenek a 7. § (4) bekezdésében megfogalmazott, a bírság megállapításához nyújtott szempontok, amelyek ugyancsak túl általánosak. Nem magyarázza ezt az sem, hogy hasonló módon szabták meg a törvényben is a munkavédelemről szóló bírságot. Ott ugyanis, ahol emberek életéről, egészségéről van szó, indokolt a legmagasabb összegű büntetés, amit mérlegelés alapján lehet alacsonyabb szinten megszabni. Itt azonban fordított a helyzet. Teljesen valószínűtlennek tartom a törvényjavaslathoz csatolt számítás azon megállapítását, hogy minden tizedik munkavállalónál olyan súlyos szabálytalanságok találhatók, amelyre - mint a számítás mutatja - legalább 300 ezer forint bírság szabható ki. Ha ez igaz lenne, akkor komoly problémák elé nézünk a jövőben.
A bírságoknál maradva, kissé különös azok további sorsa is. A befolyó összegnek ugyanis csak 60 százaléka kerül átutalással a Munkaerőpiaci Alap számlájára, a fennmaradó 40 százalék sorsáról a törvényjavaslat szemérmesen hallgat. Feltehető, ez az összeg a bírságot kiszabó szervnél marad. Emlékeztetek arra, hogy a munkavédelem esetén a bírságból az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőségnél semmi sem maradt. Annak teljes összegét a törvényben meghatározott célra kellett felhasználni. Bírságok és büntetések esetében rendkívül visszatetsző annak bármely részét a kiszabó szerv birtokában hagyni, hiszen így érdekelt lesz - akár indokolatlanul is - a fokozott bírságolásban, holott az egész munkaügyi ellenőrzési rendszernek remélhetőleg nem ez a célja.
A szervezeti keretek kialakítását a törvényjavaslat ugyancsak rendkívül leegyszerűsítve oldja meg. Beéri annyival, hogy helyet talál számára az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőségnél, illetve a bányászatnál, a Magyar Bányászati Hivatalban. Ha már föl sem merül, hogy az ellenőrzés rendszerén belül célszerű lenne összehangolni a különböző elemeket, a Munkaügyi Minisztérium számítási tájékoztatója a szervezetet illetően annyit közöl, hogy az új feladat ellátásához 270 fő többletlétszámra, ezen belül 200 fő felügyeleti létszámra van szükség, melynek költségvetési igénye közel félmilliárd forint.
(12.00)
Ez a költségbecslés kissé túlzottnak tűnik, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség 1996. évi teljes költségvetése nagyjából ugyanekkora összeget tett ki. Ha az együttműködés megfelelő lenne a szervek között, a munkaügyi központoktól az ellenőri létszám jelentős része átcsoportosítható lenne, és akkor a költségkihatás is kisebb volna. Azt egyébként sem árulja el a törvényjavaslat, hogy a szükséges és kellő, szakképzett létszámot honnan kívánja előteremteni.
Mindezek alapján a Független Kisgazdapárt nevében kijelentem, hogy kicsi a valószínűsége annak, hogy a törvényjavaslatban foglalt ellenőrzési rendszer súlyos zavarok nélkül működőképessé válik. Ha az elsöprő többség nem teszi lehetővé egy új, megalapozottabb rendszer kidolgozását a jelen törvényjavaslat helyett, legalább annyit meg kellene tenni az Országgyűlésnek, hogy a törvény hatályba lépését követően időt hagy a szervezésre, és a munkaügyi ellenőrzési rendszert csak később, például a jövő évben vezeti be. Kár lenne az - egyébként jó - elképzelést az utóbbi évek kapkodásával tönkretenni.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az FKGP padsoraiból.)
