GELLÉRT KIS GÁBOR
GELLÉRT KIS GÁBOR
GELLÉRT KIS GÁBOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Újfent egy kárpótlási törvény van a Ház előtt, tisztelt képviselőtársaink, illetve országgyűlési határozat, amelyet nyilvánvalóan törvény, törvénymódosítás követ. Nem lehet tehát abból a folyamatból kiszakítani azt az országgyűlési határozatot, amely 1991 óta a magyar törvényhozást kíséri. Úgy gondolom, hogy akkor, amikor 1991-ben végül úgy döntött a parlament, hogy a kárpótlás folyamatát beindítja, annak és akkor logikusan kellett elvezetnie ahhoz, hogy végül is eljussunk a zsidó vagyoni kárpótláshoz. Lehet kerülgetni ezt a kifejezést, de végül is erről van szó. És éppen azért, mert belpolitikai és nemzetközi politikai szempontból is rendkívül érzékeny ügyről van szó, a magyar parlament méltósága, érzékenysége az ügyben megkerülhetetlen.
A kárpótlás egészének folyamatával kapcsolatosan még azt is itt el kell mondanom, hogy különös sajátossága volt ennek, hogy időben visszafelé zajlott le a törvény, az első törvény meghozatala az időben ahhoz közel eső károsultakat célozta meg, és ahogy mentünk előre az időben, úgy mentünk vissza a károsultakhoz. Így fordulhatott elő, hogy az előző ciklusban erre a kárpótlásra nem került sor. Ennek a kormánynak, ennek a parlamentnek a feladata befejezni az egészet.
A Magyar Szocialista Párt álláspontja a kárpótlással kapcsolatosan akkor is, ma is ismert volt. Az eljárást magát nem tartottuk helyesnek, nem tartottuk politikailag, gazdaságilag megalapozottnak, erkölcsileg azonban igen. Mindenfajta kárpótlást azok javára, akik itt a történelem során, 1938-39-től kezdve magyar állampolgárként kénytelenek voltak az államtól elszenvedni, erkölcsileg helyeseljük kárpótlásban részesíteni. Ezért volt az, hogy a Magyar Szocialista Párt a kárpótlási törvények tárgyalása során nem utasította el végül azokat. De fenntartásait végig hangsúlyozta. Mi 1994-ben és azóta is azt mondtuk, mondjuk, hogy le akarjuk zárni a kárpótlási folyamatot. A szocialista párt egyik nagyon fontos, választás során, illetve a kormányzás során is tett ígérete ez. Úgy véljük, úgy reméljük, hogy ebben a körben, tehát a kárpótlás körében ez a mostani országgyűlési határozat és a kapcsolódó jogszabályalkotás lesz az utolsó, és valóban lezárul a kör. Ahhoz azonban, hogy részint önök itt, részint pedig mindazok, akik figyelemmel kísérik a parlament munkáját, érzékeljék, miről van szó, nem kerülhető meg a történelem.
Az Alkotmánybíróságnak az idevonatkozó határozata ezt a történetet egész pontosan végigköveti. Úgy gondolom, azok okulására is, akik esetleg felületesen olvasták el a határozatot, részleteiben idéznem kell belőle:
"1944. április 16-án kelt a Sztójay-kormánynak a zsidók vagyonának bejelentése és zár alá vétele tárgyában kiadott rendelete.
Bejelentési kötelezettség alá esett a tízezer pengő értéket meghaladó minden vagyontárgy. Bejelentési és letétbe-helyezési kötelezettség alá estek az aranyvegyületek, bánya- és hordalékaranyak, úgyszintén a platinából, aranyból vagy a nemesfémek felhasználásával készült tárgyak, igazgyöngyök, drágakövek. 1944 áprilisában további rendeletek alapján a zsidó származású lakosságot gettókba telepítették és elrendelték a még meglévő vagyontárgyai, vagyona elkobzását is. A Magyar Királyi Legfőbb Számvevőszék elrendelte a zsidó lakosságtól elvett arany-, platina- és ezüstékszerek, valamint egyéb vagyontárgyak felkutatását és összegyűjtését. E célból kormánybiztosság alakult.
A zsidó lakosságtól utóbb elvett ékszerek és vagyontárgyak egy része elismervény nélkül, a városi és községi nyilaskeresztes pártirodákhoz került. A háborús helyzet alakulására figyelemmel októberben, azaz 1944 októberében mindezeket és a pénzügyi igazgatóságon lévő értékeket egy külön kiadott rendelkezés szerint az ország nyugati részébe szállították. Itt megkezdték az értékek rendszerezését, tartalmuk szerinti válogatását. Ekkor eltávolították azokat a jegyzékeket, amelyek az elvont vagyontárgyak tulajdonosait jelölték meg a csomagok és letéteik mellett.
1945 májusában a szállítmányt, minthogy Ausztriának a francia hadsereg által elfoglalt részében állomásozott, a francia hadsereg lefoglalta és Párizsba szállította.
Ezzel párhuzamosan a Magyar Nemzeti Bank akkori vezetése, a magyar államnak a bankban őrzött teljes arany- és valutakészletét, az ott őrzött letéteket és széfbeli értékeket az Igazságügyi Minisztérium által kezelt úgynevezett bűnügyi letétekkel együtt Sopron környékére, majd a háborús helyzet súlyosbodása nyomán, 1945 január 21-én Spital am Pyhrnbe, Felső-Ausztriába szállította.
A Magyar Nemzeti Bank Spital am Pyhrnben lévő teljes vagyonát, minthogy ez a helység az amerikai megszállási övezetbe került, az amerikai hadsereg foglalta le, és Frankfurt am Mainba vitte.
A békeszerződés megkötése után, tehát 1947-ben Frankfurt am Mainból, a franciák pedig '48 tavaszán Párizsból visszaszolgáltatták az általuk lefoglalt készleteket."
Mindazon híradásokkal szemben, amelyek az elmúlt napokban arról szóltak, hogy itt a magyar vagyonokat a németek vették birtokba, vagy az oroszok vitték el, a valóság az, ami az Alkotmánybíróság határozatának a történetet feltáró részéről kiderül. Ezek a vagyonok nem kerültek sem német, sem orosz kézbe.
"A Párizsból hazaszállított anyagot - folytatja a leírás - négy vaskos kötet jegyzék kísérte. Ebben nevek már nem, csupán a fajtánként ömlesztett vagyontárgyak kerültek felsorolásra. Átvételük után a vagyontárgyak részben az Igazságügyi Minisztérium, a Belügyminisztérium, de legnagyobb részt a Pénzügyminisztérium letéteként kerültek a Nemzeti Bankhoz."
A történet vége 1949-cel zárul. Az egységes letétkezelés végrehajtása érdekében a pénzügyminisztériumi letétek, így az ékszerek és mind a többi egészét a Nemzeti Bank vásárolta meg.
Az átvizsgált iratanyagban utalás található arra nézve, hogy előírták a muzeális tárgyaknak, a múzeum részére történő átadását. Ennek a rendelkezésnek a végrehajtására nézve azonban semmiféle adat nem volt fellelhető. Ezek után a zsidó helyreállítási alap, amelyről államtitkár úr is szólt, beolvadt a boldogtalan emlékezetű Állami Egyházügyi Hivatalba, gyakorlatilag szünetelt mindaz, ami a helyreállítási alap munkájával kapcsolatosan terhelte volna az államot. Az állam kivonult ebből a szférából. Ezért jogos és alapos az Alkotmánybíróságnak az a döntése, hogy a párizsi békeszerződés jelzett pontjait nem hajtotta végre a magyar állam. De nemcsak a 2. pont az érdekes a párizsi békeszerződésből, hanem az 1. pont is, hiszen az országgyűlési határozat szempontjából ez az, amire figyelemmel kell lennünk, hogyha visszaállítás lehetetlen, e tekintetben megfelelő kártalanítással tartozik a magyar állam. Ez sem történt meg. Ennek is most kell bekövetkeznie.
A magyar kormány előtt voltaképpen több lehetőség állt az Alkotmánybíróság döntése nyomán. A békeszerződésben foglalt kötelezettségeknek törvényhozási úton, vagy a kormány az Országgyűlés felhatalmazása alapján tárgyalásos úton megállapodással tenne eleget. Végül is az adódó lehetőségek közül a közalapítványi formát találta legalkalmasabbnak, amiről államtitkár úr is beszélt a bevezetőben. És e mellett döntött és a Magyar Szocialista Párt frakciója is egyetért ezzel a döntéssel.
Van a dolognak azonban - erre már államtitkár úr is utalt - külpolitikai vonatkozása, hiszen az amerikai kongresszusban működő, a térség, illetve a kérdés rendezését szorgalmazó lobby nagyon erős, ezen túl azonban 1995. december 14-én az Európa Parlament ugyancsak határozatban szorgalmazta a kérdés rendezését. Ez elől sem térhetünk ki.
Ami már a jogi kereteket illeti, a párizsi békeszerződés hatályosságával kapcsolatban az imént is hallottunk kétperces reagálásban legalább is kétségeket megfogalmazni. Az Alkotmánybíróság döntése, úgy gondolom, valamennyi törvényhozó számára irányadó. Márpedig ez a döntés nyilvánvalóvá teszi nem jogász számára is, hogy a békeszerződés hatályos jogszabály. Másfelől, Magyarország aligha van abban a helyzetben, hogy az egykori szövetségesek esetleges mulasztása miatt elhárítsa magától az abból adódó felelősséget. (Az elnök pohara megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét.) Igen, befejezem. Két mondatot kérek még, elnök asszony.
Van analógia egyébként, hiszen az Alkotmánybíróság egy korábbi határozatban a nováció fogalmának bevezetésével lehetőséget teremtett a vagyoni kárpótlás egy sajátos módjára. Egyébiránt képviselőtársunk, Zwack Péter ennek alapján jutott egykori családja birtokába, vagy annak egy részéhez.
Végezetül a mindenkori kormány és a mindenkori parlament akkor, amikor ezekről a jogszabályokról, határozatokról dönt, két, egymásnak ellentmondó, de létező erkölcsi kötelezettségének kíván eleget tenni.
(11.00)
Ha már elindultunk a kárpótlás útján, a múlttal szembeni erkölcsi kötelezettségünket teljesítjük, de nem vonatkoztathatunk el attól - és ez az, ami utal a részlegességre és a szakaszosságra -, hogy a kormányzat, a parlament mindig tartozik erkölcsi felelősséggel a jelenkornak, azoknak, akik itt és most élnek az országban.
(A jegyzői széket dr. Trombitás Zoltán helyett Tóth István foglalja el.)
Ezt a kárpótlást sem vonatkoztathatjuk el a többitől, az ország teherbíróképessége, annak fenntartása nem pusztán kormányzati kötelezettség, hanem - úgy gondolom - erkölcsi kötelezettség is a ma élőkkel szemben. Ennek figyelembevételével ajánlom a szocialista frakció nevében elfogadni az országgyűlési határozatot. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiban.)
