DR. ORBÁN VIKTOR
DR. ORBÁN VIKTOR
DR. ORBÁN VIKTOR (Fidesz): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Miniszterelnök Úr! Figyelmesen követtük a miniszterelnök úr beszámolóját a kormány elmúlt két esztendejéről, és úgy döntöttem, hogy hét kérdésről szeretnék a rendelkezésemre álló néhány percben szót ejteni.
Először - ahogy a miniszterelnök úr fogalmazott - a gazdaságpolitika sikereiről; másodszor a restauráció kérdéséről; majd - úgymond - a jogállam megerősítéséről; utána arról, hogy mi történt a magyar társadalommal a makrogazdasági mutatók mögött; utána néhány szót szeretnék szólni az oktatáspolitikáról; majd válaszolni a miniszterelnök úrnak arra a kérdésére, hogy kell-e félni - úgymond - ideológiai természetű támadásoktól; és végezetül a Nyugat elismeréséről.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A stabilizáció nem járt visszaeséssel, mondta a miniszterelnök úr. S valóban, a kormány képviselői általában az egyensúlyi mutatók javulásáról szoktak beszélni, amikor gazdasági teljesítményüket értékelik. És mi tagadás, valóban nehéz szakmai kihívás előtt állt a kormány 1994-ben, úgy javítani az ország gazdasági egyensúlyát, hogy közben sikerüljön fönntartani a gazdasági növekedést. Ezt a dilemmát, ezt a kihívást azonban nem sikerült jól megválaszolnia a kormánynak. A magyar gazdaság növekedése 1994-ben 3 százalékos volt, és '96-ban talán lesz 1 százalékos. '98-ra pedig azt az ígéretet kaptuk önöktől, hogy talán elérheti ismét a 3 százalékot. Vagyis visszajuthatunk oda, ahonnan önök négy esztendővel ezelőtt elindultak.
Fontos azt is megjegyeznünk közben, az eltelt években a többi közép-kelet-európai ország a gazdasági növekedés tekintetében elrobogott Magyarország mellett. Hasonlóképpen, ha az inflációmutatóját nézzük, akkor azt kell mondanom önöknek, hogy 1994-ben - mikor a kormányrúd mögé álltak - Magyarországon 18 százalékos volt az infláció, '95-ben ez már 30 százalék magasságába emelkedett, és '96-ban talán 23-24 százalékon áll meg.
Sajnos nem tudjuk elfogadni a miniszterelnök úrnak azt a vélekedését, hogy az infláció mögött nem a kormány áll, hanem ez a gazdaság, a piacgazdaság természetes velejárója.
Ma már a közgazdászok között széles körben elismert vélekedés az, hogy az áremelkedések mögött valójában a kormány áll. A kormánynak nem volt kellő ereje ahhoz, hogy a nagy elosztási rendszerek reformját végrehajtsa, és ehelyett a valóban komoly intellektuális és politikai kihívásokkal járó feladat helyett megelégedett azzal, hogy az áremelkedésekkel felemésztette a jövedelmek reálértékét, és az infláció segítségével csökkentette az állami juttatások értékét.
Azonban az egyensúly, amelynek - kétségtelen - vannak javulást mutató jelei, emlékeztetnünk kell önöket arra, hogy lehet szervetlen is. Ahogy egy gazdasági növekedés lehet szervetlen, úgy egy egyensúlyjavulás is lehet szervetlen, abban az esetben, hogyha az egyensúly javulása mögött nem áll ott a gazdaság teljesítőképességének növekedése.
A mi elemzésünk, a mi értékelésünk szerint a magyar gazdaság egyensúlyi javulása mögött csak alkalmi támasztékok állnak, és nem pedig a gazdaság teljesítőképességének növekedése. Ilyen alkalmi támasztékként használták önök az állami tulajdont, amit eladtak, annak érdekében, hogy az abból fakadó bevétellel átmenetileg javíthassák az egyensúlyt, illetve a vámpótlék hasonló alkalmi támaszték volt.
Azonban ezek a támasztékok elfogynak, ezek a tartalékok kimerülnek, és újra ott állunk szembesülve ugyanazokkal a gazdasági kérdésekkel, mint amelyekkel 1994-ben kellett mindannyiunknak szembenézni. Sajnos, miután ezek a tartalékok kimerülnek, azt kell mondanom, hogy hiába volt a választópolgárok áldozatvállalása, hiszen ezek az áldozatvállalások nem voltak értelmes áldozatok, hiábavalónak bizonyultak, s következésképpen a kormány azt a lehetőséget - amelyet a választópolgárok 72 százalékos parlamenti mandátumhoz juttatással fejeztek ki, és ami egy óriási bizalmi tőkét jelentett az önök háta mögött - nem tudta kihasználni.
Van-e restauráció? Kádári vagy kommunista restauráció? Mielőtt ennek a kérdésnek a mélységeibe ereszkednék, engedjék meg, hogy röviden megjegyzést fűzzek a miniszterelnök úr egyik megjegyzéséhez. Amely úgy hangzott, hogy örülne, hogyha egyértelműbb lenne a mai ellenzéki pártok elhatárolódása a szélsőségektől. Általában egy párt, egy politikai erő egy másik politikai erőt akkor kérhet - érthető módon és talán jogosan - a szélsőségektől való elhatárolódásra, hogyha annak a politikai erőnek a múltjában vannak ilyen történelmi periódusok.
Azonban ha megnézzük a mai magyar parlamenti palettát, azt kell mondanunk, hogy a magyar jobboldal - demokratikus jobboldal, jobbközép, 1990-ben parlamentbe jutott ellenzék, akkori ellenzék - csak demokratikus elődökre tekinthet vissza, szemben a parlament bal oldalán ülőkkel. Ezért, ha valaki joggal kérheti, hogy az egyik politikai szereplője ennek a parlamentnek határolódjék el valamifajta szélsőségtől, akkor ezt a kérdést mi, jobbközépen ülő ellenzéki képviselők címezhetnénk a Magyar Szocialista Pártnak. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiból.)
Nos, arra a kérdésre, hogy van-e restauráció? A választ önöktől megkaptuk, és ez a válasz egyértelmű: nincs, hiszen Magyarországon többpártrendszer van; nincs, hiszen Magyarországon kiépültek a piacgazdaság intézményei. S valóban, a kulisszák szintjén nincs restauráció.
Azonban a kérdés az, hogy mi folyik a kulisszák mögött. Miért érzik úgy sokan ebben az országban, hogy a régi világ szele lengedez a közéletben? A válaszunk erre a kérdésre az, hogy a kulisszák mögött befejeződött annak a kapcsolatrendszernek vagy nómenklaturának a helyreállítása, amely 1990 előtt behálózta, uralta, irányította és bizony tönkretette Magyarországot. Különösen erős ez a hálózat az állami tulajdon szétosztásában és a társadalom irányító pozícióinak megszerzésében. Amiképpen a régi szép időkben az államosításkor, most a magánosításban, az elmúlt két esztendőben a kormány figyelmét nem kerülte el egyetlen négyzetméternyi termőföld, egyetlen beépíthető telek, sőt, egyetlen trafik sem.
(11.20)
Egyetlen igazgatótanácsi, felügyelőbizottsági szék, egyetlen kulturális intézmény igazgatói poszt sem szerepel az elfelejtett listákon.
A mi aggodalmunk ezzel kapcsolatban az, hogy van ugyan többpártrendszer, van ugyan piacgazdaság, a valóságban azonban ezeket az intézményeket nem a piacgazdaság, a többpártrendszer nyugati normái és szabályai, hanem a régi-új kapcsolatok törvényszerűségei működtetik mind a politikában, mind a gazdaságban.
Mély bölcsességét ismerhetjük fel annak a régi igazságnak, hogy néha nagyon sok mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy minden a régiben maradjon. (Szórványos taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
Itt egy rövid kitérőt kell tennem a korrupció kérdésére, miután a miniszterelnök úr ezt a kérdést érintette. Hiszen a mi megítélésünk szerint annak a jelenségnek az oka, hogy Magyarország talán az elmúlt két esztendőben a huszadik század két legkorruptabb évét hagyhatta a háta mögött, éppen ennek a régi kapcsolatrendszernek az újjáéledése. Mindannyian tudhatjuk, hogy a szocializmus korrupcióra épült. Egyesek szerint maga volt a szervezett korrupció. Ma ez a korrupciós, szocialista személyi kapcsolatrendszer ötvöződik a piacgazdasággal, és ettől nem a piacgazdaság lesz hatékonyabb, hanem a korrupció. (Szórványos taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
Kell-e tartanunk attól, hogy az előttünk álló két esztendőben ezeknek a régi kapcsolatoknak a kiteljesedése, amely megtörtént az elmúlt két esztendőben, visszahozza egyúttal a régi rendszer intézményeit is? A válaszunk az, hogy ettől nem kell tartanunk, sőt, éppen ellenkezőleg. Ezt könnyedén meg is érthetjük. Hiszen miért vágyakoznának vissza a kapcsolatrendszer szereplői a régi orosz komisszárok által felügyelt drillbe? Vagy miért vágyakoznának vissza a teljes foglalkoztatás koloncát cipelő, csőd szélén tántorgó állami vállalatoknak az élére?
Mennyiben kellemesebb - mindannyian elismerhetjük - újsütetű demokrataként bejáratosnak lenni az európai szalonokba, mint megvetett diktatúrák képviselőiként szerepelni a nemzetközi politikában. Mennyivel jobb a magántulajdon, mint az úgynevezett társadalmi tulajdon. Különösen, ha a magántulajdon mellé megszerezték annak szentségét is.
A veszély tehát, tisztelt hölgyeim és uraim, nem az, hogy a régi intézmények visszatérnek. A veszély az az, hogy tisztességes versenyre épülő piacgazdaság helyett maffia-piacgazdaságot épít ki a jelenlegi kormány - akarva-akaratlanul. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
Összegzésképpen, talán megbocsátják nekem, ha megkockáztatom, hogy ma Magyarországon a Kádár-rendszer hatalmi viszonyainak lopakodónak indult, de ma már egyre nyíltabb restaurációja folyik.
Mi a kormány álláspontja a jogállam kérdésében? Miniszterelnök úr úgy fogalmaz, hogy a kormány megerősítette a jogállamot. Ha visszaidézzük az elmúlt két év történéseit, nekünk más emlékeink vannak. Vannak emlékezetes pillanatok, hogy a miniszterelnök úr szavaival éljek, a jogállamiság megerősítésének történetéből. Tömeges elbocsátások a médiából, rögtön a kormányhatalom átvétele után, olyan méretűek, amelyekre '56 óta nem volt példa (Derültség és zajongás a kormányzó pártok padsoraiban). A kormány lemondásra kényszerítette a Magyar Nemzeti Bank hivatalban lévő elnökét. A honvédelmi miniszter a jogállamiság megerősítésének érthető jeleként, sikerrel védekezhet, sikerrel háríthatja el politikai felelősségét arra hivatkozva, hogy nem tudja, hogy éppen merre jár a magyar hadsereg. A Bokros-csomag során, az Alkotmánybíróság állásfoglalását megelőzően, a nyilvánosságban nyomást gyakorolnak az Alkotmánybíróságra. A Bokros-csomag parlament elé terjesztését megelőzően, annak szövegezésekor, bár mindannyian az előterjesztők közül tudatában voltak annak, hogy alkotmánysértő csomagot terjesztenek elő, mégis keresztülvitték a Házon. Mind a mai napig akadályozzák az alkotmánybírák kinevezését is. Legújabban már van támadás a nemrégen elfogadott és akkor nagy megkönnyebbüléssel fogadott médiatörvény ellen is.
Engedje meg, miniszterelnök úr, hogy mi kifejtsük azt az álláspontunkat, hogy az elmúlt két évben önök nem szolgáltak rá arra, hogy úgy tekintsünk az önök kormányára, mint amely megerősíti a magyar jogállamiságot.
Ezek után hadd mondjak néhány szót arról, hogy szerintünk milyen hétköznapi világ rajzolódik ki a makrogazdasági számok mögül.
Elkészültek most már, hat esztendő elteltével, azok az átfogó elemzések, amelyek lehetőséget adnak, hogy bizonyos következtetéseket már levonjunk. Ha az egy főre jutó jövedelem alakulását nézzük az elmúlt esztendőkben, akkor azt kell mondjuk, hogy 1994-ben a GDP-nél kisebb, de azért jelentős visszaesés történt az egy főre jutó jövedelemben. 1994-ben a gazdaság növekedésnek indult, és vele együtt a jövedelmek is. '95-ben éles visszaesés történt, és '96-ban ez folytatódik. Ma az egy főre jutó jövedelmek szintjén tekintve, az 1988-as szintnél 15 százalékkal vagyunk mélyebben. Ha a jövedelmi egyenlőtlenségeket nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy a '80-as években a magyar gazdaság jövedelmi egyenlőtlenségei a skandináv országok mértékét idézték. 1993-ra a magyar társadalom jövedelemkülönbségei elérték a németországi mértéket. Azonban a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése '94-'95-'96-ban tovább folytatódott, és ma már azt kell mondanunk, hogy a legtöbb Európai Unióhoz tartozó országban ismert egyenlőtlenségi szint felett van. A szegénység tekintetében két megjegyzést kell tennünk. Mindig vitathatók azok a számok, amelyek a szegénység mértékét próbálják felmérni. Nehéz pontos definíciót alkalmazni, nehéz mihez kötni a szegénységi küszöböt. Ha azonban az általában használt létminimum-számításokhoz kötjük, amely persze vitatható, akkor azt kell mondanunk, hogy Magyarországon lassan már hárommilliónyian élnek a szegénységi küszöb alatt.
Ebben a körben két különösen fájdalmas jelenséggel kell találkoznunk. Az első, amiről már az előttem szóló Giczy György, a KDNP elnöke említést tett, hogy a szegénység gyakoribb jelenség a gyermekes családok körében, mint azon családoknál, ahol nincs, vagy kevesebb a gyermek. Ez a jelenség, hogy a gyermekek vállalása egyúttal a szegénység vállalását is jelenti, a fiatalok felnevelődését és ezen keresztül az egész magyar társadalom jövőjét veszélyezteti. A gyermekszegénység Magyarországon ma nagyobb, mint az Európai Unió államaiban. A másik jelenség a cigányság kérdése. Sajnos, a cigányság, a cigány lakosság 66,5 százaléka tartozik a legszegényebb egymillió magyar állampolgárhoz. A nem cigány magyar lakosságnak 17 százaléka mindössze. Ez jól mutatja, hogy itt egy komoly, súlyos következményekkel járó időzített bomba ketyeg. Nincs előttünk semmifajta kormányzati elképzelés, intézkedési terv, amely megkísérelné hatástalanítani ezt a súlyos társadalmi konfliktusokat rejtő jelenséget.
Mi lett a közepes vagyoni helyzetű, ha szabad úgy fogalmaznom, átlagos magyar választópolgárokkal és családjaikkal? Az 1994 és '95-ös években a középrétegűek jövedelme egyre kevesebbet ért, és elindultak a szegénység irányába. Ez azért különösen súlyos jelenség, mert ha önöknek - bár a mai gazdasági számok ezt nem igazolják, de kívánom - sikerül megindítaniuk egy jelentős gazdasági növekedést, azonban ennek hátterében tovább nőnek a jövedelemkülönbségek, akkor a magyar választópolgárok 40, sőt, akár 50 százaléka is kimaradhat azok köréből, akik élvezni fogják a majdan meginduló gazdasági növekedést.
Összességében tehát azt kell mondanom önöknek, hogy gazdasági bírálatunk lényege a következő: 1994-ben önök azt ígérték, hogy a rendszerváltás veszteseinek az érdekeit fogják képviselni a magyar parlamentben. Ehelyett, akik már 1990 és '94 között is a rendszerváltás vesztesei voltak, csak tovább szegényedtek, helyzetük súlyosbodott. Azok a közepes vagyoni helyzetű családok, akik '94-ig még nem voltak vesztesei a rendszerváltásnak, az önök kétéves tevékenységének következtében mára már azzá váltak.
Azt is meg kell kockáztatnom, hogy tulajdonképpen az önök politikája azokat segítette, akik már 1990 előtt is felül voltak és 1990 után is gyarapodtak. Ez alapján talán megengedhető, ha úgy fogalmazok, hogy önök egy régi-új uralkodó csoport, és nem a magyar nép többsége érdekében kormányoztak az elmúlt két esztendőben. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
Talán még azt is szabad mondanunk, hogy önök cserben hagyták a bérből és fizetésből élőket, azokat, akik azt hitték, hogy az önök segítségében megkapaszkodhatnak, és elkerülhetik az elszegényedést. Sőt, talán még azt sem tekintik túlzásnak, ha azt mondom, hogy önök olyan mély folyamatokat indítottak el a magyar társadalom szerkezetében, amelyre irányuló szándékukat nem fedték fel sem a választási, sem a kormányprogramban, ezért azt kell mondanom, hogy arra, amit ma Magyarországon önök tesznek, senkitől nincsen semmilyen felhatalmazásuk.
(11.30)
Végezetül, e pontot lezárandó, keserű szájízzel, de igazat kell adnunk Fülöp Lajos egykori vélekedésének, aki azt mondotta, hogy a kommunizmus a másodfeltalálók világa. Mindent feltalálnak, csak éppen késve és rosszul. Maguk még meg fogják élni, mondta Fülöp Lajos, hogy végül a kapitalizmust is fel fogják találni. De abban nem lesz köszönet.( Taps a Fidesz padsoraiból.)
Az oktatáspolitika kapcsán sajnálatos módon nincs időm már, hogy kifejtsem álláspontunkat, ezért csak egy összegzésre vállalkozhatom.
Miniszterelnök Úr! Mi úgy látjuk, hogy az önök oktatáspolitikája ma egy olyan oktatási rendszert épít ki, amely ahelyett, hogy a társadalompolitika lehetséges eszközeként segítené elviselni a rendszerváltással együttjáró jövedelemkülönbségekből fakadó kínokat, ehelyett nem segíti ezeket elviselni, hanem azokat tovább súlyosbítja, megpecsételi, és gyermekeikben is bünteti azokat a családokat, akik ma a rendszerváltás vesztesei.
Olyan oktatási rendszer épült ki, amely arra jó, hogy azon családok gyermekei, akik ma fölül vannak, azok fölül is maradjanak, és azok, akik ma alul vannak, azoknak a gyermekei is alul maradjanak. Az ideológiai támadások kérdését sajnos nem tudom érinteni.
Végezetül a Nyugat elismeréséről kell néhány szót szólnom. Miniszterelnök úr gyakran támaszkodik nyilatkozataiban a Nyugat dicséretére. De kérdezem önt, hallotta-e valaha is, hogy mondjuk a dán vagy a holland miniszterelnök azzal hozakodott volna elő saját nemzeti parlamentjében, hogy őt a francia vagy a német miniszterelnök megdicsérte jó gazdaságpolitikájáért. Nem azt kérdezték-e volna rögtön ettől a miniszterelnöktől, hogy ugyan már kérem, ön kinek az érdekeit szolgálja?
Azt kell mondanom, hogy ez ügyben még tőlünk keletről is vehetünk leckéket. Iliescu elnök nem azzal indokolja az alapszerződést, hogy a Nyugatnak tetszik, hanem azzal, hogy úgy gondolja, hogy a román nemzeti érdekeket sikerült érvényesítenie ezzel a szerződéssel. Valóban fontos dilemmát vet fel az ön kérdése, vagyis hogy szembekerült-e a magyar ellenzék a nyugati közvéleménnyel? Ez a kérdés ahhoz az ügyhöz kapcsolódik, hogy hogyan gondolkodjunk a nyugati államok velünk kapcsolatos elképzeléseiről. Vannak persze Magyarországon, különösen a kormányban nagy számmal olyanok, akik azt gondolják, hogy a nyugati államok egyébként egymással is szemben álló érdekei szükségszerűen egybeesnek hazánk nemzeti érdekeivel.
Ez természetes gondolat azoknak, akik ahhoz szoktak hozzá, hogy Magyarország érdekei automatikusan egybeesnek az internacionalista, testvéri közösség érdekeivel. S hogy ezek az érdekek pontosan micsodák, azt meg lehet tudni Moszkvában. De sajnos, vagy hál' Istennek, Brüsszel nem Moszkva. Brüsszelben a magyar ellenzék s a többi nyugat-európai ország képviselői, sőt most már a közép-európai országok kormányzati erői sem azért járnak, hogy ott eligazítást kapjanak, hanem azért, hogy megkíséreljék nemzetük érdekeit érvényesíteni. Azt kell mondanunk, kifejezett félelmeink vannak, hogy hogyan fogja majd a mostani magyar kormány sikeresen képviselni érdekeinket azokon a csatlakozási tárgyalásokon, ahol több ponton is ütközni fognak nemzeti érdekeink a már az Európai Unión belül lévő államok érdekeivel. (Taps a Fidesz padsoraiból.)
És nemcsak nekünk vannak félelmeink, hanem félelmei lehetnek a mezőgazdasági vállalkozóknak, kis- és középvállalkozóknak, a veszélyeztetett iparágak dolgozóinak is.
Zárásképpen. A miniszterelnök úr úgy szokta összegezni az ehhez hasonló parlamenti vitákat, hogy semmi újat nem hallott. Ebben annyi igazság van, hogy ezeket a véleményeket, megjegyzéseket, tanácsokat és bírálatokat már korábban is megtettük. Sajnálatos módon azonban önök a javaslatainkat napirendre sem vették. Elég, ha az összeférhetetlenségi törvényre, a drogkereskedelem súlyosabb büntetésére, a biztonság és védelempolitikai javaslatainknak a félrelökésére gondolunk. A tapasztalatunk tehát az elmúlt két év fényében az, hogy miután nem veszik figyelembe javaslatainkat, úgy tűnik, Magyarország csak akkor indulhat meg a felemelkedés útján, ha már nem önök lesznek Magyarországon kormányon. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a Fidesz padsoraiból.)
