DR. KRISTÓF ISTVÁN
DR. KRISTÓF ISTVÁN
DR. KRISTÓF ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony, és köszönöm a rendkívül méltányos eljárást. Tisztelt Országgyűlés! A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló T/1662. számú törvényjavaslat általános vitájának vezérszónoki körében a szónokok kijelölték a vita kereteit.
Az elhangzottakból számomra az derült ki, hogy pártállástól függetlenül valamennyi hozzászóló a megalkotandó törvény sarokpontjainak az alábbi három kérdéskört tekinti: ki legyen a vad tulajdonosa, kié legyen a vadászati jog, mekkora legyen a vadászterületek legkisebb területe, mértéke.
E három, valóban alapvető fontosságú kérdés mellett számomra van egy negyedik kérdéskör is, amely ez idáig, úgy érzem, hogy méltatlanul szorult háttérbe. Ez a kérdéskör pedig a vad által okozott károk rendezésének a kérdése. Megítélésem szerint ennek a jelentősége, fontossága vetekszik az imént feltett három kérdés fontosságával, és a megoldás módja, mikéntje - csakúgy, mint az előző három kérdésé - alapvetően meg fogja határozni az általunk közösen megalkotandó törvény szakmai színvonalát, későbbi társadalmi megítélését.
Ez a téma, mint ahogy a vad tulajdonjoga, a vadászati jogosultság és a vadászterület nagyságának a kérdése is a jogász számára valóságos csemege, hiszen annak eldöntése, hogy kié legyen a tulajdonjog, kié legyen a vadászati jog, hogyan alakuljanak a kárért történő helytállás szabályai, igen izgalmas szakmai kihívást jelentenek. Ezt igazolja az is, hogy az elmélet jeles képviselői között e kérdésekben már évek óta igen komoly szakmai vita folyik, amely megítélésem szerint jelen pillanatban még nem dőlt el, de a megoldások elméleti körvonalai már kialakultak.
Én természetesen nem érzem hivatottnak magam arra, hogy ebben az elméleti vitában részt vegyek, de szükségesnek tartom azt, hogy a magam szerény eszközeivel elemezzem a felhozott javaslatnak a vad által okozott kárért történő helytállásra vonatkozó szabályait, s végül azokat a mai magyar valóság körülményei közé illesztve minősítsem.
Úgy ítélem meg: ahhoz, hogy e fontos kérdésben állást tudjunk foglalni, át kell tekintsük a korábbi jogi szabályozások által alkalmazott megoldásokat.
Mint ahogy arra korábbi felszólalásomban utalás történt, a modern magyar jogrendszeren belül a vadászat szabályozására első alkalommal az 1872. évi VI. törvénycikkel került sor. A normaszöveget tanulmányozva arra a megállapításra jutottam, hogy lenne még tanulnivalónk elődeinktől a tömör, lényegretörő, de ugyanakkor határozott és egyértelmű normaszövegezés terén. E törvénycikk ugyanis mindössze 44 rövid, tömör szakaszba sűrítve tartalmazza a vadászatra vonatkozó szabályokat, és e 44 szakasz közül is 13 a vadászati kihágásokkal és azok büntetésével foglalkozik.
A törvénycikk II. fejezete rendelkezik a vadak által tett károk megtérítéséről az alábbiak szerint.
"A fővadak, szarvas, dámvad és vaddisznó által a vetésekben, ültetvényekben vagy más gazdálkodási és erdészeti ágakban okozott minden kárért azon birtokos vagy haszonbérlő, kinek területén az említett fővad tenyész, teljes kárpótlással tartozik. Evégre megkívántatik, hogy a kára a hatóságnak a kár elkövetésétől számítandó nyolc nap alatt felvehetés céljából bejelentessék."
A törvénycikk 9. §-a szerint nem illette meg kártérítés a kárt szenvedettet a ragadozó vagy kártékony állatok által okozott károk után, mivel azokat a birtokos, függetlenül a vadászati jog hasznosításának módjától, bármikor elpusztíthatta.
Az 1872. évi VI. törvénycikk csak 11 évig volt hatályban, mert az 1883. évi XX. törvénycikk újraszabályozta a vadászat kérdéskörét. A II. fejezet 7. és 8. §-a a vadak által tett károk megtérítéséről szinte szó szerint átvette a korábbi normaszöveget.
Vizsgálódásunk szempontjából új elemként fedezhetjük fel, hogy megjelenik a vadászat gyakorlásával összefüggésben okozott károk megtérítésének szabályozása, az alábbiak szerint.
"A vadászat gyakorlása közben a vetésekben, ültetvényekben vagy más gazdálkodási és erdészeti ágakban okozott minden kárért a vadászatot gyakorlók teljes kárpótlással tartoznak. A sebzett vadat idegen területen űzni nem szabad. Ha a vadászatra jogosultak vadászebei idegen területre átmennek, ott az illető vadászatra jogosult által letartóztathatók mindaddig, míg gazdáik az okozott kárért teljes elégtételt nem adnak. A kártérítés iránti követelés joga az ebek le nem tartóztathatása esetén is fennmaradván."
Összegezve az 1872. évi VI. törvénycikk és az 1883. évi XX. törvénycikknek a vadak által okozott károk megtérítésére vonatkozó szabályait, megállapíthatjuk, hogy a vadászatra jogosult felelőssége a vadak által okozott károk megtérítésére feltétlen és korlátlan felelősségi szabályokat tartalmazott, semmiféle kimentési lehetőséget nem ismert, amellyel a vadászatra jogosult kötelezettsége alól mentesülhetett volna.
A kárt szenvedettnek a kár bekövetkezése esetén csak azt kellett bizonyítani, hogy a kárt a szabályokban említett fővadak okozták, valamint azt, hogy ezek a vadak melyik vadászterületről származtak.
Mai fogalmaink szerint tehát a vadászatra jogosultat a fővadak által okozott károkért objektív tárgyi felelősség terhelte.
Megítélésem szerint ez az igen szigorú szabályozás felelt meg egy, a magántulajdon elvét valló társadalom értékrendjének, abból kiindulva, hogy a jogosultságot gyakorló a jogosultsága gyakorlásával másoknak okozott kárt felróhatóságra tekintet nélkül tartozik megtéríteni.
Ez a jogi szabályozás maradt hatályban egészen 1945. július 14-éig, amikoris az Ideiglenes Nemzeti Kormány az 1945. évi 4640. ME számú rendelete megjelent. Érdemes, tisztelt képviselőtársaim, a megjelenés dátumán elgondolkodni. Egy alig véget ért háború után, melyben a nemzetet tragikus emberi és számokban alig kifejezhető anyagi veszteség érte, egyfajta üzenet értéke van számomra a vadászat fontosságának akkori megítélését illetően e dátumnak. E rendelet a magyar vadászati jog történetében mérföldkő, hiszen e rendelet alapján szállt a korábban földtulajdonhoz kötött vadászati jog az államra.
A vadászati jog szabályozásában bekövetkezett változás természetszerűleg kihatott a felelősségi szabályokra is.
A 17. § rendelkezése szerint a szarvas, a dámvad és vaddisznó által a mező- és erdőgazdaságban okozott kárért a kincstár teljes kártérítést ad. A kincstárt terhelő kötelezettség anyagi alapjait megteremtendő, bevezette a vadkárjárulék intézményét, melyet a nagyvadas vadászterületek haszonbérlői, valamint a lőttvadkereskedők tartoztak fizetni.
A nyulak kártételének megemelkedése esetén a földművelésügyi miniszter jogosítványa lett az állomány nagyobb mérvű megritkításának elrendelése, míg a kárigények elbírálására községenként vadkárbecslő bizottság felállítását rendelte el a jogalkotó.
(20.00)
A 4640/1945. ME számú rendeletet az 1957. évi 43. tvr. hatályon kívül helyezte. E tvr. a korábbi szabályozásokhoz képest alapvetően újat is hozott, hiszen a 2. §-ában deklarálta, hogy a vad a nép vagyonaként az állam tulajdona - fenntartva természetesen a magyar államot megillető vadászati jogot.
A felelősségi rendszerének új eleme, hogy kimondja: ha a mezőgazdasági ingatlan tulajdonosa, illetőleg használója vadkárelhárítási kötelezettségének eleget tett, de mégis kárt szenvedett, tényleges kárát pénzben meg kell téríteni. A kár a károsult ingatlanával határos nagyvadas vadásztársaságot terhelte, összegszerűleg az állam megelőlegezte, de a kötelezett a legközelebbi haszonbérrel együtt az előlegezett összeget is köteles volt megfizetni. Arról, hogy miben állott az ingatlan tulajdonosának vagy használójának kármegelőzési kötelezettsége, a tvr. nem beszél, egyértelmű következtetésre a tárgyban lefolyt perek anyagából - ha voltak ilyen perek - lehetne következtetni.
Az 1957. évi 43. számú tvr.-rel egy időre vége is szakadt a vadászatra vonatkozó joganyag önálló szabályozásának, mert az új szabályok nem önálló jogszabályként, hanem az 1961. évi VII. törvény egyik fejezeteként jelentek meg, és a vadkárra vonatkozó szabályokat törvényi felhatalmazás alapján az 1/1962. számú kormányrendelet tartalmazta. A kormányrendelet 45. §-a szerint a szarvas, a dám, a vaddisznó és a muflon életmódja - legelés, rágás, taposás, kéreghántás és túrás - folytán a mezőgazdaságban keletkezett kárért a vadászatra jogosított felelős. Rendkívül jelentős a kormányrendelet 45. §-ának (2) bekezdése, amely szerint a vadászatra jogosított felelős az (1) bekezdésben felsorolt vadfajok által vadászaton kívül személyekben és dolgokban okozott egyéb kárért is. Nem köteles az ilyen kárt megtéríteni, amennyiben azt a károsult vagy más személy felróható magatartása okozta. Rendelkezik az idézett törvényhely (3) bekezdése a vadászattal összefüggésben okozott károk megtérítéséről, végül a (4) bekezdésben kimondja: "nem felel a vadászatra jogosított a vad által az erdőgazdálkodásban okozott kárért", megteremtve ezzel az erdész-vadász ellentét mára már megbontathatlannak minősülő alapjait. A vadkár szabályai a további jogalkotási fázisok során beépültek az 1961. évi VII. törvénybe, szövegük több alkalommal változott, maga a koncepció alig.
Tisztelt Országgyűlés! Ez a kicsit talán hosszadalmasnak minősülő bevezető véleményem szerint engedhetetlenül szükséges volt, mert a kiinduló és a jelen helyzet vázolása nélkül nehéz a javaslatban szereplő változat megítélése. A vadak által okozott károkkal kapcsolatos rendelkezések jelenleg az 1961. évi VII. törvény, az Evt. 35. és 36. §-ában találhatók. A vadak által és a vadászati jog gyakorlásával okozott károk ismérveik alapján három csoportba sorolhatók. Az első csoportba tartoznak az életmóddal okozott károk. A hatályos rendelkezések szerint a vadászatra jogosult köteles megtéríteni a szarvas, a dám, a vaddisznó, a muflon által a mezőgazdaságban és az erdőgazdálkodásban, valamint a mezei nyúl és őz által a szőlőben, gyümölcsösben és erdősítésben, valamint a csemetekertben okozott kárt. Nézzük meg, hogy a szabályozásnak vannak-e feszültségpontjai! A gyakorlati élet tapasztalatai szerint igenis vannak. Nehéz a károsultak részére megnyugtató választ adni arra az önkéntelenül felmerülő kérdésre, vajon mi az elvi alapja annak, hogy a nyúl és az őz kártétele esetén csak a fent ismertetett területen okozott kárért tartozik helytállni a kötelezett. Miért maradt ki a kertészetben, a belterületen, a zárt térben okozott kár megtérítése?
Nézzük meg ezután, hogy a felhozott javaslat milyen megoldást kínál e körben. A javaslat 70. § (1) bekezdése szerint a jogosult az e törvényben foglaltak alapján köteles megtéríteni a károsultnak a gímszarvas, a dámszarvas, az őz, a vaddisznó, valamint a muflon által a mezőgazdaságban és az erdőgazdálkodásban, továbbá az őz, a mezei nyúl és a fácán által a szőlőben, gyümölcsösben és erdősítésben, valamint a csemetekertben okozott kár 5 százalékot meghaladó részét. Már maga a normaszöveg kezdete is kifogásolható, kodifikációs szempontból nem szerencsés a "jogosult köteles" is szóösszekapcsolás alkalmazása, emellett logikailag ellentmondásos. Fő kifogásom mégsem ez, hanem a kárlimit megállapítására vonatkozó rendelkezés. Most igazolódik be, tisztelt képviselőtársaim, hogy nem volt felesleges a jogtörténeti előzmények kicsit részletesebb felidézése, mert így kifejezetten hivatkozhatok rá. Ezidáig a vad által okozott károkra vonatkozó szabályozásban a magyar jogtörténetben ilyen megoldásra még nem volt példa. Ellenkezik a javasolt megoldás a polgári törvénykönyvben a kártérítésre vonatkozó általános elvekkel is, hiszen azok szerint a károsult tényleges kárának megtérítése mellett elmaradt hasznának tényleges megtérítését is követelheti.
Az ellenérveket ismerem. A vad a természet része, élőhelyéhez tartozik az ország területének 17 százalékát kitevő erdő mellett a mezőgazdaságilag művelt terület, ott szerzi a táplálékát. Ez így igaz, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy a vadászatra jogosult az állam tulajdonában lévő vadállománnyal gazdálkodik, azt vadássza vagy vadásztatja, így megítélésem szerint a haszonvétel joga mellé a kötelezettségeit is mellé kell rendelni.
Választókörzetem központja Baja és városunk környékén, választókörzetem szinte valamennyi települését érintően gazdálkodik a Gemenci Erdő- és Vadgazdaság. Ennek következtében szinte valamennyi településen ottjártamkor felmerül a vadak által okozott kár kérdése. A gazdaság emlékezetem szerint éves szinten mintegy 60 millió forint vadkárt fizet ki, amely szerinte gazdálkodását ellehetetleníti, a vadkárt szenvedettek szerint pedig káruknak csak töredéke térül meg. Az érsekcsanádi, sükösdi, nagybaracskai, hercegszántói gazdák minden alkalommal kifejezik: tudják, hogy a vadnak ennie, táplálkoznia kell, ezt természetesnek is veszik, de azt nehezen tudják elviselni, hogy 20-as, 30-as, 100-as őz-, szarvas-, vagy vaddisznócsapatok letarolják a teljes vetést. Összegezve: a vad életmódja által keletkezett károkra a javaslatban megfogalmazott szabályokat nem tartom sem megfelelőnek, sem kielégítőnek.
Második kérdéskörünk a vad által a mezőgazdaságon és az erdőgazdálkodáson kívül okozott károkért történő helytállás. A hatályos szabályozás szerint a vadászatra jogosult köteles megtéríteni bármely hasznos vad és a vaddisznó által a mezőgazdaságon és erdőgazdálkodáson kívül okozott kárt, azzal, hogy nem kell megtérítenie a kárnak azt a részét, amely a károsult felróható magatartásának következménye. Úgy ítélem meg, hogy e jogi szabályozás fő vonalait az idő igazolta, a kialakult bírói gyakorlat kellő mértékben figyelembe veszi a károsult felróható magatartását, kialakította a kármegosztás elveit, és azokat a gyakorlatban érvényesíteni.
Kritikai szempontból is vizsgáljuk meg e rendelkezéseket! Az első kritikai elem az lehet, hogy terhet rak a vadászati jog gyakorlójára. Ez valóban így is van, de mint korábban utaltam rá, álláspontom szerint az a helyes szabályozási elv, hogy a jogosultság mellett jelenjen meg a kötelezettség is. Másik kritikai észrevétel az lehet, hogy a szigorú, kevés kimentési lehetőséget adó felelősségi szabályok valamennyi hasznos vadra vonatkoznak. A szabályozás jelen formája a gyakorta felhozott példa szerint abban az esetben is megalapozza a vadászatra jogosult felelősségét, ha a vadkacsa a ködben nekirepül a távvezetéknek, azt elszakítja, és ezzel kárt okoz egyrészt a berendezésben, másrészt azzal, hogy a sérült vezetékrésszel összekapcsolt városban áramkimaradás következik be, melynek következtében a vezetékben keletkezett kárnál nagyságrendekkel nagyobb kár keletkezik, és ennek megtérítésére a jelen szabályok szerint is a vadászatra jogosult lenne köteles.
A példabeli esetben ez valóban így van, ellenvetésem viszont az, hogy a példa egyrészt nem életszerű, másrészt kész vagyok elismerni azt, hogy e rendelkezés valóban megérett a módosításra, nevezetesen a fajok tekintetében.
A javaslat a kérdéskörben merőben új megoldást alkalmaz, amikor a 75. § (3) bekezdésében kimondja: a jogosult a Ptk.-nak a fokozott veszéllyel járó tevékenységére vonatkozó szabályai szerint köteles megtéríteni a károsultnak a vad által a mezőgazdaságon és erdőgazdálkodáson kívül másnak okozott kárt.
(20.10)
Már azon is hosszadalmas vitát lehetne lefolytatni, hogy fokozottan veszélyes tevékenység a vadászati jog gyakorlása. Maga a Ptk. a 345. §-ában definiálja a fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősségi szabályokat, de a törvény szövege nem határozza meg kifejezetten, hogy mi tartozik e tevékenységi körbe. A tudomány és a kialakult bírói gyakorlat szerint a veszélyes üzem körébe egyrészt a technikai fejlődés élvonalába tartozó dolgokkal, másrészt a technikailag elmaradt dolgokkal végzett tevékenység tartozik. Értelemszerű, hogy a gépkocsi, a repülőgép, a motor, a technika sok vívmánya veszélyes üzem, de érzésem szerint a vadgazdálkodás nem, annak ellenére, hogy a lőfegyver használata természetesen ide sorolandó.
Ne kerteljünk, tisztelt képviselőtársaim, ennek a kérdésnek az eldöntése, az alkalmazott jogi megoldás mikéntje nem az előbbi, a villanyvezetéknek repülő vadkacsa okán sokakat foglalkoztató kérdés, hanem itt a tipikus káreset a vad és a gépkocsi összeütközése. Már az eset megközelítése is problematikus, hiszen egyes szerzők szerint ilyen esetben nem arról van szó, hogy a vad és a gépkocsi összeütközik, hanem arról, hogy a vad természetes életterébe behatoló, infrastruktúrán száguldó felelőtlen gépjárművezetők elgázolják az élőhelyén természetének megfelelően mozgó vadat.
Példánkban azt tételezzük fel, hogy ha a közúton a közlekedési szabályoknak megfelelően közlekedő, megfelelő műszaki állapotban lévő gépkocsi elüt egy őzet, ennek során az őz elpusztul, a gépkocsiban kár keletkezik. A jelenleg hatályos szabályok szerint a felelősség kérdése hogyan alakul? Ebben az esetben bizony a vadászatra jogosult köteles megtéríteni a gépjármű javíttatási költségeit, kivéve, ha bizonyítja, hogy az ütközés a gépkocsivezető felróható magatartásának következménye. Melyek lehetnek a felróható magatartás elemei? Gyorshajtás, szándékos ütközés, nem megfelelő műszaki állapot, a veszélyt jelző táblák figyelmen kívül hagyása... (Zaj, közbeszólás a bal oldalról: Alkohol!)... igen, alkohol. E körülményeket a vadászatra jogosultnak kell bizonyítania.
Más a helyzet, ha a fokozott veszélyre vonatkozó szabályok kerülnek az eset elbírálása során alkalmazásra. A töretlen bírói gyakorlat szerint a gépjármű üzemben tartása veszélyes üzem, példánkban tehát két veszélyes üzem találkozásának lehetünk tanúi.
A Ptk. 346. §-ának (1) bekezdése szerint, ha a kárt több személy, fokozott veszéllyel járó tevékenységgel közösen okozta, egymás közötti viszonyukban a felelősség általános szabályait kell alkalmazni. Ez az általános szabály pedig a Ptk. 339. §-ában ekként található: "Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható."
Mi történik tehát a példabeli esetet követően? A gépjármű vezetőjének először is bizonyítania kellene a vadászatra jogosult jogellenes magatartását. Megfordul a bizonyítási teher. Már ez a feltétel is teljesíthetetlen a gyakorlat szemszögéből, hiszen hogyan tudjon ilyen tényt vagy körülményt egy, esetleg az ország másik végéből származó gépkocsivezető bizonyítani. Hivatkozási alap lehet persze, hogy a vadászatra jogosult túlszaporította a vadállományt - de hogyan lehet ezt bizonyítani? E szabály, e rendelkezés alapján a vadászatra jogosult az általában elvárható magatartásnak eleget tesz, ha egymástól kellő távolságban vadveszélyt jelző táblákat állíttat fel a közúti hatósággal. Jogászok több generációja fog azon vitatkozni, hogy mi a jelzőtábla hatálya a gépjármű vezetőjére nézve. Ha 60 kilométeres sebességgel közlekedik, akkor azt lehet felvetni, hogy miért nem ment negyvennel, ha negyvennel megy, akkor hogy miért nem ment gyalog, hiszen kint volt a tábla. Lehetne persze tovább is karikírozni az esetet, de azt hiszem, felesleges.
Az eddigiek alapján számomra az a következtetés, hogy a javaslatnak az e körbe tartozó megoldása sem megfelelő. Van még egy harmadik kérdéskör, egy harmadik kártípus: a vadászat gyakorlásával okozott károk kérdése. De ha egy vizsgán az egyik tétel elégtelennek bizonyul, nagy valószínűséggel, ha két tétel bizonyul elégtelennek, akkor teljes bizonyossággal felesleges a további vizsgázás, vizsgálat.
Tisztelt Országgyűlés! A javaslatnak a "Felelősség a vadkárért, a vadászati kárért, valamint a vad elpusztításával okozott kárért" című V. fejezetéhez még számtalan észrevételt lehetne tenni. Csak maga a 81. § (1) bekezdésének második mondata, nevezetesen, hogy "A vadkár bejelentésére nyitva álló idő elmulasztása jogvesztő hatályú", külön megérne egy misét, de úgy gondolom, hogy a tisztelt Ház figyelmét és türelmét a legvégsőkig kihasználtam.
Összegezve: úgy ítélem meg, hogy a javaslat V. fejezete - tekintettel a taglaltakra - kissé eklektikusra sikeredett. Úgy tűnik számomra, hogy a javaslat kidolgozója a szükségesnél nagyobb empátiát tanúsított a vadásztársulat irányába a felelősségi szabályok kidolgozása során. Azt gondolom, hogy az egész V. fejezetet, különösen annak a 75. §-át az alapjaitól újra kell gondolni, mert álláspontom szerint az alkalmazott megoldás nem megfelelő, és számomra az egész törvény végső megítélése szempontjából is a felelősségi szabályok lesznek a meghatározóak. Köszönöm a türelmüket. (Taps.)
