DR. HACK PÉTER
DR. HACK PÉTER
DR. HACK PÉTER (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót. Mint ahogy az előttem felszólalók is elmondták, az élet által kikényszerített jó irányú, helyes elveken alapuló jogszabálytervezet áll előttünk, egy olyan tervezet, amely körül nem várhatók éles viták, amely körül a parlamenti patkó minden oldalán nagyfokú egyetértés tapasztalható, amit az is jelzett, hogy a bizottsági előkészítés során is egyhangú támogatást kapott mind a két javaslat a bizottságban.
A vitában az is elhangzott, hogy már ma is, a hatályos jogszabályok alapján is létezik nemzetközi bűnügyi együttműködés. Létezik együttműködés a Magyar Köztársaság kormánya, illetőleg a Magyar Köztársaság igazságszolgáltatási szervei és külföldi államok között, léteznek erre nemzetközi szerződések és létezik erre hatályos joganyag, részint a büntető törvénykönyvben, részint a büntetőeljárási törvényben.
Mi az, ami mégis a törvényalkotásra ösztönzi a kormányt, és törvényalkotásra ösztönöz bennünket, képviselőket? Nyilvánvaló, hogy meg kell vizsgálnunk, milyen körülmények között születtek azok az alapjogszabályok, amelyek ma szabályozzák a nemzetközi büntetőjogi együttműködést. Azt kell látnunk, hogy ezek a jogszabályok - mind a Btk., mind az azt megelőzően született büntetőeljárási törvény - olyan körülmények között próbálták rendezni a nemzetközi együttműködést, amikor Magyarország határai szinte légmentesen zárva voltak, amikor a magyar állampolgárok számára rendkívüli korlátozásokkal volt csak lehetőség külföldre utazni, és amikor a világ országainak döntő többségéből Magyarországra is kizárólag vízummal léphettek be külföldiek. Ennek az időszaknak a lezárulása mindannyiunk számára azzal a pozitív következménnyel jár, hogy ma már valamennyi magyar állampolgár könnyebben utazhat külföldre mint korábban, és az országba is könnyebben léphetnek be külföldi turisták.
Ennek a pozitív folyamatnak azonban van negatív hozadéka, negatív következménye is, az a negatív következmény - amellyel a magyar állampolgárok is szembesültek -, hogy egyrészről Magyarországra könnyebben lépnek be olyan személyek, akik Magyarországon bűncselekmények elkövetésére vállalkoznak, vagy már a saját hazájukban bűncselekményeket követtek el és a felelősségre vonás elől menekülnek, vagy adott esetben csak húzódnak vissza Magyarországra, itt próbálva élvezni külföldön elkövetett bűncselekményeik hasznát, illetőleg Magyarországon bűncselekményeket elkövető mind magyar, mind külföldi állampolgárok a korábbiaknál jóval könnyebben menekülhetnek el az országból.
Sokan, amikor ezekkel a jelenségekkel szembesülnek, nosztalgiával tekintenek a múltba és azt követelik, hogy még jobban zárjuk le a határokat, tegyük nehezebbé az állampolgárok kilépését vagy belépését az országba, vezessünk be szigorító intézkedéseket és így tovább. Nagyon örülök annak, hogy a kormány nem ezt az utat választotta, hanem ezzel a törvényjavaslattal is világossá teszi azt, hogy olyan körülményeket akar teremteni, amikor egyfelől leszögezi, hogy Magyarország, a Magyar Köztársaság nem kíván külföldön bűncselekményt elkövető személyek számára menedékhely lenni, világossá teszi az ilyen személyek számára, hogy az ő hazai hatóságuk Magyarországon ugyanúgy el tudja érni őket, mint otthon, a Magyar Köztársaság igazságszolgáltatási és bűnüldöző szerveivel segítséget nyújt minden ország számára, hogy a bűnözés ellen fellépjenek, és megadjuk azt a segítséget a külföldi államok számára, amely segítséget mi is elvárunk ezektől az államoktól.
Világossá teszi ez a törvényjavaslat azt is, hogy Magyarország a külföldre menekülő bűnelkövetőket el kívánja érni külföldön is, nem akarja számukra azt az illúziót kelteni, hogy ha elhagyják az ország határait, akkor már mentesülhetnek a Magyar Köztársaság területén elkövetett bűncselekményeik felelőssége alól.
Ez a törvényjavaslat tehát reagál a huszadik század végének egyik kihívására, arra a kihívásra, hogy a polgárok szabad közlekedésének, az országok közötti szabad mozgásnak van egy negatív következménye, a bűnözés nemzetközivé válása, és erre a nemzetközivé váló bűnözésre korszerű, európai módon reagál a nemzetközi bűnügyi jogsegély intézményének szabályozásával.
(12.20)
E törvény alapján mind a hazai hatóságok, mind a Magyarországtól jogsegélyt kérő külföldi hatóságok világosabban eligazodhatnak a rendelkezések között, nem kell a hatályos magyar jogszabályok közül kiválogatni, hogy mik lehetnek a vonatkozó hatályban lévő rendelkezések, ki az, akihez fordulni kell, kivel szemben kell kérelmeket beterjeszteni, ki kivel állhat kapcsolatban; a jogszabály egyértelművé teszi, hogy mi a követendő eljárás.
A magam részéről több vonatkozásban egyetértek azokkal az esetlegesen megfogalmazható technikai kritikákkal, amelyek egy részét Balsai István előttem ismertetett, de ezek a technikai kritikák az egyes intézmények szabályait tekintve nem vonják kétségbe a törvény helyes, jó voltát, és egy-két ponton valóban - egyetértve Balsai Istvánnal - korrekcióra szorul a beterjesztett javaslat.
Egyetlen probléma van, amire azonban szeretném felhívni a figyelmet, és amely - túlmenően azon, ami az egyes együttműködési intézmények szabályozását illeti - egy megfontolandó, illetőleg újragondolandó kérdés: ez annak a kérdése, hogy vajon a magyar alkotmányos berendezkedés, illetőleg a magyar igazságszolgáltatási szervezet mennyire kompatíbilis a nemzetközi együttműködésben. Konkrétan arra gondolok, hogy itt egy kétoldalú kapcsolatfelvételre kerül sor a magyar hatóságok és a külföldi hatóságok között. A törvény azt mondja, hogy a nemzetközi jogsegély vonatkozásában kérelemmel magyar részről az igazságügy-miniszter, illetőleg a legfőbb ügyész fordulhat külföldi hatósághoz; illetőleg a külföldi hatóságok is a legfőbb ügyészhez, illetőleg az igazságügy-miniszterhez fordulhatnak.
A probléma az, hogy a külföldi országokban - nevezetesen az európai demokráciákban - ezek a megoldások általában nem osztódnak ennyire ketté, tehát nem tartalmazzák az ottani jogszabályok azt a felosztást, hogy részint az igazságügy-miniszterhez, részint a legfőbb ügyészhez folyamodhatnak, hanem minden esetben az igazságügyi minisztériumok lépnek kapcsolatba az igazságügyi minisztériumokkal; kormány a kormánnyal van kapcsolatban. Ugye, a magyar közjognak egy sajátossága, hogy a Legfőbb Ügyészség "parlament alá rendelt szervként" - most idézőjelben mondom a parlament alá rendeltségét -, mindenesetre a parlament által megválasztott és bizonyos értelemben, a hagyományos közjogi terminusokkal meghatározhatatlan értelemben, a parlamentnek felelős intézményként jár el, miközben olyan lépéseket tesz, amikor adott esetben a magyar joghatóság alól kivon ügyeket vagy a magyar joghatóság alá bevon ügyeket. Az ügyek egyik részében, ha itt hibásan járnak el vagy hibás döntések születnek, akkor értelemszerű parlamenti felelősség van. Tehát ha olyan eset fordul elő, hogy külföldi állam Magyarországhoz fordul jogsegélyért és ezt a jogsegélyt nem teljesítjük, akkor itt a parlamentben bárki felszólalhat és interpellációval fordulhat az igazságügy-miniszterhez. És ha ez rendszeressé válik és tendenciaszerűen - mondjuk, bizonyos országok tekintetében - nem korrekt eljárást folytat a magyar kormány, akkor a mindenkori igazságügy-miniszter ennek a politikai felelősségét viseli.
Hogyan néz ki ez a kérdés az ügyészség vonatkozásában? Azt hiszem, ez különösen azoknál az ügyeknél érdekes, ahol a nyomozási szakaszban az ügyészségnek van ilyen lépési lehetősége, a tárgyalási szakaszban, a vádemelést követően már az igazságügy-miniszternek; ahol elvileg egyébként a kormánytól távolabb kerülne az ügy. Tehát úgy gondolom, megfontolandó a javaslat egésze vonatkozásában az, hogy esetleg nem lesz-e kompatíbilisebb a magyar rendszer az európai és a minket körül vevő országok gyakorlatához - és egyébként a tengerentúli országokkal folytatott gyakorlathoz is -, hogyha a bűnügyi jogsegély tekintetében minden kérelem az Igazságügyi Minisztériumon keresztül áramlik, és így nem kell két szervezetnél megtanulni minden ország tapasztalatát - én azt hiszem, ezzel az ügyészség alkotmányos státusza nem csorbul -, és nem kell két szervezetnél nagy nemzetközi osztályt kiépíteni, amelyik a kérelmek fordításának költségeit stb., stb. megsokszorozva párhuzamosan fut, hanem esetleg egy csatornán keresztül minden ilyen a Magyar Köztársaság Igazságügyi Minisztériumán keresztül folyhatna. Ezt én megfontolandó vagy vitára szánt ötletként javaslom. Úgy érzem, nagyban olcsóbbá tenné, egyszerűbbé, még áttekinthetőbbé tenné az eljárást.
Összességében azonban, az előttem szólókhoz hasonlóan is, az SZDSZ-képviselőcsoport nevében támogatom a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló előterjesztést, és ezt egy szakmailag alaposan előkészített, színvonalas előterjesztésnek tartjuk.
Pár mondat erejéig, tisztelt elnök úr, tisztelt Ház, szeretnék utalni a volt Jugoszlávia területén elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekmények megbüntetésére létrehozott nemzetközi törvényszék alapokmányából fakadó kötelezettségek végrehajtására benyújtott javaslatra.
Ezt a javaslatot az SZDSZ nevében maradéktalanul támogatjuk. Nagyon szomorú tény az, hogy a Biztonsági Tanácsnak - ötven évvel a második világháború tragikus pusztítása után és a nürnbergi perek tapasztalata után - újra olyan döntést kellett hoznia, amely hasonló természetű ügyekkel foglalkozott Európában.
A magam részéről a törvényjavaslatot maradéktalanul támogatom, és egy mondat erejéig vitába kell szállnom az előttem szóló képviselő úrral. Balsai István - szerintem helyesen - rögzítette azt, hogy azok a bűncselekmények, amelyeket a volt Jugoszlávia területén elkövettek és amelyek nemzetközi normákba ütköző bűncselekmények, azok az Alkotmánybíróság ismert döntése értelmében külön törvényi rendelkezés nélkül is, a magyar törvények szerint is bűncselekmények. Ebből az következik, hogy ha például Magyarországon elfognak egy olyan személyt, aki a volt Jugoszlávia területén az egyezményekben felsorolt bűncselekmények valamelyikét - civil lakosság elleni erőszakot, népirtást vagy bármit az itt felsoroltak közül - elköveti, akkor a magyar törvények értelmében a magyar hatóságok eljárhatnak ellene; ugye, a magyar büntető törvénykönyv hatálya kiterjed ezekre a nemzetközi cselekményekre.
A probléma az - és ezért van szükség erre a javaslatra -, hogy arra a magyar törvények nem adnak felhatalmazást, hogy az illetőt ne a saját országának adják ki. Tehát arra is van lehetőség, hogy eljárunk, arra is van lehetőség, hogy kiadjuk a saját országának; de arra a magyar törvények értelmében külön törvény nélkül nincs lehetőség, hogy a Hágai Nemzetközi Bíróságnak adjuk ki az illetőt. Tehát ezért van szükség az én véleményem szerint erre a törvényre; és azért nem töltjük feleslegesen az időnket, amikor ezt a törvényt megvitatjuk és elfogadjuk - gondolom, teljes konszenzussal -, mert ez a törvény teremti meg azt a jogalapot, hogy a Magyarországon esetleg elfogott háborús bűnösöket ne a saját országuknak adjuk ki, ne Magyarországon vonjuk őket felelősségre, hanem a minden ilyen ügyre vélhetően egységes normákat alkalmazó - függetlenül attól, hogy melyik oldalról követték el a bűnöket, egységes normákat alkalmazó - Hágai Nemzetközi Bíróságnak adjuk ki, amely ilyen tekintetben a korábbi egyezmények értelmében nem létező bíróság volt. Ez egy új fejlemény, hogy ez az ENSZ Biztonsági Tanácsának döntése következtében felálló és joghatóságot kapott bíróság lett, amely bíróságot a Magyar Köztársaság hatóságainak meggyőződésem szerint minden eszközzel támogatniuk kell abban a küldetésében, hogy ne maradhassanak büntetlenül szörnyű bűntettek, amelyeket a XX. század végén Európában követtek el.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)
