DR. BÉKESI LÁSZLÓ
DR. BÉKESI LÁSZLÓ
DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Több szempont is vezérelt abban, hogy szót kértem a vizsgálóbizottság jelentésének plenáris ülésen való tárgyalásánál. Az egyik, hogy az ominózus vizsgált pénzügyi tranzakció idején a pénzügyminiszter tisztét én töltöttem be, és nem egyszerűen pénzügyminiszterként, hanem az állami tulajdon felelős kormányzati tisztségviselőjeként, tehát az akkori ÁV Rt. és ÁVÜ felügyelőjeként több szempontból is személyesen érintett vagyok az ügyben. De az érintettség oka mellett azért is kértem szót, mert azt gondolom, hogy ennek a vizsgálati anyagnak és jelentésnek a tárgyalása alkalmat adhat nemcsak a valóság föltárására - ami mindenekelőtt és mindenekfelett fontos -, hanem bizonyos ismeretterjesztésre is. Erre pedig úgy tűnik, fölöttébb nagy szükség van. Döntően politikai indíttatásból, de nem ritkán szakmai köntösbe burkoltan elképesztő állítások, vagdalkozások hangzottak el ebben az ügyben, még a vizsgálat megindítása előtt.
Belátom, nem egyszerű szakmai ügyről van szó, ezért elnézésüket szeretném kérni, ha éppen a fontos részletek megvilágítása érdekében a jelentésben foglaltak által indokoltnál talán részletesebben fogok szólni, de azt gondolom, hogy az ügy amolyan állatorvosi ló értékű, és ezért a fórumot és a lehetőséget érdemes felhasználni, hogy felhívjuk a figyelmet arra, mit jelent a szakmai inkompetencia, a durva csúsztatás, és annak milyen hátrányos konzekvenciái lehetnek - vélhetően a jövőben is, hiszen a belpolitikai szándékok elérésére gyakran szoktak politikai erők egyébként szakmai köntösben megjelenő tökéletesen megalapozatlan vádakat, nemegyszer rágalmakat hangoztatni.
Az első ügy. A téma felvillantásakor általános volt az a nézet, hogy itt egy titokban végrehajtott, jogosulatlan, károkat okozó, indokolatlan lépéssorozatra szánta el magát a Horn-kormány. Tisztázódott, hogy minden olyan ügyben, ahol a kormányzati előterjesztés és a határozat az egyébként publikus társasági adatokon kívül nem publikus - sőt ebben az esetben banktitkokat képező - adatokat használ fel, dolgoz fel, csak titkosan kezelhető. Az is teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy olyan üzleti tranzakciók előkészítése, ahol a döntés meghatározza a kívánatos tulajdonosi szerkezetet és az olyan feltételeket, amelyek például eldöntik, hogy hogyan lehet többségi tulajdonosi részesedéshez jutni, a jövőben sem lehetnek nyilvánosak. Ellenkező esetben azok az alapvető érdekek sérülnek, amelyek jobb üzleti pozíció elérésével nagyobb árfolyamhoz, nagyobb bevételhez és a stratégia megvalósításának esélyével jobb végrehajtáshoz juttathatnák a kormányzatot. Aztán később elhalkultak ezek a hangok, de azért nem árt, ha a Ház emlékezik rá, hogy így kezdődött, hogy micsoda aljas dolog, hogy titkosan, suba alatt juttattak, ráadásul 12 milliárdot - arra még visszatérek, hogy juttattak vagy nem juttattak, mert ez egy külön ügy.
A második tétel arról szólt, hogy valójában ez egy suba alatt végrehajtott bankkonszolidáció, egy olyan bankkonszolidációs lépés, amelyet nem vállalt nyilvánosan a kormány, hanem azzal a bizonyos titkos kormányhatározattal hajtotta végre. Mi is a történet alapja? A történet alapja a Budapest Bank 1993-as konszolidálása, a konszolidálás végrehajtása, amelynek a célja az - mint minden más magyar kereskedelmi bank esetén -, hogy a bank a 8 százalékos tőkemegfelelési mutatót minimálisan elérje. Nyilvánvaló, hogy addig a bank üzembiztos működése és privatizációs előkészítése nem fejezhető be. Ezt hajtja végre 1993-ban az Antall-kormány, ennek a végrehajtásnak a keretében születik egy szerződés, amely a Budapest Bank részére követelményként előírja, hogy a konszolidáció fejében nem három részre elosztva, hanem egyetlen év alatt, egy ütemben kell a kockázati tőketartalék összegét produkálni, függetlenül a bank éves eredményétől.
1993-ban a bank adó előtti eredménye 7,9 milliárd, tehát nem gazdálkodik rosszul a Budapest Bank, de a pénzintézeti törvényben előírt kockázati tőketartalékhoz 21,7 milliárd forintos feltöltésre van szükség. Miután a Budapest Bank azt a szerződést hajtja végre, amelyet az előző kormánnyal kötött, teljes egészében felhasználja az adózatlan eredményét. Ez azonban nem elég a kockázati tőketartalék együtemű megvalósítására, ezért a kettő közötti különbséggel a bank veszteségessé válik. A veszteség eltüntetése a meglévő tőkeállomány csökkentésével valósítható meg.
Azzal tehát, hogy a konszolidációs szerződésben foglalt kötelezettséget a bank végrehajtja, képezi a kockázati tartalékot, ugyanakkor azonban a vesztesége miatt lecsökken a tőkeállomány a minimális szintre, másfél milliárd forintra. Nincs más lehetősége az új kormánynak, ha azt akarja, hogy a Budapest Bank esetében is teljesüljön a 8 százalékos tőkemegfelelési mutató elérése - ami nélkül nincs privatizáció, ezt szeretném hangsúlyozni -, akkor fel kell töltenie a Budapest Bank tőkéjét olyan mértékig, ami ezt a bizonyos 8 százalékos tőkemegfelelési mutatót produkálja. Ez gyakorlatilag 13,4 milliárd forintnak megfelelő összeg, amiből aztán a Budapest Bank a későbbiek során a saját eredményeiből még 1,4 milliárdot kigazdálkodott, és 12 milliárdos tőkejuttatást bonyolított le az állam.
Ne feledjék el: 1994 végét írunk! Soha senki nem vitatta, hogy a magyar bankrendszer átalakítása, ütőképességének, működőképességének javítása érdekében perdöntő a kereskedelmi bankok privatizációja, tőkeellátottságának megerősítése - ami hazai tőkeforrásokból csak részben biztosítható -, a legmodernebb technika meghonosítása, a szakértelem, a know-how kibővítése és a bizalom megerősítése. Ennek a legfontosabb eszköze a privatizáció. Miután az elmúlt periódusban egyetlen kereskedelmi bank - a Külkereskedelmi Bank - privatizációjára került sor, már 1993-ban a régi kormány vizsgálta, hogy melyik lehet az a magyar pénzintézet, ahol a következő sikeres privatizációt végre lehet hajtani. Egyértelműen a Budapest Bankra esik a választás '93-ban, amikor kijelölik azt a nemzetközi tanácsadót, amely ugyancsak a Budapest Bankot tartja a legalkalmasabbnak a privatizációra. Ez egyébként a Salamon Brothers, a hat multicég egyike.
Azért a Budapest Bank, mert kétes és behajthatatlan követeléseiből álló portfolióját a legeredményesebben tisztította meg; azért a Budapest Bank, mert kiépített fiókhálózata van; azért a Budapest Bank, mert megfelelően vezetett; azért a Budapest Bank, mert eredményesen gazdálkodik. De hogy ebből valóság legyen, hogy tehát a privatizációt meg lehessen csinálni, és ne legyen óriási vesztesége az államnak az állami többségű részvények értékesítésekor, az a minimális feladat, hogy ezt a sokat emlegetett legalább 8 százalékos tőkemegfelelési mutatót el lehessen érni. Ezt kell végrehajtania a '93-as előkészítés után '94 végén az új kormánynak. Ez a magyarázata annak, hogy előkerül a Budapest Bank, ez a magyarázata annak, hogy megoldást keresünk az időközben rendkívüli módon lecsökkent tőkeállomány feltöltésére.
Hogy miért pont '94 végéig? Mert a '94-es mérlegben kell olyan állapotokat létrehozni, amelyek már tükrözik a megfelelő tőkeellátottságot, hogy a konkrét jelentkezőkkel - négy ilyen pénzintézetet jelöl ki a Salamon Brothers - elkezdődhessenek az érdemi tárgyalások.
(11.40)
Ezért fontos a '94 december végi dátum.
Ezek után az előzmények után most már a konkrét jelentés sorrendjében szeretnék néhány megállapítással vitatkozni, mert azt gondolom, hogy a legjobb szándék ellenére sem sikerült igazán a valóságot teljeskörűen megközelíteni még a vizsgálatot végző bizottságnak sem, a Számvevőszék eredeti anyagáról már nem is beszélve.
A megállapítások 4. oldalán a következők olvashatók: "A lépéssor következetességét, átgondoltságát, szakszerűségét és szabályszerűségét erőteljesen és előnytelenül befolyásolták azok a szervezeti és személyi változások, amelyek az állam tulajdonosi szerepének gyakorlását és a szakmailag illetékes pénzügyminisztériumi tevékenységet az adott időszakban jellemezték." Mi jellemezte az adott időszakban ezt a tevékenységet? Az, hogy a pénzügyminiszter volt a kormánynak az a tagja, aki nemcsak a banki tevékenységnek, hanem egyben az állami tulajdonnal kapcsolatos valamennyi tevékenységnek az irányítását is végezte. Az ő felügyelete alatt működött a bankprivatizációs kormánybiztos, aki egyben az akkori ÁV Rt.-nek az elnöke volt. Miután a banktulajdonú részvények túlnyomó többsége a Pénzügyminisztériumnál volt, kisebb része az ÁV Rt.-nél, teljesen nyilvánvaló volt, hogy az egy kézben történő irányítás a jobb összehangolást, a határozottabb, eredményesebb szakmai előkészítést és a gyorsabb lebonyolítást biztosítja.
Ha nem így lenne, akkor vajon jelenleg, amikor már van önálló privatizációs miniszter, miért került volna sor arra a lépésre, hogy a banki részvényeket a Pénzügyminisztériumtól áttették az új ÁPV Rt.-hez, hogy egy kézben legyen a tulajdon, és ennek a tulajdonnak a privatizációját majd egy kézben hajtják végre. Vagy nem igaz az a lépés, hogy célszerű volt ennek a tulajdonnak az átcsoportosítása a jelenlegi ÁPV Rt.-hez, vagy nem igaz az a megállapítás, ami itt szerepel. Az utóbbi az, ami, azt gondolom, egyértelmű.
Hogy eredménytelenül működött ez a társaság? Olyan apróságok történtek ennek a szakmai csapatnak a munkája nyomán négy hónap alatt, ami az 1995-ös eredményeket megalapozta. Nem kell módosítani azt a magyar bankprivatizációs koncepciót, amit ez a társaság dolgozott ki, és a kormány '94 novemberében hagyott jóvá. Nemcsak a teljes bankprivatizációs koncepció, hanem a most tárgyalt Budapest banki privatizációs stratégia mellett még két pénzintézet privatizációs stratégiája került kidolgozásra. Az OTP-é, amelynek az első része azóta már befejeződött e koncepció alapján és a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank Rt.-é, melyből két lépcső már befejezésre került.
Ez a társaság dolgozta ki azoknak a nagy közüzemeknek a privatizációs koncepcióját, amelynek nyomán '95 a magyar privatizációban sikerágazatnak és teljesítménynek minősült. Nem sorolom tovább.
Semmi nem támasztja alá azt a vélekedést, hogy ez a szervezeti megoldás, az úgynevezett egy kéz politikája ebben az ügyben nem eredményes és nem megalapozott. Hogy a Pénzügyminisztériumban sokkal kevesebb lézengő ember van, mint az akkori ÁV Rt.-nél, ÁVÜ-nél, a jelenlegi ÁV Rt.-nél, azt egy percig nem vitatom. Valamivel feszesebb munkatempóban dolgoznak általában a Pénzügyminisztériumban, mint más cégeknél.
A végéről előrehozva: a bizottság megítélése szerint a kormánybiztosi intézmény betagolásának megoldatlansága, valamint a feladatai ellátásához szükséges létszámfeltételek hiánya vezetett az előkészítés során tapasztalt hiányosságokhoz. Később majd bizonyítani fogom, hogy végül is egyetlen hiányosság van, ami tetten érhető. Ezt, persze kár menteni, ez hiba, ugyanis két konkrét ügyiratot önálló számmal nem iktattak a Pénzügyminisztériumban, csak a gyűjtőszámon helyezték el az iratok között. Igaz, hogy nem vesztek el az iratok, igaz, hogy nem kellett külön kutatni őket, de valóban nem került sor az iktatásukra. Elég nehéz ezzel az egyébként formai hibával magyarázni ennek a szervezeti egységnek az indokolatlan vagy alacsony hatékonyságú működését.
Térjünk át a lényegre! A jelentés az írja, hogy valójában a kialakult szituáció megoldásának alternatíváit nem vizsgálta a szakmai előkészítés elég alaposan. Mi is a feladat? A feladat az, hogy a kockázati tartalék képzése után törvényszerűen kialakult tőkevesztést pótolja a többségi tulajdonos. Ilyen esetben két megoldás lehetséges. Az egyik megoldás az, hogy nem járul hozzá a tőkejuttatással a gyenge tőkeellátottsági mutató javításához. Ez esetben a tőkét le kell szállítani, le kell értékelni, a leértékelt tőke alapján indul az üzleti tranzakció, a vásárló árfolyam alatt vásárol, tőkét emel és a tőkeemeléssel jut hozzá a többségi tulajdonhoz vagy ahhoz a tulajdonrészhez, amit a stratégia elhatároz. Ez egy lehetséges megoldás, ennek nemcsak adminisztratív gondjai vannak, ez egy bonyolultabb és hosszabb átfutású eljárás, hanem az igazi probléma az, hogy ebben az esetben a vásárlást követő árfolyam alacsonyabban fog kialakulni, mint egy tőkefeltöltés utáni privatizáció esetében.
A második megoldás, hogy a többségi tulajdonos felemeli az alaptőkét, ezáltal árfolyamon vagy árfolyam felett kerül sor az üzleti tranzakció lebonyolítására és a későbbi eladásoknál - nem a konkrét eladásnál, a későbbieknél, amelyre majd valamikor sor fog kerülni, hiszen az államnak még mindig közel 60 százaléka van a bankban - egy nagyon jelentős árfolyam-nyereségre tud szert tenni. Az azóta egyébként lebonyolított privatizáció eredményeként a mai árfolyam körülbelül az eredetinek 150-160 százaléka között mozog, miközben ennek előnyeit a Budapest Bank nem is élvezi, de erre majd még visszatérek.
Tehát nyilvánvaló, hogy ez a két lehetséges megoldás, mert nincs több alternatíva, nem is értem a felvetést, hogy milyen alternatívát lehetett volna még keresni. Két alternatíva van, és a kettő közül lehetett az egyiket választani. A kormány azt választotta, amelynek az eredményeként nemcsak az eljárás gyorsabb és lebonyolítható, hanem egyben később potenciális árfolyamnyereségre is szert tesz az állam. Ez a magyarázata annak, hogy ezt a megoldást alkalmaztuk.
Emellett volt még egy nagyon kemény kitétel, amire eddig a magyar gyakorlatban nem volt példa. Bizony, ez nem tette könnyűvé a megoldás technikai részleteinek kidolgozását. Úgy kellett a tőkefeltöltést végrehajtani, hogy az a költségvetésnek egyetlen fillér többletköltséget ne okozzon se tőkében, se kamatban. Miután nem tartom kizártnak, hogy más bankok privatizációja esetén hasonló szituáció áll elő, azt gondolom, hogy ebből a szempontból érdemes mérlegelni ennek a technikai eljárásnak az eredményét, ami ezt a követelményt hiánytalanul teljesítette, hiszem sem tőkében, sem kamatban egyetlen fillér többletkötelezettsége nem keletkezett az államnak. Azt is mondhatnám, hogy olyan megoldást találtak a szakértők - és övék az érdem, nem az enyém, méghozzá három csapat dolgozta ki a megoldást -, amelyben a már kibocsátott állampapírok még nem értékesített részéből átmenetileg ad át tőketartalékot az állam, ezáltal megjavítja a tőkepozíciót. A megjavított tőkepozíció nyomán elért magasabb árfolyamból visszatérülő privatizációs bevételből visszavásárolják a papírokat kamatostul, és mindez egy évben belül bonyolódik le. Ráadásul a kamatok viseléséről is intézkedett az a bizonyos megállapodás, amelyről itt szó van.
Kétségtelen, hogy három ponton viták alakultak ki az előkészítés során, és ezt nagyon korrektan leírja a vizsgálati jelentés is. Az első, hogy vajon tőketartalékot ki adhat át. Nyilvánvalóan nem a Pénzügyminisztérium mint költségvetési fejezet, hanem egy hasonló társaság, amely rendelkezik vagyonnal, tehát rendelkezhet potenciális tartalékokkal is. Ilyen az ÁV Rt., amely speciális társasági formában működő szervezet. A vita abban volt és a leírtak, valamint a valóság közötti különbség az, hogy a pénzügyminiszter itt nem egy költségvetési fejezet gazdájaként jár el, hanem az állami tulajdon képviselőjeként a kormányban. Mint ilyen tulajdonos, nem pedig a Pénzügyminisztériumnak mint költségvetési fejezetnek a főnöke. Ezért köthetett a pénzügyminiszter '94 decemberében egy megállapodást a Budapest Bankkal, még ha egyébként ennek a megállapodásnak a konkrét végrehajtására '95 februárjában került is sor.
(11.50)
Hogy nem a Pénzügyminisztérium költségvetési eszközeiből, ezt a kormányhatározat előírta: hiszen költségvetési többletkiadással az ügy nem járhatott. Ezért a PM tárcájában lévő, már kibocsátott, de még meg nem vásárolt államkötvényeket tartalékolta a pénzügyminiszter ennek a tranzakciónak a lebonyolítására. Ezt tartalmazza az ominózus nyilatkozat '94 decemberében. A konkrét lebonyolítást pedig a vagyonnal, illetve tőketartalékkal rendelkező ÁPV, illetve akkor még ÁV Rt. bonyolítja le, egyrészt a Pénzügyminisztérium és az ÁV Rt., másrészt az ÁV Rt. és a Budapest Bank között létrejött szerződés alapján.
Itt ugye megint két vitapont támad. Az egyik, hogy akkor az eredeti megállapodást miért nem helyezte hatályon kívül a pénzügyminiszter, nevezetesen a '94 decemberi megállapodást. Azért, tisztelt Ház, mert nem volt szükség a hatályon kívül helyezésre. Nem teljesült a megállapodás, mert '95. december 15-éig nem bonyolódott le a privatizáció. Tehát '95. december 15-éig a Budapest Banknak nem kellett visszatérítenie a nem létező privatizációs bevételekből az átadott 12 milliárdos kötvény ellenértékét. Rá lehetett volna írni a megállapodásra, hogy miután határidőre a privatizáció nem teljesült, innentől kezdve a megállapodás nem érvényes. De hát ép eszű ember nem tudja elképzelni, hogy egy nem teljesített tranzakció következményeit valaki képes legyen később bármilyen oknál fogva is követelni vagy behajtani.
A második vitatéma - amellyel szakmailag vitatkozom kőkeményen -, hogy mit is sértett meg az eljárás a számviteli törvényben, illetve a számviteli alapelvekben. Az eredeti számvevőszéki jelentésben még a számviteli törvény megsértéséről van szó - nem volt ember ebben az országban, aki egyetlen szakaszt talált volna a számviteli törvényben, amelyet megsértett volna a tranzakció -, aztán ezt elfelejtették. Most ez az eufemisztikus, a számviteli alapelvek megsértéséről szóló szöveg került be a jelentésbe.
Milyen alapelvek is léteznek? A mérlegvalódiság, a mérleghitelesség, a teljeskörűség és az egyidejű elszámolás elve. Mit is sértett meg a tranzakció? Tessék csak végiggondolni, mi történik! Decemberben születik egy kormányhatározat, aminek az alapján a pénzügyminiszter dönt, hogy azt a tőkeemelést végre fogja hajtani, amiről a kormányhatározat szól. Elkülöníti a 13 és fél milliárdos kötvényt, és köt egy megállapodást a Budapest Bankkal. Megtörténik a tőkefelemelés jegyzése - ezt így hívják. A magyar számviteli törvény pedig konkrétan, tételesen előírja, mit kell csinálni a jegyzett, de nem realizált tőke elszámolásával. A Budapest Bank nem tesz mást, mint a jegyzett tőkeemelést rögzíti a '94-es mérlegében - helyesen: nem szünteti meg a negatív eredménytartalékot, nem vezeti össze, föltünteti a negatív eredménytartalékot és mellé, a kormány döntése alapján, a jegyzett, de még nem realizált tőkefeltöltést.
A tulajdonosok is, az érdekeltek is látják, hogy milyen a tőkepozíciója a Budapest Banknak. Értelemszerűen tehát megtörténik egy eredményszemléletű elkönyvelése a tőkefeltöltésnek. A pénzügyi teljesítés valósul meg 1995 februárjában, az ÁV Rt.-nél. Az ÁV Rt. természetesen akkor könyveli a tranzakciót, amikor ennek a pénzügyi forgalma lebonyolódik: '95 februárjában. Egyszer van tehát egy jegyzett, de nem realizált tőkeemelés elszámolása, amit megcsinál a Budapest Bank - helyesen - decemberben, és a mérlegében már kimutatja a változást, és egyszer van egy pénzügyi lebonyolítás, amely az ÁV Rt. mérlegében jelenik meg 1995 februárjában.
Sem a mérlegvalódiság, sem a mérleghitelesség, sem az egyidejű elszámolás elve, sem a teljeskörűség elve nem sérül meg. Ráadásul teljesül a számviteli törvénynek az a tételes előírása, amely a jegyzett, de nem realizált tőke elszámolására vonatkozik. S ez nem egyedi eset. A jövőben is lesz olyan, hogy egy tőkeallokációs akció pénzügyi lebonyolítása akár hónapokkal is később fog megtörténni, mint ahogy azt elhatározzák, megkötik a szerződést, megszületik az alaptőke-emelésről a döntés. Vagy hogyha nem pénzügyi tranzakcióról van szó, hanem természetbeni apportról, ott is lehet jelentős időbeli eltérés az elhatározás és a végrehajtás között. A számviteli törvény nagyon precízen szabályozza, hogy mit kell ilyenkor tenni. Ez történt, ezt hajtotta végre a Budapest Bank is és az ÁV Rt. is.
Hogy a két dokumentum iktatására nem került sor, ez kétségkívül hiba. Azért tekintettük - és tekintem ma is - formai hibának, mert következménye a dolognak nem volt, az ügyiratok nem vesztek el, azon a gyűjtőszámon voltak megtalálhatók, abban a dossziéban, amely a Budapest Bank privatizációjáról szólt. Félreértés ne essék, ez nem erény: mint az ügyiratkezelési szabályzat előírja, természetesen külön, önálló számon kellett volna ezeket a papírokat is iktatni. Ez valóban hiba.
Mindezek alapján úgy látom, hogy a határozati javaslatban két olyan tétel szerepel, amely a tételes analízis alapján nem állja meg a helyét. A 2. pontban, a gondolatjelbe tett mondat fölösleges: "az eljárás közben született végrehajthatatlan megállapodás kivételével". A megállapodást nem kellett végrehajtani, mert nem született meg '95. december 15-éig a bank privatizációja. Ha megszületett volna, akkor végre lehetett volna hajtani.
A második a 3. pont: nem igaz az, hogy sérültek a számviteli alapelvek, és nem tudom, hogy a kormány ezzel mit fog kezdeni. A kormány itt kap egy feladatot, ebben a határozatban, amit most pénzügyminiszter úr örömmel fogadott; nem tudom, akkor is így fog-e örülni, ha majd végre kell hajtani ezt a határozatot. Ugyanis: a számviteli alapelvek sérülése alapján a szükséges lépéseket tegye meg a kormány. Mit fog tenni a kormány? Ki fogja netán hagyni a számviteli törvényből a jegyzett és később realizált tőkére vonatkozó szabályokat? Mert ez az egyetlen, amit esetleg megtehet - de ebből még nagyobb kalamajka keletkezik. Azt, hogy egy törvényt, egyébként sok oknál fogva, mindig lehet modernizálni, korszerűsíteni, én elfogadom. De nem ennek az ügynek a kapcsán, hanem esetleg más ügyek kapcsán.
Végezetül, tisztelt Ház: a dolog azért megér még ezen kívül is néhány misét. Merthogy bebizonyosodott a vizsgálat alapján is: hogy egy formai hibán kívül a legnagyobb kutakodás se tudott semmit bebizonyítani. Ez ma már nyilvánvaló. Tessék akkor végiggondolni, hogy miért volt ez a cirkusz! Ugye, lehetett egy bankellenes hisztériát kelteni, amit ismerünk: népszerű eszköze a populista demagógoknak. Lehetett egy bankárellenes hisztériát kezdeményezni, amit megintcsak ismerünk ebben a körben. És persze bele lehetett rúgni két pénzügyminiszterbe, akit sok oknál fogva nem szokás szeretni sem az ellenzéki oldalon, időnként még a kormánypártok oldalán sem. Esetleg nem ez volt a fő motívum? Vajon most, miután bebizonyosodik mindennek az ellenkezője, most az érintettek ki fognak állni a nyilvánosság elé - emlékeztetnék Pető Iván múltkori napirend előtti hozzászólására -, és azt fogják mondani, hogy "Uraim, bocsánat! Rágalmaztunk, hazudtunk, megalapozatlan állításokat tettünk." Jó lenne, ha a döntéskor a Ház ezt a szempontot is figyelembe venné. Köszönöm. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
