DR. SURJÁN LÁSZLÓ
DR. SURJÁN LÁSZLÓ
DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr, és köszönöm a tisztelt Ház jelen lévő tagjainak kitartását.
Azok a gondok, amelyek ennek a törvényjavaslatnak a megírására késztettek, nem hasonlíthatók a mai nap egyébként súlyos gondjaihoz, akár a pénzügyminiszter aktuális válságához, akár az előbb említett és végighallgatott szövetkezeti témához. Talán mégis megérdemli az Országgyűlés figyelmét és arra is alkalmat ad, hogy két dologról röviden - az esti órára is tekintettel - elgondolkodjunk.
Az egyik ilyen gondolat, amit bevezetőül mondani szeretnék, hogy mindig bajba kerül a jogalkotó, amikor egy konkrét határnapot kijelöl. Általában nem áll rendelkezésünkre elegendő tapasztalat és jövőbelátás, hogy amikor kijelölünk egy évet, két évet úgy, hogy az alatt majd rendeződnek a dolgok, akkor vajon reálisan mérjük-e fel az időt.
Ráadásul van egy hátulütője: ha nagyon hosszú az az idő, amit kijelölünk, akkor bizony hosszú ideig semmi sem történik, mert "Ej, ráérünk arra még!" Ha pedig rövid az idő, akkor úgyis reménytelen a feladatot megoldani.
Amikor a parlament annak idején meghozta a gazdasági kamarákról szóló törvényt, akkor a gazdasági kamaráktól függetlenül egy nagyon lényeges elvi döntést is hozott és beépítette ebbe a törvénybe; nevezetesen, hogy nem lehet a "kamara" szót devalválni. Nem lehet megengedni azt, hogy az állampolgárok önkéntes társulásai - amelyek az egyesületi jog alapján létrejönnek - nevükben a "kamara" szót használják. Nem lehet, mert ehhez a szóhoz olyan közjogi feladatokra van szükség, olyan különleges kiemeltséget élvez ez a terület, hogy ma is jogosnak látszik az a törvényi hely, amit akkor elfogadtunk, nevezetesen, hogy kamarát csak törvény hozhat létre, csak törvény adhatja meg azokat a különleges jogokat, amelyek megkülönböztetik ezt a testületet az egyesületektől.
Nos, a törvényhozó akkor 1995. december 31-ét jelölte meg azon záró határidőként, amíg a szóban forgó kamaráknak el kell dönteniük, hogy egyáltalán kívánnak-e köztestületté alakulni, másrészt el kell érjék, hogy ehhez a törvényhozás is hozzásegítse őket. Némely testületnek ez sikerült, másoknak nem sikerült, mások el sem kezdték ezt a folyamatot, nem is tartottak rá igényt.
Vannak azonban olyan testületek, amelyek elindultak ezen az úton, és a határpontig nem jutottak el - hogy így mondjam: a beteljesüléshez. Nagyon nehéz persze dönteni az egyes konkrét esetekben arról, hogy valóban megvan-e az a különleges körülmény, amely indokolja azt, hogy ne egy egyszerű egyesületről legyen szó.
Itt a döntésnél sok mindent kell figyelembe venni; nem feltétlenül csak a szóban forgó testület tagságának a véleményét - bár nyilvánvaló, hogy ez sem elhanyagolható. Figyelembe kell venni például azt a nemzetközi hátteret, amelyen az illető terület mozog. Én nem írtam bele ebbe a törvényjavaslatba, de azt hiszem, nem szégyen bevallani, hogy elsődlegesen az alkalmazott művészek világa volt az a terület, amely engem ezen törvényjavaslat megírására késztetett. Úgy ítéltem meg ugyanis, hogy azoknak az embereknek a helyzete, akik ezen a területen dolgoznak, tényleg egészen sajátos, mert nem a szó hagyományos értelemben vett művészetet alkotnak - bár nagyon sok művészi invenció kell a munkájukhoz és sok szempontból művésznek tekinthetők - de nem lehet az ő dolgaikat úgy intézni, mint a szobrászatot és a festészetet, hiszen sokszor jelentős kereskedelmi vonatkozása is van annak, amit csinálnak. Ugyanakkor amit csinálnak, az annyira eltér a szokványos kereskedelemtől, hogy abba a kategóriába sem szorítható be.
De e törvénytervezetnél nem az Alkalmazott Művészek Kamarájának a kamaraicím-megadása mellett kell érvelnem, hanem most már szorosabb értelemben szorítkozom arra, ami ebben az előterjesztésben van. Abból a tapasztalatból kiindulva, hogy itt félbemaradt dolgokkal találkozunk, én egy olyan megoldással próbálkoztam, próbálkozom ezen törvénytervezet kapcsán, amely megőrzi azt az igyekezetet, hogy zárjuk már le bizonyos testületeknél a "kamara" szó használatát, vagyis számomra nem a legjobb megoldás az, hogy most toljuk ki a '95. december 31-ét '96. vagy '97. - vagy akármikori - december 31-re, mert akkor néhány olyan testület is - amelyik egyszerűen oda nem figyelésből nem rendezte a saját névhasználatát - megint legális hátteret kapna egy őt tulajdonképpen nem illető név használatára.
Azt gondoltam, hogy a továbbiakban azok használhassák - és ezt javaslom ebben a tervezetben - a kamarai megnevezést, akik valamiképpen elindultak ezen az úton, és ha kell, akkor a törvényességi felügyeletet gyakorlók előtt bizonyítani is tudják, hogy ez a szándékon túlmenő, már létező folyamat.
(20.40)
Ugyanakkor volt egy nagyon kellemetlen tapasztalatom, itt zajlott le a tisztelt Ház előtt. Éppen az alkalmazott művészek kamarája kapcsán kérdést intéztem a tisztelt kormányhoz, hogy mi itt a tulajdonképpeni helyzet. A kapott feleletből és a rendelkezésemre álló, a minisztérium által kiadott dokumentumból kiderült, hogy a Művelődési Minisztérium azóta onnan már eltávozott munkatársa - nem a miniszter úrra gondolok - olyan alapvető mondatot mondott ki, hogy nem támogat olyan megoldást, amely korlátozza külföldi művészek magyarországi tevékenységét.
Itt célzok arra, hogy amikor mi kamarává alakítunk vagy nem alakítunk egy testületet, körül kell néznünk, mi a helyzet a világban, és a viszonosság elvére is gondolnunk kell. Tehát meg kell figyelnünk azt, hogy a mi embereink, ha külföldre mennek, milyen gátakkal találkoznak. Egy úgynevezett nagyon liberalizált világban, bizony nagyon sok, nagyon rafinált gáttal lehet találkozni. És ekkor gondoltam arra, hogy nem jó megoldás az, hogy egy testület elindul a maga útján, megteszi a javaslatait, és az elutasítás már egy apparátusi szinten megtörténik. Mert hiszen, ha a hivatalnok nem terjeszti elő a törvényt, a miniszter sem tud arról dönteni, hogy most legyen törvény vagy ne legyen, a kormány sem, és következésképpen a parlament sem. Hacsak nem indul el egy lobbyzás, és nem egyéni képviselői indítványként kerül elő a törvény.
Én azonban tisztelem a törvényhozókat, és óriási vállalkozásnak tartom, hogy megfelelő apparátusi háttér nélkül szülessenek átfogó, nagy törvények. Egy-egy esetben meg lehet csinálni, de ennek nagyon sok veszélye van. Én azt gondolom, arra a szakmai munkára, ami a kormány rendelkezésére áll, az esetek nagy részében szükség van ahhoz, hogy a lehetőségekhez képest jó törvény szülessék.
A magam kis törvénytervezete sem vállalkozott tehát a számomra kedves probléma megoldására, csupán arra, hogy ahhoz adjon jogi bázist, hogy csak az Országgyűlés dönthessen abban a kérdésben, hogy egy testület megkapja vagy nem kapja meg ezt a kamarai elnevezést.
Ezekkel a gondolatokkal kérem tehát a tisztelt képviselőtársaimat ennek a törvénymódosításnak a megtárgyalására és lehetőségekhez képest a támogatására. Még annyit hozzáteszek - talán lerövidítve egy következő napirendi pontot -, hogy természetesen az akut problémát egy határidő-módosítással is meg lehet oldani. Csak azt kell majd meggondolnunk, hogy egy ilyen határidő-módosítás a jövő decemberben vagy a jövő januárban nem hoz-e megint ugyanolyan helyzetbe, hogy megint csak eltelt az idő és megint csak nincs végleges megoldás.
Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps.)
