KŐSZEG FERENC
KŐSZEG FERENC
KŐSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Nem egészen értem, hogy hol vagyok, persze tudom, hogy a Magyar Országgyűlésben, de nem egészen értem, hogy miről beszélünk.
A három törvény közül az, amelyik a legterjedelmesebb, a fegyveres szervek hivatásos állományának szolgálati viszonyáról szól. Mindeddig azonban - kezdve a honvédelmi miniszter úr expozéjától az elhangzó vezérszónoklatokon át egészen a jelenlegi vitáig - végig úgy tűnt, mintha a hivatásos katonák szolgálati viszonyáról volna szó. Holott annak a sokaságnak, amelynek az életviszonyait, szolgálati viszonyát ez a törvény rendezni kívánja, csak a fele vagy a fele sem honvéd, katona, jelentős részük, a másik legjelentősebb csoportjuk a Belügyminisztérium irányítási körébe tartozik, és további csoportjaik az igazságügy-miniszter, a pénzügyminiszter és a nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter irányítási körébe tartoznak.
Jelen napirendi pont lezárása után a Ház ismét az ügynöktörvényről fog vitázni. Az ügynöktörvény módosítása általános vitájának megkezdésekor a Fidesz vezérszónoka gúnyosan szólt arról a professzionálisan szervezett és időzített sajtókampányról, amely a törvényjavaslat vitáját megelőzte - már az ügynöktörvényét. Nem egészen értem, mi kivetni valót tartott a Fidesz vezérszónoka egy olyan sajtókampányban és az alapját képező konferenciában, amelynek meghirdetett célja, hogy szakmai érvekkel bíráljon keményen egy, a Fidesz által elfogadhatatlannak minősített törvényjavaslatot - de most nem ezen a rejtvényen kívánnék töprengeni.
Inkább foglalkoztat az a másik rejtvény, hogy igen jó sajtója ellenére miért nem váltott ki országos visszhangot az a másik konferencia, amelyre a Nyilvánosság Klub konferenciája előtt egy nappal került sor, és amelynek tárgya az előttünk fekvő, a hivatásos állomány szolgálati viszonyáról szóló törvényjavaslat volt. Mi az oka annak, hogy bár a konferencián magas szinten képviseltette magát a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium, jelen volt a rendőrség és a büntetés-végrehajtási szervezet országos parancsnoka, néhány országgyűlési képviselő és természetesen a sajtó is, a törvényjavaslattal kapcsolatban megfogalmazott súlyos aggályok nem vertek visszhangot a közvéleményben, nem vezettek koalíciós vitához, és tudomásom szerint nem keltettek érdeklődést az ellenzék körében sem? Mi az oka annak, hogy az Országgyűlés önkormányzati és rendészeti bizottsága - amely a törvényjavaslatnak szakbizottsága, vagy az kellene legyen - érdemben alig foglakozott a törvényjavaslattal, a bizottság MSZP-s alelnöke pedig munkacsoportja nevében elutasította, hogy a bizottság meghallgasson néhány külföldi szakértőt, akik készséggel és ingyen ideutaztak volna, hogy elmondják a rendőrség, a büntetés-végrehajtás angliai, németországi jogállásával kapcsolatos ismereteiket.
Távol álljon tőlem, hogy lekicsinyeljem az ügynöktörvény jelentőségét, amellyel évek óta foglalkozom, és főképp, hogy lekicsinyeljem alkotmányos alapjogunk, az információs önrendelkezési jog jelentőségét, de e törvényjavaslatban sincs kevesebbről szó. Ez a törvényjavaslat évekre, évtizedekre meghatározza vagy legalábbis jelentősen befolyásolja a legerőteljesebb közhatalmi intézmények, a honvédség és a rendvédelmi szervek jogállását, tagjainak helyét a társadalomban, e szervezetek viszonyát a társadalom egészéhez és az alkotmányos jogállamhoz.
(19.10)
Az említett konferencián a külföldi szakértőkön kívül - akik természetesen csak a maguk hazai tapasztalatai alapján szólhattak az úgynevezett fegyveres szervek jogállásának elvi kérdéseiről - keményen bírálta a törvényjavaslatot a Hivatásos Tűzoltók Szakszervezetének elnöke és a Független Rendőrszakszervezet időközben leköszönt alapító elnöke, de a Rendőrtiszti Főiskola tudományos, oktatási parancsnokhelyettese, Finszter Géza is.
Engedtessék meg, hogy a saját tevékenységemre hivatkozva. Amikor jó egy hónappal ezelőtt terjedelmes cikkem jelent meg a törvényjavaslatról a Népszabadságban, a Belügyminisztérium egyik nagytudású köztisztviselője ezekkel a szavakkal dicsérte meg írásomat: "Jól megmondtad nekik!" "Kiknek?" - kérdeztem elképedve. "Kiknek?" Ha a leginkább érintetteknek nem tetszik ez a törvény, akkor kiknek jó és kik alkották meg.
E dörgedelmes felvezetés után illenék talán megmondanom, mi is a bajom a törvényjavaslattal. Két bajom van vele. Az egyik baj az, hogy a készülő törvény egységes, alapjában véve katonai jogállásként határozza meg a hivatásos katonák és a rendvédelmi szervek tagjai jogállását. Ahogy a javaslat általános indoklása fogalmaz: "A hivatásos szolgálat - bármely fegyveres szervnél teljesítik is - tartalmát, ismérveit tekintve lényegében azonos." Azaz nemcsak a honvéd meg a határőr katona, hanem katona a rendőr, a börtönőr, a pénzügyőr, de még a tűzoltó is.
A másik baj az, hogy a törvényben meghatározott, illetve jelentős részben inkább csak megígért kedvezmények éppen ehhez a katonai jogálláshoz kötődnek. Azaz a törvény szinte garantálja - ahogy mondani szokták: bebetonozza -, hogy a rendőr nemcsak most katona, de az is marad. A kormány és a parlament ismereteim szerint lázasan dolgozik azon, hogy a gazdasági törvények vonatkozásában összhang teremtődjön a hazai és az Európai Unió országaiban elfogadott jog között. Nos, az Európai Unió országai közül csak Görögországban meg a mindössze 800 fős rendőrséget fenntartó Luxemburgban létezik egységesen katonai jogállású rendőrség. A brit, a dán, az ír és a német rendőrség teljes egészében polgári jogállású szervezet. A többi EU-országban pedig hagyományosan elkülönülnek a civil és a katonai jogállású rendvédelmi szervek. A volt szocialista országok közül immár civil jogállású Lengyelország és Szlovénia rendőrsége. Mindmáig egynemű katonai szervezet ellenben a román és a magyar rendőrség.
Az Európa Tanács parlamenti bizottságának 1979-ben kelt 690. számú határozata megköveteli a rendőrök jogállásának a köztisztviselőkéhez való közelítését és hangsúlyozza, hogy a rendőrnek a jogellenes utasítás végrehajtását meg kell tagadnia. Tudjuk, hogy a jelen törvénytervezet csak megerősíti azt, ami a rendőrségi törvényben is benne van, hogy nálunk a jogellenes utasítást is végre kell hajtani, méghozzá szabadságvesztés terhe mellett.
Ugyancsak ebben az ajánlásban fogalmazódik meg az, hogy a rendőr még háború vagy ellenséges megszállás esetén sem fogható hadra, mert feladata, hogy civil köztisztviselőként - és ezt a státuszát megőrizve - védelmezze a polgári lakosságot. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy az Európa Tanács miniszteri bizottsága a parlamenti bizottsági jogellenesség fogalmát túl tágnak találta. Ugyanakkor azonban leszögezte, hogy az engedelmességi elv szigorúbb a fegyveres erőknél, mint a rendőrségnél.
Ugyancsak a miniszteri bizottság egy másik ajánlása értelmében a büntetés-végrehajtási szervezet állományát szakképzett, főhivatású köztisztviselőknek kell alkotniuk. Az - gondolom - az Európai Unió országaiban senkinek sem jut eszébe, hogy a pénzügyőröket vagy a tűzoltókat katonai jogállású állománynak tekintse. Németországban vagy Angliában civil jogállású köztisztviselők dolgoznak még a polgári nemzetbiztonsági szolgálatoknál is. Ráadásul az ír terroristákkal eredményesen küzdő brit "MI 5"-nál a munkatársak 47 százaléka nő.
Az 1994-ben aláírt koalíciós megállapodás még teljesen külön szól a közjogi, illetve a honvédelemmel foglalkozó fejezetben a rendvédelmi szervek, illetve a honvédség hivatásos állományának jogállását szabályozó törvényekről. Vagyis akkoriban senkinek sem jutott eszébe, hogy a két különálló törvényt egybe kellene olvasztani.
A törvényjavaslat indoklása az egységes szabályozás mellett érvelve a szolgálati viszony tartalmi azonosságán túl a hagyományra is utal. Ez a hagyomány - vélné az ember - a pártállam hagyománya, az 1971-es törvényerejű rendelet hagyománya, amely szintén egységesen szabályozta a fegyveres erők és a fegyveres testületek hivatásos állományának katonai, szolgálati viszonyát, habár a "fegyveres szerv" kifejezés - amely mindent lefedő gyűjtőfogalomként szerepel ebben a törvényben - a jelenlegi törvényjavaslat leleménye.
Csakhogy a hagyomány régebbi. A rendőrség, amely az 1881-es első rendőrségi törvénytől kezdve polgári jogállású volt, 1944. június 21-én, tehát a német megszállás alatt, a háborús bűnös Jaross Andor belügyminiszter idején kapott a csendőrségével azonos katonai jogállást. Aki tehát a hagyományra hivatkozik, annak itt kell a hagyomány gyökerét keresnie.
A lényeg természetesen nem az, hogy megfelel-e a törvényünk az európai szabályozásnak és híven követi-e a koalíciós megállapodás betűit. A kérdés az, hogy hatékony-e, célszerű-e az egységes szabályozás, közelebb visz-e a sikeres és polgárbarát rendvédelem vágyképéhez.
A katonai és rendőri fellépés lényegi különbözőségét a fentebb említett konferencián Finszter Géza szemléletesen fogalmazta meg. A katona alapvető feladata - mondta -, hogy az országra törő támadót minden erővel, önkorlátozás nélkül le kell küzdenie. Természetesen a háborúnak is van joga, vannak nemzetközi szerződések a polgári lakosság vagy a hadifoglyok védelmére. De a harcoló ellenséget meg kell semmisíteni. Minden áron. A rendőri munkában is vannak ilyen helyzetek. Ilyen például, ha egy terrorista csoportot vagy egy fegyveres banditát kell harcképtelenné tenni. Ennek értelmében vannak a rendőrségnek egységei, vannak feladatkörei, amelyek ellátása érdekében indokolt lehet a katonai fegyelem fenntartása.
A rendőrségi munka nagyobb részét ellenben nem ilyen feladatok teszik ki, ezeket törvények, jogszabályok szabályozzák és korlátozzák. A rendőrségi törvény, illetve a szolgálati szabályzat értelmében még a menekülő bűnözővel szemben is csak meghatározott esetekben jogos a fegyverhasználat. A nyomozást vagy a hatósági eljárásokat a büntetőeljárásról, illetve az államigazgatási eljárásról szóló törvény szabályozza részletesen. Ebben a munkában - ha az ügyintéző a jogszabályoknak megfelelő módon végzi a dolgát - egyszerűen nincs helye parancsoknak.
A törvénytervezet indokai között a szövegében arról szól, hogy az egységes szabályozás azért is szükséges, mert ez megteremti az átjárhatóságot a különböző fegyveres szervek között. Csak az a kérdés, igazán célszerű-e, hogy a fegyveres szervek között az átjárhatóság nagyfokú legyen, és ugyanakkor a rendvédelmi szervekbe a beáramlás a civil szférából nehézzé váljon. Lehet az, hogy egy gyakorlott csapattiszt egy rendvédelmi szervnél - mondjuk a rendőri ezrednél - kiválóan beválik, de nagy kérdés az, hogy mondjuk a gazdasági rendőrségnél nem volna-e jobb, hogyha oda nyomozóként egy tapasztalt adószakértő kerülhetne be, nem volna-e jobb, ha a büntetés-végrehajtás szervezetébe nem a honvédségtől kerülne át valaki, hanem mondjuk egy pedagógus kerülne oda vagy egy pszichológus. Márpedig ennek gátat szab számos körülmény, gátat szabnak többek közt azok a kedvezmények, amelyek a katonai jogálláshoz kötődnek - ezekre majd mindjárt visszatérek.
(19.20)
A törvényalkotó a szolgálati viszonynak az alapvető azonosságából indul ki. Csakhogy ez az alapvető azonosság a valóságban nem áll fenn. Elég olyan - mondjuk - külsődleges dolgokra utalni, mint arra például, hogyha azt mondjuk, hogy ez olyan embereknek a jogviszonyait szabályozza, akik általában fegyvert hordanak - a tűzoltó például nem hord fegyvert. A büntetés-végrehajtás hivatásos állománya hord ugyan fegyvert, de éppen a szolgálati helyén nem hordhat fegyvert. Ugyanakkor a polgári biztonsági őrség tagjai fegyvert hordanak, és mégsem tartoznak e törvény hatálya alá. Tehát nem áll az, hogy ez a törvény olyan emberekről szól, akiknek a fennálló életviszonyai alapjában véve amúgy is azonosak.
Ezeknél a - talán külsődleges - különbségeknél jelentősebbek azok a különbségek, amelyeket az elmúlt évek során, '90 óta a törvényhozás hozott létre. Ugyanis távolról sem igaz az, hogy a szolgálati viszonyt még jelenleg is kizárólag a tényleg teljes mértékben elavult 1971-es 10. számú törvényerejű rendelet szabályozná. Hiszen azóta a parlament, részben kétharmados alapon számos törvényt fogadott el, amelyek nagyon sok tekintetben kitértek olyasmikre, amelyek a szolgálati viszonyt szabályozzák. Ezeket a törvény részben hatályon kívül kívánja helyezni, ami önmagában is veszélyes dolog, részben azonban úgy tesz, mintha ezek nem léteznének.
Érdemes azzal kezdeni, hogy például a rendvédelmi szervek munkájában a központi kategória az utasítás. A katona tevékenységében a honvédelmi törvény értelmében a parancs a központi kategória, amelynek a mibenlétét a honvédelmi törvény igen alaposan kibontva mutatja be. Az "utasítás" szó inkább valóban a köztisztviselők jogállásához közelíti a rendvédelmi szervek tagjainak a jogállását, hiszen a köztisztviselők esetében is az utasítás az a kategória, amelyik a szervezetet működteti.
A honvédelmi törvény értelmében - és ezt a jelen törvény is megerősíti - a katona ellentmondás nélkül teljesíti a parancsot, kivéve akkor - és ebben hasonló a törvény megfogalmazása a többi törvényhez -, ha a törvény végrehajtásával bűncselekményt valósítana meg. Bár a hatályos rendőrségi törvényben is benne van - szerintem hibás módon ugyan -, hogy a rendőr köteles a jogellenes utasítást is végrehajtani, ugyanakkor azonban az is benne van a rendőrségi törvényben, hogy a rendőr az elöljárójának a jogellenes tevékenységét jelentheti - sőt jelentenie is kell a felettesének.
A nemzetbiztonsági törvény egy olyan kitételt tartalmaz, amely szerint a nemzetbiztonsági szolgálatok tisztje jelentheti magának a miniszternek, hogyha a szervezet jogellenes, jogsértő működését tapasztalja. A honvédelmi törvényben ezek természetszerűen nincsenek benne, feltehetőleg nem is illenek oda, de ha most egy egységes szolgálati törvény lesz, akkor vajon melyik az igazi. Azt lehet erre mondani, hogy a speciális törvény mindig felette áll az általános törvénynek. Az indokolás része éppen latinul idézi is: lex generalis derogat lege speciali. De akkor vajon minek az egységes szabályozás, hogyha nemcsak ennek a törvénynek a II. fejezetében - amelyben az egyes szolgálatokhoz kapcsolódó külön jogszabályok vannak -, hanem számos törvényben benne maradnak, és benne is kell hogy maradjanak olyan, a szolgálat ellátására vonatkozó szabályok, amelyek ellentmondanak e törvény általános elveinek.
Ugyanígy korlátozódnak - és az egyes rendvédelmi szervekre vonatkozó szabályokon túl korlátozódnak - általánosságban a hivatásos állomány személyiségi és szabadságjogai. A törvény arról szól, hogy a szolgálati ügyekben mindazok, akikre a törvény vonatkozik, bírálatot nem gyakorolhatnak, véleményt nem mondhatnak. Ez például ellentmond a rendőrségi szolgálati szabályzatnak, amely kimondja, hogy a rendőrségi lapokban a rendőr engedély nélkül publikálhat. Ez vajon azt jelenti, hogy e törvény hatálybalépése után a rendőr a rendőrségi lapokban csak olyasmit publikálhat, amiben a rendőrséggel, a rendőrség vezetőivel vagy a rendőrség tevékenységének bármely részével való egyetértését fejezi ki? Ha ez így van, akkor ez a rendőrségi sajtót teszi teljes egészében tönkre.
A törvény jelentős mértékben kiterjeszti a rendőrség vonatkozásában és az egyéb rendvédelmi szervek vonatkozásában is a személyiségi jogi korlátozásokat. A rendőrségi törvényben például az áll, hogy a rendőr jó hírrel kell hogy rendelkezzen. Ebben a törvény már a kifogástalan életvitelt is előírja, méghozzá nemcsak a rendőr vonatkozásában, hanem a rendőr családja vonatkozásában is. Olyan nemzetbiztonsági ellenőrzést tesz kötelezővé annak az államrendnek a jelentős részével szemben, amelyre ez a törvény vonatkozik, amilyen egyébként a nemzetbiztonsági törvény értelmében csak az állami élet legmagasabb és legkényesebb titkokat őrző köztisztviselőivel kapcsolatban áll fenn.
Azt gondolom, hogy mindezek, amelyekről itt éppen csak említést tettem, jelentős alkotmányossági problémák, túlmennek azon, illetve megkérdőjelezik azt, hogy indokolt-e, alkotmányos-e a fegyveres szervek hivatásos állományának személyiségi jogait, alapvető állampolgári jogait ilyen mértékben korlátozni. Elegendő-e az, hogy a törvény azt mondja, hogy "amennyiben ez a szervek törvényes feladataival összhangban áll". Alapjogokat az Alkotmánybíróság számos ítélete értelmében csak akkor lehet korlátozni, ha ez más alapjogok védelmében vagy pedig alkotmányos érdekek megvalósítása érdekében történik. Az, hogy törvényes feladatok végrehajtása érdekében történik, megítélésem szerint az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata értelmében nem elegendő megalapozása a jogkorlátozásnak.
Végül arról szeretnék beszélni - és ez talán a legkényesebb része a kérdésnek, és nyilván ez teszi vonzóvá és elfogadhatóvá a törvényt az érintettek számára -, hogy a törvény számos kedvezményt rögzít, illetve köt a hivatásos jogviszonyhoz. A miniszter úr az expozéjában azt mondta, hogy a rendfokozati pótlék révén a hivatásos állomány tagjai átlagosan 30 százalékkal kapnak magasabb fizetést, mint a hasonló képzettségű, hasonló életkorú, hasonló munkakört betöltő köztisztviselők. Ennek következtében jön létre az a furcsa helyzet, hogy a Belügyminisztérium rendészeti osztályán egy osztályvezető, nem néztem utána, hogy pontosan mennyit, de tudomásom szerint többet keres, mint a rendészeti helyettes államtitkár, mert ő kapja az alezredesi vagy ezredesi rendfokozati pótlékát.
Még kényesebb dolog az, hogy a szolgálati törvény megőriz az érintettek számára egy csomó olyan juttatást és kedvezményt, amelyet jelenleg a Bokros-csomagnak nevezett stabilizációs törvények, az államháztartási reform sorra elvesznek az emberektől. Most, amikor 15 napon át a munkaadónak kell a táppénzt fizetni - tehát minden átlag munkavállalónak szembe kell néznie azzal a kínos dologgal, hogyha nagyon sokszor beteg, akkor elvesztheti az állását -, a hivatásos állomány tagjai betegségük első napjától kezdve 100 százalékos táppénzt kapnak. Most, amikor a családi támogatások kényszerű módon leépülnek, a hivatásos állomány nőtagjai a szülési szabadságon túl, illetve a gyermeküket egyedül nevelő férfiak a gyerek egyéves koráig teljes fizetéssel egészségügyi szabadságra mehetnek, és ez csökkenő mértékben a gyerek 14 éves koráig tart - még 14 éves gyerek betegsége esetén is megilleti a hivatásos állomány tagját 14 nap fizetett szabadság.
(19.30)
Ötvenéves korban mehet a hivatásos állomány tagja nyugdíjba. Emellett lehet nyomós érveket felhozni, de hát akkor, amikor a rendőrség arról panaszkodik, hogy az elmúlt egy évben, másfél évben nagyszámú rendőr hagyta el a rendőrséget, s ebből mintegy 1300-1500 úgy, hogy betöltötte az 50. évét, és miután a '94 őszén hatályba lépett rendőrségi törvény ezt lehetővé tette, elment nyugdíjba. Méghozzá olyan módon, hogy a törvény azt biztosítja, hogy szemben más munkavállalóval, akinek öt év átlagfizetés alapján, a hivatásos állomány tagjának az utolsó 12 hónapi fizetése alapján számítják ki a nyugdíját, vagyis igazán könnyű - és a múltból is ismerjük ezt a gyakorlatot - valakinek felnyomni a fizetését az utolsó évben, aztán majd fizeti a tb a megemelkedett költségeket.
Azt gondolom, akinek valami köze van a hivatásos állományhoz, az nem tartja olyan abszurdnak, de gondolom, egy civil kissé abszurdnak tartja azt, hogy a hivatásos állomány tagjának a szabadságvesztés alatt is jár a fizetés, amennyiben nem vált méltatlanná a szolgálatra és a büntetését katonai fogdában tölti el. Nem hiszem, hogy sok ilyen kategória van, ahol valaki fizetett rab lehet. Vagy pedig még érdemes hozzátenni, hogy míg egy köztisztviselő felsőfokú nyelvtudása 5000 forintot ér, egy hivatásos állományúé 10 000 forintot.
De mindezt nem azért mondom, mert sajnálom bárkitől is ezeket a juttatásokat. Meg vagyok róla győződve, hogy megérdemlik, habár a törvény preambu-lumában szereplő kitétel, miszerint a hivatásos állomány tagja más közszolgálatoknál nagyobb áldozatvállalással járó feladatot teljesít, és ezért nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülést érdemel, gondolom talán bánthatja mondjuk az egészségügyben dolgozókat, vagy a falusi tanítókat, vagy a mentőorvosokat, vagy nagyon sok foglalkozási kategóriába tartozókat, akik szintén elég sok áldozatvállalással végzik a munkájukat.
Mindettől el lehetne tekinteni, és azt lehetne mondani, hogy ez szükséges a hivatásos állomány fenntartásához, csak az a baj vele, hogy amikor a rendvédelmi szervekre is ugyanez vonatkozik és a rendvédelmi szervek katonai jogállásához vannak kötve ezek a kedvezmények, akkor az, ami egyébként a kormány programjában benne van, ezeknek a rendvédelmi szerveknek a civilesítése, teljesen reménytelenné válik.
Elnézést a hosszú beszédért, a vége felé közeledem. (Derültség.)
Azért talán érdemes emlékeztetni a jelenlevőket, hogy a rendszerváltáskor nyomban megkezdődtek a civilesítési kísérletek. Horváth Balázs civilt nevezett ki országos rendőrfőkapitánnyá, és a minisztérium állományában, a rendészeti osztályon dolgozó rendőröket köztisztviselővé minősítette át. Akkor a Független Rendőrszakszervezet tiltakozott ez ellen. Bár elvben egyetértett és ma is egyetért a civilesítéssel, csak a dolgozók érdekeinek védelmében tiltakozott. Aztán Boross Péter belügyminisztersége alatt mindez vissza is fordult, tehát újból rendőr lett az országos rendőrfőkapitány, és a Belügyminisztériumban dolgozó rendőrök is visszakapták a hivatásos állományhoz való tartozásukat és tiszti rendfokozatukat, illetve természetesen rendfokozati illetményüket.
1994-ben már az új kormány megint megpróbálkozott egy civilesítési kísérlettel. Akkor együtt tiltakozott a Független Rendőrszakszervezet és az ORFK, többek között azzal érvelve, hogy a rendvédelmi szervek hagyományaival ellentétes, hogy esetleg civil elöljárója legyen hivatásos állománynak.
E törvénynek a koncepciója - amit a kormány elfogadott - tartalmazza azt a kitételt, hogy a civilesítést végre kell hajtani, legalábbis a rendőrség igazgatási szektoraiban, méghozzá kihalásos alapon. Tehát ott, ahol valaki nyugdíjba megy, a helyére már civil köztisztviselőt kell kinevezni.
Zárójelben jegyzem meg, hogy '90 óta áll fenn az a lehetőség, hogy hivatásos állományút a rendőrségnél köztisztviselői állományúvá minősítsenek át, illetve a helyére köztisztviselőt nevezzenek ki, ennek ellenére egyetlen köztisztviselő nem dolgozik a rendőrségnél. Polgári alkalmazottak vannak, csakhogy míg a tavaly nyári adatok szerint egy rendőrtisztnek a fizetése átlagosan 55 ezer forint, egy tiszthelyettesé 33 ezer forint, egy polgári alkalmazotté 23 ezer forint, addig nagyon nehéz elképzelni, hogyan is fog végbemenni ez a civilesítés.
Sehogy sem tud végbemenni, mert a jelenlegi feltételek között, ha mondjuk az igazgatásrendészeti főosztály egyik osztályvezetője nyugdíjba megy és a helyére kineveznek egy civil köztisztviselőt, annak a fizetése kevesebb lesz, mint a beosztottaié, és ki fogják röhögni, hogyan lehet a főnöküknek kisebb a fizetése, mint az övék.
Ez így nem fog menni. Ezért gondolom azt, hogy éppen ezek a tulajdonképpen nagyon tiszteletre méltó és vonzó kedvezmények járulnak hozzá ahhoz, hogy az európai normákkal, a célszerűséggel az elmondottak értelmében ellentétes jelenlegi jogállása a rendvédelmi szerveknek fenn kell maradjon még hosszú ideig, ha ezt a törvényt így fogadjuk el. Egy késői stádiumában vagyunk a vitának ahhoz, hogy ez alapvetően megváltozzék.
Azt gondolom, hogy ez, ha a politikai akarat megvolna hozzá, ma sem kizárt. Ugyanis technikailag nem olyan nehéz megcsinálni, nem is kell a kormánynak visszavonnia a törvényt, egyszerűen be lehet adni olyan módosító indítványokat, amelyek megváltoztatják a címet, megváltoztatják a preambulumot, kihagyják belőle a rendvédelmi szervekre való utalást, maradnak a fegyveres erők - az is vitatható, helyes-e, hogy a határőrség egy minősítésű a honvédséggel, de mondjuk, fogadjuk el ezt kompromisszumként -, és akkor létrejön egy olyan szolgálati törvény, amely bizonyára javításokra, kiigazításokra szorul, de a honvédségre, a tényleges katonákra vonatkozik elsődlegesen.
Ugyanakkor meg kell kezdeni és meg kell alkotni a rendvédelmi szervekre vonatkozó olyan törvényt, amely nemcsak a jelenlegi státuszukat rendezi, mert az valóban rendezésre szorul, hanem ugyanakkor tartalmazza azokat a főbb lépéseket, amelyek az állomány jelentős részének, túlnyomó többségének a civilesítéséhez vezetnek, és lehetőséget teremtenek arra, hogy egymás mellett éljen mondjuk a rendőrség kötelékében köztisztviselő és hivatásos állományú rendőrtiszt.
Ha ez nem következik be - mint ahogy igazából és nagyon nem reménykedem abban, hogy bekövetkezik -, akkor van még egy esély, nevezetesen az, hogy a köztársasági elnök úr él azzal a jogával, amellyel eddig nem élt, de ebben az esetben különösen jogos lenne, hogy éljen vele: nevezetesen úgy is, mint a demokratikus jogrend őre, és úgy is, mint a hadsereg főparancsnoka, megfontolásra visszaadná ezt a törvényt a Háznak. Ha pedig ez sem következik be, akkor ott van még az Alkotmánybíróság.
Hadd kanyarodjam vissza utolsóként egy szórakoztató mondatban a többször említett konferenciára. Ott jelen volt egy alkotmánybíró is, aki azt mondta, hogy valaha a Csemegi-kódexben a nemi erőszak fogalma úgy volt meghatározva, hogy az akkor következik be, ha az áldozat védekezik. És volt egy ilyen régi jogászanekdota, hogy azt mondja a leány, hogy "csináld csak Jóska, csináld, de van még független magyar bíróság!" És azt mondta ez az alkotmánybíró, aki ott megjelent és akinek a nevét nem akarom most itt megmondani, hogy "csináljátok, csak csináljátok, de van még független Alkotmánybíróság!"
Köszönöm szépen. (Taps.)
