DONÁTH LÁSZLÓ
DONÁTH LÁSZLÓ
DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Képviselőtársaim! Köszönet illeti Pusztai Erzsébet képviselő asszonyt a mai politikai vitanap kezdeményezéséért, hiszen bárminő párttól, szándéktól és érdektől függetlenül sokak számára valóban az igazán fontosra, a családra koncentrálja figyelmünket. Némiképp persze groteszk a helyzet, amiben mi itt most együtt vagyunk, hiszen legtöbbünk, miközben a család sorsának jobbításáért száll síkra, évek óta önnön családja rovására él, ideje, ereje döntő mennyiségét azoktól vonva el, akiknek szükségük lenne rá, akiknek csak rá lenne szükségük. S bizonnyal méltóbban szólhatnánk akkor, ha elsőbben családunknak lennénk tisztességes pásztorai.
De így sem elodázható kötelesség megint egyszer odafigyelni a családra, ami által vagyunk, akik vagyunk. És e vitanappal hangzóan megmutatni: minden ínségünk ellenére értékrendünket nem veszítettük el. Éppen ezért Surján képviselő úr indulatos szavát én a legjobb indulattal hallgattam, és mégis azt kell mondanom, hogy nem vagyunk egy hiten. Hiszen úgy emlékszem, nem tudom pontosan idézni, hogy még abban az időben, amikor ő volt a szociális, népjóléti tárca irányítója, felmerült a rászorultsági alapú, jövedelemhez kötött családi pótlék ötlete, amelyet ő azért kívánt volna bevezetni, mert különben a szegényeket rabolnák meg, hogy a gazdagoknak adjanak valamit. Úgy tűnik, nem vagyok egy hiten a saját frakcióm, avagy a koalíciós partner legtöbb véleményformálójával sem, de mindenekelőtt hadd erősítsem meg Tóth Pál képviselő úr szavát a vitanap kezdetén. Tényleg úgy gondolom, hogy nincs külön családpolitika, nincs sok értelme olyan intézmények, politikai testületek létrehozásának, amelyek ilyen pici részt kívánnának kiemelni valamiből. Ha értelme van a családnak - és ezt Kiss Gábor nem kérdőjelezte meg egy szavával sem -, akkor a societasban, a társadalmon belül van értelme.
(13.00)
Vagy együtt hat a kettő és jó a társadalom és jó abban a család léte, vagy semmi sincs, rossz a társadalom, rossz abban individuumnak lenni, rossz abban családban élőnek lenni, gyerekként vagy idősként egyaránt. Erre alapvetően Kiss Gábor utalt - és engem mélységesen felháborított, hogy némelyek bekiabáltak és kikacagták -, de nem nevezte meg a forrást. Én hadd mondjam el, hátha akadnak, akik hajlandók ezzel a kérdéssel intellektuálisan is konfrontálódni. A Kornai-féle tanulmány a Mozgó Világ februári számában olvasható, nagyon figyelemre méltó. Én egyetlen egy mondatban foglalnám össze. Kornai kontra Eötvös József. Ajánlanám liberális barátaim számára, olvassák el Eötvös dolgozatát "Szegénység Írlandban" címmel, Eötvös József művei I. kötet 133. oldal.
De egy mondat erejéig, ha már szabadon lehet szólani, az Isten halála teológiára is vissza kell térnem, talán egyetlen lelkészként a jelenlévők közül, bár Győriványi Sándort nem látom. A gond abban áll, hogy ez az egész teológiai koncepció valóban tévút, egy protestáns kísérlet arra, hogy a szekularizációs világban megpróbálja értelmezni - mondjuk így - bizonyos protestáns hívő emberek viszonyát Istenhez, aki számunkra, protestánsok számára nem hitben él, sem a nemzet hitében, sem az egyén vagy valamely kollektívum hitében, hanem van, függetlenül attól, hogy hisz-e benne valaki vagy sem.
S még egy megjegyzés ehhez. Tisztelem őt, és nem kétlem, hogy jól ismeri a szentírást. Tudnia kell ennek a sajátosságát éppen a családdal kapcsolatban. A szentírás Istene állandóan szembeállítja kiválasztottjait a családjukkal, nem utolsósorban Jézus történetében is. Nehéz vérségi kapcsolatokra és általában a társadalomban lévő család dolgára ráerőltetni az Isten akaratát vagy elgondolását. Valószínűleg csak arról van szó, hogy a magunk alkotta Isten-képet próbáljuk ezzel összehozni.
Valójában engem egy dolog izgat, éppen ez a bizonyos rászorultsági elv, vagy az a meggondolás, hogy a teljes alanyi jogú támogatási rendszert kiváltsák szegénypolitikával. Azért izgat, mert megint csak nem hiszem, hogy túl sokan lennénk ebben a Házban, akik segélyből éltek. Én ameddig képviselő nem lettem, bizony vártam a különböző helyekről a segélyek megérkezését alanyi jogon. Nem tudom, hogy nem ugyanez a sors vár-e újra rám hamarosan. "Nekem a kérés nagy szégyen" - idézhetném József Attilát, és azt hiszem, hogy nem vagyok egyedül ebben az országban, akinek ökölbe szorul a keze bármilyen hivatalba kell bemenni.
(Dr. Kiss Róbert helyét a jegyzői székben Nahimi Péter foglalja el.)
Én egyetértenék Sarkadiné Lukovics Évával abban, hogy az önkormányzat emberséggel, alázattal, szelíden próbálja a tűrhetetlent szabályozni, de hogy ez legyen normává, hogy az embernek kérincsélnie kelljen, ha már egyszer ebbe az országban született, hogy létezni tudjon, ezt valahogy vérlázítónak tartom, különösen akkor, ha már egyszer tudjuk a XX. századi magyar történelemből - idézet Fülep Lajostól és a többiektől, akiket Pokorni Zoltán kitűnően felsorolt -, hogy milyen, amikor 3 millió koldus országa ez az ország, és ha valamit nem, akkor ezt nem akarhatja egyetlen egy jóérzésű ember sem.
Tehát valójában egy dolog izgat - ami valamennyiünk közös felelőssége -, hogy az a cél, melynek eléréséért oly súlyos terheket rakunk az állampolgárok és különösen a családban élők vállára, reális-e. A célért hozandó áldozat emberileg elfogadható-e? Másként fogalmazva: a minimális állam neoliberális, illetve monetarista, ma világszerte uralkodó vagy uralomra törő ideológiáját nem kell-e szigorú ideológiakritika alá vetni? Ennek elmulasztása nem csupán szituációs morális vétség, hanem az embertelenség legalizálása, amit hosszú ideig egyetlen emberi közösség sem bír elviselni. Nem az a kérdés, hogy az állam milyennek ítéli a maga szerepét a jóléti rendszerek fenntartásában, hanem az, hogy az állampolgárok adójuk ellenében elvárhatják-e, hogy az állam felelősséget vállaljon a tisztes nyugdíjak biztosításában, az egészségügyi ellátásban, a fogyatékosok és halmozottan hátrányos helyzetűek megsegítésében és az általános iskolai oktatásban. A jóléti rendszerek az elmúlt 100 évben azért jöttek létre, mert a biztonságteremtés korábbi eszközei használhatatlannak bizonyultak, s a piac új kockázatokkal és kudarcokkal járt.
Valóságosnak tűnik Ferge Zsuzsa állítása: ezek az okok ma Magyarországon és a környező országokban - innen idézem őt - távolról sem szűntek meg, sőt ha lehet, felerősödtek. Sokaknak ugyanúgy nincs semmi lehetőségük saját eszközeikre támaszkodni, mint korábban. A jóléti rendszerek gyengítése tehát csak azt hozhatja magával, hogy mutatis mutandis visszatérnek - valószínűleg kamatostul - azok a bajok, szegénység, bűnözés, marginalizálódás, a társadalom szétszakadása, amelyekre az állami felelősségvállalás kereshet megoldást. Erős a gyanúm, hogy az államszocializmus bukása után 1990-től a paternalista állam nem szűnt meg, csak átalakult, a gazdaság életképes részét privatizálta, valóságosan felnőtté, magától függetlenné tette, és elvetve a jó atya álarcát, a társadalom jelentős része számára szigorú, követelőző mostohává lett. Észhez kell már térnie ennek az atyának, nemcsak a felnőtt, önmagáról gondoskodni tudó édesgyermekének van szüksége biztonságra, hanem e több millió mostohagyermeknek is, akiknek megoldást ígért, nem pedig penitenciát.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
